A hiányzó mozaikok Selmecbánya látképéhez

A középpontban egy géniusz felesége, Mikoviny Anna Regina áll, aki keresi a helyét a világban, keresi saját életét. Érzékiség, a női szerepek értelmezése, az önfeladás fokozatai egy látszatra virágzó bányavárosban, ahol a felszín alatt drámák dúlnak. A regényt nálunk a legjobb szlovák prózának járó Anasoft litera irodalmi díjra jelölték 2007-ben. Nemrég pedig magyarul is megjelent.
A korszak, amelyről napjaink átlagembere nagyon keveset tud, szinte teljesen mentes volt a mai értelemben vett nemzetiségi konfliktusoktól. Lichnerová szereplői a legnagyobb természetességgel váltanak át egyik nyelvről a másikra, legyen szó kitalált figurákról vagy olyan létező személyekről, mint a polihisztor Bél Mátyás, vagy a bányászat, kohászat, vízgazdálkodás és kartográfia megújítója, több mai tudományág úttörője, Mikoviny Sámuel.

Úgy tűnik, Mikoviny Sámuel mellékszereplő lett egy róla szóló könyvben. Pedig alig ismerjük ezt az embert, aki csodákat vitt véghez a Mária Terézia korabeli, török által feldúlt Magyarországon.
Igen, az elején kifejezetten ő érdekelt, ez a lángész, aki többszörösen megelőzte a korát. Tanulmányoztam a műszaki újításait, utánanéztem, hogyan működtek a gépek és eszközök, amelyeket feltalált, hogyan végezte az úgynevezett háromszögelést a térképkészítés során, mit tanított diákjainak, a leendő bányamérnököknek, hogyan zajlottak a folyószabályozási munkálatok. Ezek a dolgok nem kerültek bele a könyvbe, de szükségét éreztem az ilyen fajta háttérnek, hogy közelebb kerüljek a figurához. Amikor a Selmecbányai Bányászati Múzeumban kezdtem dolgozni, mindenütt az ő keze nyomát láttam. A megdöbbentően pontos bányatérképeit. A bányatavait, az egyedülálló gátrendszert, amelyet százötven évvel később tudtak csak felülmúlni. Elképesztő érzéke volt konkrét problémák megoldásához, például az árvíz elleni védekezéshez. Munkássága önmagában is kitenne egy könyvet. Ennyi minden csak úgy férhet bele egy ember életébe, ha kizárólag a munkájának él. És a monarchiának szüksége volt Mikoviny tudására. Jól meg is fizették a szolgálatait. A könyv egy részét már meg is írtam úgy, hogy Mikovinyt helyeztem a középpontba. Sokáig birkóztam vele, aztán rájöttem, hogy nem hagyja magát, nem akar főhős lenni. Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, vajon milyen lehetett a tizennyolcadik században egy olyan géniusz feleségének lenni, aki megszállottja hivatásának, aki kartográfusként ideje nagy részét az ország feltérképezendő területein tölti. Elképzeltem, ahogy Mikoviny hazaküldi az aranyakat a feleségének, aki inkább a férjét szeretné átölelni. És lassan, fokozatosan kirajzolódott előttem ennek az asszonynak az alakja.
A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!