A hetvenes évek szűk levegője

Ezekre a kérdésekre (is) választ keres a pozsonyi Pavol Országh Hviezdoslav Színház (DPOH) új előadása, a Prešporské porno. Valéria Schulczová író-rendezőnek ez már a harmadik darabja, amely a város múltjával foglalkozik – az előző kettőről is írtunk, a Pressburger Fight Club és a Pozsony Dance Club is telt házakkal megy, nehéz rájuk jegyet kapni. Izgalmas szerzői színház kezd kialakulni ebben a teátrumban, amely városi fenntartású intézményként működik, a lelkes alkotói csapat szabad kezet kapott. És amint azt manapság is láthatjuk, a szabadság a művészetben egyre nagyobb érték. Itt például az is belefér, hogy évad közben megváltoztassák a műsortervet és reagáljanak a közszolgálati televízió tervezett (és minden bizonnyal gond nélkül véghez is vihető) átalakítására.

Ehhez csak vissza kellett ugrani az úgynevezett normalizáció időszakába, amikor a párt kulturális megmondóemberei döntöttek tévéműsorok és filmek tartalmáról, illetve arról,  kik játszhatnak bennük és kik rendezhetik őket. Művészi karriereket törtek ketté, alkotói közösségeket bomlasztottak fel, félelmet, bizonytalanságot permetezve szét, amitől a légkör fojtogatóvá vált.

Egy tévéfilm forgatásán vagyunk 1969 februárjában a pozsonyi Hal téri zsinagógában, amelyet pár hónap múlva lerombolnak. Hviezdoslav művét, a Heródes és Heródiást ren-dezi egy fiatal színésznő, akinek ez az első rendezése, ennek megfelelően valami igazán minőségi, haladó dolgot szeretne létrehozni. (A zsinagóga gyönyörű belső terei egy ideig valóban forgatási helyszínként szolgáltak a Csehszlovák Televízió számára). Néha leállnak, ilyenkor a színészek magánemberekként nyilvánulnak meg: egyikük azért vállalta a szerepet, mert két gyereket kell eltartania, a másik siettetné a munkát, mert este előadása lesz, a harmadik apukája magas rangú pártfunkcionárius, a negyedik nyíltan rendszerellenes... a zenészek pedig remélik, hogy nekik nem esik bántódásuk, hiszen ők csak zenészek – ugye mindenki ismeri a „Ja nič, ja muzikant” mondást?

Belép egy színésznőből lett elvtárs-nő (Kristína Tormová), aki segíteni jött, hogy minden rendben legyen, például ne kerülhessenek a filmbe mögöttes utalások... És egy csapásra átalakul a csoporton belüli hierarchia.

Valéria Schulczová szerint ezzel az időszakkal mostanában keveset foglalkozunk, és felnőtt egy-két nemzedék, akik nem is tudják, mekkora lélekrombolás zajlott a szovjet hadsereg bevonulását követő években, és persze később is. A második felvonás 1981-ben játszódik egy másik forgatáson, ugyanazokkal a szereplőkkel. Egy szórakoztató tévéműsort vesznek fel élő közönséggel, akik persze mi vagyunk. A műsorvezető (Martin Madej) erőltetett jókedve egyszerre kínos és vicces, a szereplők is feszengnek, miközben teszik a dolgukat: vicceket mesélnek és néha dalra fakadnak. Korábban született olvasóink nyilván emlékeznek a Vtipnejší vyhráva című műsorra – nos, ennek a paródiáját látjuk. Záporoznak a borzalmas faviccek, a kényszeredett jópofizás, és persze az agymosás. Tudatos koncepció volt ez a párt részéről: szórakoztassuk a munkásosztályt, de közben neveljük is egy picit. A szereplők által előadott dalok szándékosan gagyik (zene: Marcela Cmorejová), zseniálisan bugyuta, illetve a szocialista szellemet pallé-rozó szövegekkel. Ezek szerencsére nyomtatásban is hozzáférhetőek abban az igényes, könyvvastagságú brosúrában, amely a korszakról szóló tanulmányokat, visszaemlékezéseket is tartalmaz – érdemes beszerezni a színház boltjában.

Itt is leáll néha a forgatás, kiderül, mi történt hőseinkkel tíz év alatt, ki hol tart a pályáján. A rendezőnő többé nem rendezhetett, visszaminősítették színésznővé,  Annamária Janeková üveges tekintettel néz maga elé, amikor kikapcsolják a kamerákat. Kelletlenül mondja a vicceket, úgy énekel-táncol, mintha dróton rángatnák, szóval egyértelmű, hogy feladatot teljesít, hiszen valamiből meg kell élnie. Egy-egy ilyen műsor sokat hozott a konyhára – ez lebeg a kétgyermekes anyát játszó Varga Anikó szeme előtt is, aki semmiképp sem akar bajba kerülni, ennek érdekében megtanulta saját gondolatait is cenzúrázni. A többiekből is zombit csinált a rendszer, de a részleteket nem árulom el, mert akkor oda lenne a meglepetésfaktor. Nézzék meg bátran ezt az előadást. Lehet, hogy a veretes Hviezdoslav-szöveget nem értik meg teljesen (én legalábbis nem mindent értettem), a lényeg azonban garantáltan átjön. Akkor is, ha fáj. Ha saját múltunkkal is szembe kell majd néznünk. Ha rá kell döbbennünk, hogy mennyire beszoptuk annak idején a propagandát, vagy éppen mennyire rettegtünk, hogy bajunk lehet belőle, ha kimondjuk a véleményünket. Az idősebb generációban máig benne van ez az érzés.

A színészek és a zenészek (Annamária Janeková, Bronislava Kováčiková, Milo Kráľ, Martin Madej, Kristína Tormová, Varga Anikó, Marcela Cmorejová, Martin Hasák, Martin Dohňanský) saját nevükön szerepelnek, ily módon is azonosulva a karakterekkel és demonstrálva, hogy magánemberként is vállalják mindazt, amit kimondanak. A legvégén, szerepükből látszólag duplán kilépve, mindegyikük elmond egy személyes történetetet is az elmúlt rendszerből. Varga Anikó egy határ menti faluban nőtt fel, és évente négyszer látogathatták meg a légvonalban egy köpésre, amúgy meg Magyarországon élő rokonukat. A határon mindent be kellett írniuk, amit visznek-hoznak, nem ritkán pucérra vetkőztették őket a vámosok. Máig visszajön a gyomorgörcs és a megalázottságérzés, amikor átlépi a szlovák–magyar határt. Egy másik szereplő tehetséges biológus rokona azért nem mehetett egyetemre, mert a családjából valaki disszidált nyugatra. Apróságok ezek, de beleégnek a lélekbe. Ahogy a Prešporské porno című előadás is, amelytől ne várjanak szó szerinti pornót, átvitt értelemben vett kivetkőzést és kiszolgáltatottságot azonban annál inkább.

És még valami. Újságírói pályafutásom alatt először fordult elő, hogy magyar nyelvű sajtóanyagot kaptam egy szlovák színháztól. Amikor döbbenten rákérdeztem ennek okára, közölték velem, hogy mivel egy magyar szereplője is van az előadásnak, ez csak természetes.