A hetedik művészet tükrében

Radó István nevét harmincas évekbeli filmplakátok hirdetik. A magyar irodalom krémjével (Ignotus Pállal, Lengyel Menyhérttel, Kosztolányi Dezsővel) ugyanolyan szilárd kapcsolatot ápolt, mint a filmvilág új sztárjaival (Jávor Pállal, Muráti Lilivel, Kabos Gyulával, Latabár Kálmánnal). Jogot tanult a budapesti tudományegyetemen, aztán hírlapíró lett, majd különböző filmszaklapok munkatársa. Stan Laurel és Oliver Hardy tőle kapta a csak magyar nyelvterületen használatos Stan és Pan nevet. 1911-ben Mozivilág néven indított lapot, 1928-tól a Mozi Élet kiadója volt. A Magyar Mozisok Zsebkönyve is az ő nevéhez fűződik, akárcsak az első magyar filmlexikon, amely 1942-ben látott napvilágot.

A magyar filmújságírás egyik úttörője volt Radó István, de forgatókönyveket és szakkönyveket is írt. 1927 és 1940 között a Metro-Goldwyn-Mayer filmvállalat budapesti dramaturgjaként dolgozott. Mivel a Tanácsköztársaság idején a magyar mozik, a filmipar államosításáért küzdött, s termelőbiztosként azok szocializálását irányította, 1919-ben rövid időre internálták. Származása miatt (1891-ben született Kisvárdán, ahol a rabbi Rosenblüth Jekisziel Zise néven jegyezte be a hitközség anyakönyvébe) a zsidó törvényeket követően hivatalosan nem dolgozhatott a filmszakmában, ennek megszegéséért 1941-ben is internálták.

Egy filmdramaturg emlékei címmel a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában nemrég megjelent könyvben, amelynek bevezetőjét Búza Péter írta, az első ötven oldalon követhetjük nyomon Radó István életútját. A továbbiakban már a visszaemlékezéseit olvashatjuk, amelyek ugyancsak izgalmas oldalai a magyar filmgyártás történetének. Filmfordítói munkájáról szóló írásában említi meg Váci Dezsőt, aki a harmincas évek végén jutott komoly pozícióhoz a filmiparban. 1912-ben, a Mozivilágban jelent meg első filmcikke, 1939-ben pedig már a Magyar Filmnek, a Filmművészeti Kamara hivatalos lapjának a felelős szerkesztője. „Itt már részt vett a lap hasábjain az akkor célirányos uszításban. A felszabadulás után kivándorolt, Csehszlovákiában élt, de már Vac- lav Dezső néven, és pozsonyi magyar lapok munkatársaként halt meg.”

A színes fátyol című Garbo-film kapcsán a közvetett reklám szerepéről írt. „Abban az időben a napilapok megállapodtak egy-egy előkelő szállodával, ahova külföldiek jártak, illetve a szállodák portásaival: ha érdekes vendég jön hozzájuk, jelentsék a szerkesztőségnek. A Gellért Szálloda portása Az Estnek adta a jelentéseit. Erre alapoztam a kampányt, természetesen az akkori rovatvezetővel – de csakis ővele – megbeszélve a dolgot.” És részletesen elmeséli: angol kosztümöt és utcai cipőt viselő, sűrűn lefátyolozott hölgy érkezett egy nap a Gellért Szállóba. A hotelportás úgy látta – és azonnal jelentette is Az Estnek: szerinte Greta Garbo a hölgy, és már ki is vette a két napra lefoglalt első emeleti, erkélyes szobáját. A mozirovat-vezető egy angolul és németül is beszélő, fiatal újságírót küldött a szállodába azzal az utasítással, hogy a lehető legtöbbet megtudja róla. Vegye fel vele a személyes kapcsolatot, és írjon róla egy szép színeset. Mire az ifjú hírlapíró megjelent a Gellértben, a hölgy már javában ebédelt, és egy cseppet sem törődött az érdeklődő fiatalemberrel. Nem sokkal később taxit hívott, és elrobogott. Késő estig várakozott a „zárkózott, hideg viselkedésű művésznőre”, de hiába. A riportból semmi sem lett. Másnap reggel, amikor újra próbálkozott, a hölgy arra kérte, hagyja őt békén, kár minden szóért, különben is már délelőtt elutazik. Mindentől függetlenül délben Garbo Budapesten volt (?) címmel már meg is jelent a cikk, külön kiemelve, hogy Garbo különböző színű fátylakat visel. A közönség, a lap olvasói meg is állapították, hogy a Garbo rejtélyes látogatása már A színes fátyol című filmjének szólt. Ezt nevezte Radó István nagyszabású közvetett reklámnak, amely a film sikerét szolgálta.

Külön fejezet szól a könyvben az akkori filmszakma nagyon drágán megfizetett ellenségéről, a cenzúráról.

„A megvásárolt film egy példányát az előleg lefizetése után, a cenzúrára való bemutatás céljaira a külföldi filmtulajdonos a magyar cég rendelkezésére bocsátotta, és a film vételára csak a cenzúra döntése után vált esedékessé, ha a filmet nem tiltották be. Volt eset, amikor egy vállalkozó majdnem teljesen tönkrement a cenzúra szeszélyei következtében.”

Radó István, a Filmember 1910-től 1947 áprilisáig mindent pontosan dokumentált. Visszaemlékezéseiben a magyar filmszakma már-már feledésbe merült eseményeiről és izgalmas egyéniségeiről is hírt ad. Egy letűnt kor, a magyar történelem talán legviharosabb évtizedének drámai fordulatai elevenednek meg előttünk – a „hetedik művészet” tükrében.

A szerző a Vasárnap munkatársa