A „hetedik” – Aulich Lajos (1793–1849)

Először négyet agyonlőttek, ami Haynau részéről kegyelemnek minősült, ezt követően a másik kilencet, vagyis a főbűnösöket felakasztották. Hetedikként az az Aulich Lajos került sorra, akit még az őt elítélő hadbíró, Karl Ernst is „kiváló ember”-nek nevezett. A tábornok 1793. augusztus 25-én látta meg a napvilágot Pozsonyban, és idén ünnepeljük születésének 225. évfordulóját.

A forradalom előtt

Aulich Lajos 1793. augusztus 25-én született Pozsonyban. Családja sziléziai eredetű volt és német anyanyelvű. Az apja, Aulich Flórián a város köztiszteletben álló polgára volt, kinek jól menő fogadója állt a Váralján. A módos család kilenc gyermeke közül ketten is katonai pályára léptek. Míg azonban Lajos 1848–49-ben a honvédseregben harcolt, addig Pál öccse a Habsburgok oldalán maradt, és a szabadságharc ideje alatt hadbíróként tevékenykedett Itáliában.

Aulich katonai pályafutását 1812-ben, a pozsonyi székhelyű, Sándor cárról elnevezett 2. gyalogezredben kezdte hadapródként. 1813–14-ben részt vett a Napóleon elleni háborúban, a hadjárat során pedig egységével egészen Párizsig jutott. A francia uralkodó legyőzését követően azonban egy hosszú békeidőszak következett, így Aulich 1848 nyaráig nem vett részt további ütközetekben. Az évek során szolgált Itáliában, Dalmáciában, de leginkább a szülővárosában, Pozsonyban, a korszak végén már őrnagyi rangban. Az utolsó rendi országgyűlést éppen az általa vezényelt egység biztosította. Családja nem volt, bajtársai kemény, szófukar embernek ismerték, aki állandóan katonai témájú könyveket olva­sott.

A szabadságharc tábornoka 

Aulich 1848 áprilisában került ismét harci helyzetbe. Először Pozsonyban és Trencsén megyében vetették be az antiszemita zavargások megfékezésére, majd júniusban a Délvidékre küldték a szerb lázadók ellen. Bár az ott folyó harcokban a magyar parancsnokok legtöbbje leszerepelt, Aulich velük ellentétben ered­ményes volt, és helytállása elismeréseként ezredessé léptették elő. Ősszel a nyugat-magyarországi hadszíntérre vezényelték, ahol a feldunai hadtest egyik hadosztályának az élére került. A parancsnoka Görgei Artúr lett, akivel a szolgálata során nagyon jó szakmai és emberi kapcsolata alakult ki. 

Decemberben megindult a Windischgrätz herceg vezette császári fősereg támadása, a magyarok pedig harc nélkül vonultak vissza a túlerő elől. Az egyetlen csatát vállaló tábornok, Perczel Mór katasztrofális vereséget szenvedett, a kormány pedig a fővárost kiürítve Debrecenbe menekült. 

1848 decemberében Aulich éppen Pozsony védelmét látta el, de a felesleges áldozatok helyett inkább feladta a várost. Ezután csatlakozott Görgei seregéhez, aki a kemény télben északnak fordult, hogy hegyeken átkelve jusson el a Tiszántúlon kijelölt gyülekezőhelyre. Eközben a többszörös túlerőben lévő császári erők között manőverezett, de a január 23-ról 24-re virradó éjjel Körmöcbánya mellett mégis bekerítették a seregével együtt. A szűk völgybe szorult honvédek helyzete reménytelennek tűnt, de Aulich és Görgei végül megtalálta a kiutat. Felfedeztek egy jó évtizede beomlott bányaalagutat a Szkalka-hegy alatt, amit robbantásokkal és aládúcolással járhatóvá tettek, ezen keresztül pedig a sereg hajnalra ki tudott menekülni a bekerítésből.

A kápolnai csata előtti napokban tábornokká léptették elő, és a közel tízezer főt számláló második hadtest parancsnokává nevezték ki. Márciusban megindult a honvédsereg ellentámadása, és a császáriakat az ország nyugati határáig kergették. E sikersorozat egyik kovácsa éppen a frissen kinevezett Aulich volt, aki különösen az április 6-án lezajlott isaszegi győzelemben szerzett komoly érdemeket. Ezután elsőként vonult be Pestre, a budai vár ostrománál pedig dél felől, a Gellért-hegy felől indult rohamra embereivel. Tiszttársai és katonái szerették, személyes bátorságával számtalanszor kitűnt. Tőle származott az a mondás is, hogy „aki velem tart, az legyen halálra szánt”. 

Buda bevételét követően Aulich reumatikus lázat kapott és több hetes kényszerpihenőre szorult. Betegségét a fővárosban kezeltette, egészségi állapota miatt pedig a szabadságharc utolsó hónapjaiban már nem lehetett rá mint csapattisztre számítani. Június végére lett újra munkaképes, és ettől kezdve kormánybiztosként vett részt a honvédsereg hadműveleti terveinek kidolgozásában. Személye jó választásnak bizonyult, hiszen harctéren szerzett érdemei közismertek voltak, így katonapolitikai tevékenysége jóval kevesebb konfliktussal járt, mint a puskaport sosem szagolt politikusok ténykedése. Július közepén ő lett a lemondott Görgei helyett a hadügyminiszter. Közel egy hónapig töltötte be ezt a tisztséget. Az augusztus 11-én lezajlott utolsó minisztertanácsi ülésen Aulich is a fegyverletétel mellett voksolt. Másnap csatlakozott Görgeihez, és 13-án vele együtt adta meg magát az oroszoknak.

Pere és halála

A fogságba esett magyar tábornokokkal az oroszok kezdetben rendkívül lovagiasan, majdhogynem barátian bántak. Sokkal inkább vendégnek, mint rabnak tekintették őket, még a fegyverüket is meghagyták. Pár nappal később Gyulán azonban átadták őket a bosszúszomjas osztrákoknak, akik az aradi várba vitték őket. Bár még maga a cár, I. Miklós is mérsékletre intette szövetségeseit, de a tábornokok életét még ez sem tudta megmenteni, egyedül a vezér, Görgei kapott kegyelemet az oroszok közbenjárására.  

Tárgyalásán Aulich azzal védekezett, hogy egységét a magyar hadügyminiszter alá rendelték, a katonai becsülettel pedig összeegyeztethetetlennek tartotta annak elhagyását. Érvei hatástalanok maradtak, így a bíróság kilenc társával együtt őt is akasztófára ítélte, míg másik négy tábornokot agyonlövetésre. Az ítéletet követően Aulich nem kért kegyelmet, utolsó éjszakáján Horatius ódáit olvasta. 1849. október 6-án hetedikként akasztották fel. A kortársak szerint utolsó szavai a következők voltak: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

Temetése

A kivégzéseket követően tovább folytatódott az áldozatok kálváriája. Testüket jeltelen sírban földelték el, a négy agyonlőtt tábornokét a várárokban, az akasztottakét pedig a vesztőhelyen. A hozzátartozók azonban megvesztegették a hóhért, így Damjanich János, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly és Vécsey Károly holttestét sikerült megszerezni és eltemetni. Később Dessewffy Arisztid és Kiss Ernő tetemét is ki tudták lopni a várárokból, így ők is megkaphatták a megfelelő végtisztességet. 

Arad népe sem feledkezett meg a mártírokról, és a helyi honvédegylet a kivégzés feltételezett helyszínén, a vár alatt elterülő zsigmondházi mezőn 1871-ben egy emlékoszlopot állított. 1881-ben ezt egy obeliszkre cserélték, a kivégzett tábornokok földi maradványait pedig annak talpazatában helyezték el, noha heten még mindig nem voltak meg.

A hiányzó holttestek előkerítésére 1910-ben ásatások kezdődtek a várban és annak környékén. 1912-ben, a várárokban rá is bukkantak az ott agyonlőtt Lázár Vilmos és Schweidel József tetemére, de öten változatlanul hiányoztak. A dolog végül 1932 májusában oldódott meg egy véletlennek köszönhetően. A tavaszi árvizet követően elkezdték a Maros megrongálódott töltését kijavítani, és a földmunkák során emberi maradványokat találtak. A lelet nagy izgalmat váltott ki az aradi magyar társadalomból, így rövidesen ásatások kezdődtek Kara György és Adamovics János vezetésével. Hamarosan előkerült Nagysándor József, Knézich Károly, Aulich Lajos, Török Ignác és Poeltenberg Ernő teteme, de ráleltek az egykori bitófák maradványaira is. Az akkori lelkes hangulatot jól jellemezte, hogy a földmunkások ingyen dolgoztak, egy ereklyegyűjtő pedig emlékül hazavitte Aulich homlokcsontját. Ennek visszaszerzésére végül a helyi lapban hirdetést kellett feladni, mire az ismeretlen visszahozta az eltulajdonított relikviát. A román hatóságok azonban váratlan akadályt gördítettek a további ásatások útjába, így a sírt vissza kellett temetni, a hamvakat pedig engedély híján évtizedekig a Steiner család kriptájában őrizték. Végső nyugalomra csak a 125. évfordulón, 1974. október 6-án leltek, amikor az öt főtiszt hamvait is elhelyezhették az obeliszk talpazatában. Ma tizenegy tábornok maradványai találhatók ott, míg Dessewffy Arisztid a sárosi Margonyán, Kiss Ernő pedig a vajdasági Elemérben nyugszik. 

Vesztróczy Zsolt

történész

Országos Széchényi Könyvtár