A helyesírás csapdája

A helyesírási kéziszótárak rendeltetése nyilvánvalóan az, hogy segítségünkre legyenek, amikor fogalmazás közben egy-egy szó írásmódjában nem vagyunk biztosak. Az 1999-ben megjelent Magyar helyesírási szótár készítői emellett részben nyelvművelést is szeretnének folytatni, legalábbis annyiban, hogy a szerintük „nyelvileg helytelen, magyartalan alakulatok”-at nem vették be a szótárba. Csakhogy egy helyesírási szótártól nem azt várjuk, hogy korlátozzon bennünket abban, mit írhatunk le és mit nem. Ezt az eljárást annyiban elfogadhatónak tarthatnánk, hogy minden szótár készítői kénytelenek megrostálni a rendelkezésükre álló anyagot, hiszen egy-egy nyelv szókészlete sok millióra rúg. Mivel minden szót úgysem lehet közölni, érthető, hogy a szerzők a szómennyiség csökkentésére különféle szűrőket alkalmaznak: egy ilyen szűrő lehet elvben a „nyelvi helyesség” is, legalábbis ha ezt a fogalmat szabatosan meghatározzák, és kritériumként elvszerűen alkalmazzák.

A Magyar helyesírási szótár esetében sajnos nem ez a helyzet. Ahogy arra a munka bevezetőjében található néhány megállapításból következtetni lehet, a szerzők „nyelvileg helytelen”-nek minősítik a nyelvi megformáltság szempontjából teljesen kifogástalan szavakat, szószerkezeteket is, ha ezek nem részei a standard nyelvváltozatnak, de amúgy a társadalom bizonyos csoportjai által széleskörűen használatosak. ĺgy például a szótárban nem szereplő inekció nyelvileg semmivel sem rosszabb, mint az injekció forma, csak éppen a művelt nyelvhasználatban ez utóbbi honosodott meg, nyilván azért, mert az injekció jobban hasonlít a latin iniectio szóra, amelyből származik. Az átadó nyelvi hangalaktól való eltávolodás azonban épp a meghonosodás velejárója, önmagában nyelvileg nem tekinthető hibásnak. Ha az volna, akkor a legtöbb jövevényszavunkat helytelennek kellene bélyegezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két változat, az injekció és az inekció egyenrangú lenne: nem az, de ennek nem nyelvi, hanem társadalmi okai vannak: az inekció forma, mivel általában a kevésbé iskolázott beszélők használták, helytelenként meg lett bélyegezve. Hasonlóképpen az ún. suksükölés vagy a nákozás sem nyelvileg helytelen, hanem társadalmilag, sőt a nákozást, vagyis az (én) járnák, tudnák, adnák szóalakok használatát tulajdonképpen nyelvileg helyesebbnek is mondhatnánk, mint a standard járnék, tudnék, adnék formákét, hiszen az én tudnák, járnák, adnák formákban a magyar nyelvre jellemző hangrendi illeszkedés szabálya érvényesül, amelyet az egyébként társadalmilag helyesebb én tudnék, járnék, adnék alakok megszegnek.

A nyelvi és a társadalmi helyesség összekeverése az egyszerű beszélők körében meglehetősen általános jelenség, egy akadémiai kiadványban azonban a 20. század végén már nem volna szabad előfordulnia. Visszatérve még egy pillanatra az inekció szóhoz: ennek ilyen formában, azaz j nélkül való leírása nem helyesírási hiba, hanem egy társadalmilag helytelennek bélyegzett szónak a kiejtés szerinti írásmód alkalmazásával történő tükröztetése. Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni arra a jelenségre, amelyet Nádasdy Ádám nyelvész (és egyben költő) ötletesen „az írás csapdájá”-nak nevez A helyesírási ló című kitűnő esszéjében. (Az esszé eredetileg folyóiratban látott napvilágot, 2003-ban azonban újra megjelent a Magvető Kiadónál, az ĺzlések és szabályok című kötetben.) Az írás csapdájába az a gyanútlan nyelvhasználó esik bele, aki úgy gondolja, hogy „a helyesírási norma egyben nyelvi norma is”. Vannak esetek, amikor a legtöbben tudják, hogy a helyesírási forma csupán konvenció, amelyet a kiejtésnek nem kell követnie, pl. az egy, a lesz, a kisebb szavak esetében: az iskolázott emberek jó része tisztában van vele, hogy ezeket rövid mássalhangzóval kell írni, de hosszúval ejteni: [eggy], [lessz], [kissebb]. Sok más esetben a beszélők mégis úgy gondolják, hogy az írásban használt változat egyidejűleg a helyes, sőt egyedüli helyes ejtésforma is. Pedig abból, hogy írásban például az óvoda, a színész alakokat kell használni, egyáltalán nem következik, hogy az [ovoda], [szinész] ejtésformák nyelvileg vagy akár társadalmilag helytelenek volnának. Ez legföljebb akkor lenne igaz, ha a magyar helyesírás százszázalékosan a kiejtés szerinti írásmódot követné, de hát tudjuk, hogy ez nem így van. Ahogy Nádasdy írja: „Az írás csapdájába meglehetős önhittséggel sétál bele a művelt magyar közönség: úgy tesz, mintha az írott alak nem egy régebbi nyelvállapot jól-roszszul, megalkuvásokkal rögzített képe lenne, hanem maga a magyar nyelv, melynek írásában így csak kis számban kell kivételeket, rendhagyóságokat számon tartani.”

Jó lenne, ha a Magyar helyesírási szótár következő kiadása inkább e csapda elkerülését segítené elő ahelyett, hogy belesétáltatja a gyanútlan és jobb sorsra érdemes olvasót.

www.gramma.sk