A határ gyógyíthatatlan sebekkel

Könnyekig hatóan zsigeri film A határ (Hranica) a kettévágott kelet-szlovákiai faluról, Szelmencről.

Beleéléses film, ami azért jó, mert szól, amiről szól, mutat, amit mutat, arról beszél, s végtére ezt értjük meg belőle, hogy milyen erősen drámai, vagy akár tragikus kimenetellel hathat az ember, emberek, közösségek életére, ha sorsukba erőszakosan, kíméletlen módon beavatkoznak földi hatalmak, hatalmasok.

Erről szól a film, a mindenkori „rólunk nélkülünk döntések” abszurditásáról, az ilyen döntés nyomán születő torzulásokról, emberi sorsok kisiklásáról, a kapcsolatok elsorvasztásáról, a visszafordíthatatlan idő múlásának elidegenítő sodráról.

Ezúttal az effajta hatalmi végzésre konkrét esetként hozva fel Szelmenc község újkori történetét. Ami 1946. augusztus harmincadikájának éjszakáján kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg által egy toronyiránt (vagy valahogy így, ilyen esetegességgel) házak között, temetőt, templomot, termőföldeket megosztva kimért vonallal, amit államhatárnak neveztek el és minősítettek, kettészelték a községet. Egyik része a nagy Szovjetunióhoz, Ukrajnához, a másik Csehszlovákiához tartozott attól fogva. S a film tanúsága szerint nem számított, hogy anya a határ egyik, gyermeke pedig a nagyszülőknél a másik oldalon volt éppen akkor, amikor az elválasztó drótkerítést kihúzták, a szocialista internacionalizmusra és semmi másra apellálva se találkozhattak vízumigénylés (amiért Eperjesre kellett utazni), útlevél és hosszú kilométerek megtétele (a hivatalos határátkelőig) nélkül, holott ott voltak egymástól hárompercnyi távolságra. Így kerülhetett – ugyancsak a film megidéző képei szerint – csupán oly módon utódtól származó virágcsokor a szülő sírjára, hogy a határ egyik oldaláról átdobták a másik oldalra. Vagy ily módon alakulhatott ki az az áldatlan helyzet, hogy dalban kellett egymásnak áténekelni a határon a rokonokkal, barátokkal történteket, a híreket.

Magyarok voltunk, nem kellettünk, nem voltunk fontosak, nem figyeltek ránk sem itt, sem ott – derül ki a filmvallomásból valahogy ily formában az abszurd lét egyik lehetséges rákfenéje. S ezért (is) jó ez a film: jó, hogy elkészült, a kettéosztott magyar lakosságról szlovák stábbal.

(Ahogy a Határ bemutatója előtti sajtótájékoztatóján elhangzott, előfordult, hogy a rendező feltette szlovákul kérdését, jött rá magyarul a válasz, s mivel nem értették, mit mondott a kérdezett, összecsomagoltak, hazautaztak Pozsonyba, ám később vissza kellett menni a faluba újraforgatni az anyagot, mivel az alany nem a feltett kérdésre válaszolt.)

Határ ez az érdeklődési szándék, az alkotók részéről a film elkészítését motiváló gesztus is, átjárhatóvá teendő határ.

Ma már ennek a mozgóképnek a tanúsága nem, vagy legalábbis nem csak Nagyszelmencnek, jelképpel élve: e keleti végeken szimulált kis Nyugat-Berlinnek szól. Vagyis nem azért demonstrál, hogy oldjunk meg valamit, azt, amit már egyébként sem kell, illetve nem lehet megoldani, mivel megtette az idő, sok mindent megtett az idő. Gyógyította így vagy úgy a sebeket (bár igazából begyógyítani nem fogja soha).

A film ma már sokkal magasabb rétegekbe, sokkal súlyosabb szférákba emeli hangját. Ezért is érthették meg idén októberben Csehországban is, a 13. Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon, ahonnan tizennégy versenytársát megelőzve elhozta a legjobb közép-kelet-európai dokumentumfilmnek járó díjat. És bizonyára meg fogják érteni másutt, más helyein a világnak (például Rotterdamban, ahová már meghívást kapott), s szerez ez a film még több elismerést is. Örök emberi értékeiért, vérző emberi lelkéért, mellyel olyan hatalmi döntés, a mesterséges határteremtés abszurditása okán kiált, amely ártatlan és tehetetlen életek megnyomorítását hozta magával.