A globális regény és a teleológia cáfolata

A magyar megjelenés késése annak is betudható, hogy Bolañót eleve későn fedezte fel magának a magyar irodalom, 2010-ben jelentek meg első kisregényei, mindjárt kettő egy év alatt: az Éjszaka Chilében és a Távoli csillag, majd három évvel később egyik főműve, a Vad nyomozók című nagyregény. A 2666 lefordítását persze nem tette egyszerűbbé a terjedelme (827 oldal) és nem éppen könnyed struktúrája sem (Kutasy Mercédesz kiválóan megoldotta a fordítás nehézségeit). Még így, több mint egy évtizeddel az eredeti megjelenés után olvasva is kijelenthető ugyanakkor: végre átérezhetjük, milyen lehetett friss műként megismerkedni olyan világirodalmi mérföldkövekkel, mint mondjuk a Varázshegy vagy az Ulysses. A 2666 egyik különös vonása, hogy nem hoz radikálisan új nyelvet, nem forgat fel mindent, amit eddig az irodalomról tudtunk, helyenként csaknem ponyvaszerűen olvasható, mégis teljesen másféle és szokatlan perspektívával szembesít bennünket. Ennek a perspektívának a gyökerei ott vannak Bolaño korábbi munkáiban és művészetfilozófiájában. Bolaño a neoavantgárdból indít, és a huszadik század második felének burjánzó latin-amerikai irodalmából nem igazán kitűnő infrarealista mozgalom elindítójaként is ismerjük. „Felforgató” célokkal íródott Infrarealista kiáltványa eléggé zavaros elegye a naiv „világmegváltó politikának” és egy eredeti költői beszédmód kezdeményeinek.  Körülbelül így fogalmazza meg benne mozgalma célját: „Chirico azt mondja: a gondolatnak el kell szakadnia mindattól, amit logikának és józan észnek nevezünk, el kell szakadnia minden emberi béklyótól, oly módon, hogy a dolgok új arcukat mutassák számára, mintha egy soha azelőtt nem látott csillagkép fénye ragyogná be őket. Az infra­realisták azt mondják: Mélyedjünk el az összes emberi béklyóban, oly módon, hogy a dolgok magában az emberben kezdjenek el dolgozni, ez a lenyűgöző emberi vízió.” (Kertes Gábor fordítása)  Maga a költői nyelv pedig ilyesféle magasságokba (vagy mélységekbe? ezt döntse el ki-ki magának) hatol: „Dugják be az egész várost a bolondokházába. Édes nővérem, tank-üvöltések, hermafrodita énekek, gyémántsivatagok, csak egyszer élünk, és a látomások napról napra vaskosabbak és sikamlósabbak. Édes nővérem, stoppok Monte Albánba. Kapcsolják be öveiket, mert föllocsolják a hullákat. Egy mozgalommal kevesebb.” Az infrarealista mozgalom végül leginkább arra lett jó, hogy Bolaño Vad nyomozók című regénye élményanyagául szolgáljon; ebben a könyvben „zsigeri realizmus” néven lép fel a mozgalom, és a szereplők ennek a mozgalomnak a kulcsfigurája után nyomoznak világszerte. Bolaño zaklatott ifjúkora után (Chilében született, majd Mexikóban nevelkedett, Chilébe való visszatérése után a Pinochet-rezsim űzte vissza Mexikóba, végül pedig Katalóniában kötött ki), érettebb fejjel kezd regényírásba. 38 évesen (talán drogfogyasztás következtében) súlyos májbeteg lesz, és a halállal versenyt futva írja meg nagy regényeit.  A 2666 már posztumusz jelent meg 2004-ben, az író 2003-ban, ötvenévesen meghalt Barcelonában. Helyenként mintha érződne is a regényen ez a „versenyfutás”: Bolaño annyi mindent sűrít bele a könyvbe, és olyan sebességgel követik egymást az események, hogy az már-már szédítő. Marketingnyelven szólva: igazán pörgős olvasnivaló. A 2666-ról nem lehet úgy beszélni, hogy legalább röviden ne vázoljuk fel a struktúráját. A kötet öt, többé-kevésbé önálló könyvből áll, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, és egymás után olvasva őket kirajzolódik bizonyos „ív”, azt azonban semmiképp nem állíthatjuk, hogy A pontból B-be jutnánk. Az első könyv, A kritikusok könyve négy nyugat-európai irodalmárról szól, akik egy titokzatos német írót, Benno von Archimboldit kutatják, és e kutatás során bonyolult viszonyrendszer alakul ki közöttük.  Archimboldi nyomában jutnak el végül a mexikói Santa Teresa városába, ahol a regény szálai összefutnak. Itt ismerkednek meg a második könyv központi alakjával, Amalfitano professzorral, aki Chiléből származik, Katalóniában élt, majd, maga sem tudja, miért, Mexikóban telepedett le: a második könyv az ő szellemi leépülését meséli el.  A harmadik könyvben egy New Yorki-i fekete újságíró útját követhetjük nyomon, aki egy bokszmeccsről érkezik tudósítani Santa Teresába, ám felkelti az érdeklődését egy itteni bűnügy, és a fejébe veszi, hogy riportot ír róla, miközben beleszeret Amalfitano professzor lányába. A negyedik könyv az egész regény súlypontja: a Santa Teresa-i nőgyilkosságok története. Ez a leghosszabb rész is, amelyben 1993-tól 1997-ig követhetjük nyomon több száz, Santa Teresában meggyilkolt nő történetét. Ez a rész kifejezetten dokumentarista jellegű, nincs egyetlen kiemelt szereplője. Akikkel találkozunk: az áldozatok, rendőrök, újságírók, politikusok, akik mind valamilyen módon összefüggésbe kerülnek a nőgyilkosságokkal.  Az ötödik, befejező részben visszakanyarodunk Benno von Archimboldi történetéhez, és a születésétől követhetjük nyomon az életét, amivel tulajdonképpen a huszadik századi európai történelem egy sajátos újramesélését is megkapjuk. Ami a 2666-ot összefogja és „besűríti”, az kétségkívül a mexikói nőgyilkosságok motívuma. Bolaño Santa Teresája az észak-mexikói Ciudad Juarez fiktív mása – ez az a város, ahol a kilencvenes évek elejétől kezdődően kb. 400 nőt gyilkoltak meg, amivel ez lett az ún. feminicidium (nőgyilkosság, a genocídium, azaz népirtás analógiájára) egyik legismertebb és legintenzívebb esete.  Az áldozatok fiatal nők voltak, tizenegynéhány évestől harmincegynéhány évesig, akiket általában megerőszakoltak és megcsonkítottak, majd a város környékén, a sivatagban vagy a szeméttelepeken dobtak ki. A mészárlást nem egyetlen tettes követte el, a hatóságok több esetben megtalálták az elkövetőket, ám a legtöbb gyilkosság felderítetlen maradt.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"270858","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1158","style":"width: 600px; height: 883px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] Santa Teresa egyébként maga is külön szereplője a regénynek: az iparváros jelentősége azután nőtt meg, hogy az USA-val kötött egyezményeknek köszönhetően ipari parkok egész sora települt ide, így egész Latin-Amerikából áramlani kezdtek az emberek, akiket vagy a biztos munka (még ha mindössze éhbért kaptak is érte), vagy az USA-ba való (többnyire illegális) kivándorlás reménye vonzott. A közeg azonban pusztító: a sivatag senkit és semmit nem kímél, és a szörnyű klíma mintha a lelkeket is elkorcsosítaná. A gyilkosságok ügyében nyomozó rendőrök általában nem különbek maguknál a gyilkosoknál, azoknak pedig, akik tényleg szeretnének utánajárni, mi történik a városban, rá kell döbbenniük, hogy a felsőbb körök akadályozzák az igazság napvilágra kerülését. Végeredmény nincs, lezárás nincs, és amikor 1997-ben elhagyjuk Santa Teresát, a gyilkosságok még javában folynak tovább. Bolaño láthatóan nagyon behatóan ismeri a mexikói tájat és mentalitást, a latin-amerikai kilátástalanság anatómiáját. A 2666 ugyanakkor nem egyszerűen latin-amerikai regény. Bolaño totális írói igényében benne foglaltatik, hogy amikor az erőszakról mint a világ működésének egyik kulcsfontosságú mozgatórugójáról beszél, ezt az egész világra kiterjessze. A 2666 úgy realista regény, hogy túllép a „nemzeti regények” megszokott perspektíváján, ami még a legnagyobbaknál is ritkaság. A 2666 (ami már a Vad nyomozókról is elmondható volt) a globalizáció regénye: szereplői számára nincsenek valódi határok, ahogy az elbeszélő számára sem. A legkülönfélébb tájak, országok, városok, emberek simulnak bele egy közös nagy narratívába: mindenki egyszerre veti magát Santa Teresa ördögi karjai közé, mintha egy nagy örvény szívná be az egész világot.  A totális regény mint művészeti szintéziskísérlet fogalmát már ismertük, amit Bolaño nyújt, az a globális regény, amely a művészet síkján túl szándékozik lépni, és a realitást is magába nyelné. Ezzel magyarázható Bolaño nyelvezete is, ez az általában dokumentarista nyelv, amely ugyanakkor nem riad vissza a költői látomásoktól. Rehabilitálja a posztmodern által száműzött omnipotens narrátort, ám nem él vissza vele, általában megmarad a távolságtartó megfigyelő szintjén, nem vezényel, hanem megmutat, nem magyaráz, hanem feltár. És hogy mit tár fel? A 2666 alapvetően borúlátó regény. Ezt jelzi már a címbe emelt, a könyvben egyébként semmilyen konkrét formában fel nem bukkanó szám is, amelyben a Jelenések könyvéből ismert sátáni 666 mintha arra utalna, a harmadik évezred a gonosz évezrede lesz. Persze ez egy leegyszerűsítő olvasat (talán ezért nem telitalálat ez a cím), amely a regény egyik fő motívumát valamennyire félre is értelmezi.  A 2666 borúlátása ugyanis elsősorban arról szól, hogy az erőszak mint motívum nem meghaladható, inkább csak megközelíthető, a világ működéséhez alapvetően hozzátartozik, annak ugyan nem célja, de része. A Santa Teresa-i nőket nem valamilyen célból gyilkolják meg, hanem végső soron „csak úgy”, mintha egy globális action gratuite lépne működésbe. Bolaño szerint épp ez a kiszámíthatatlanság az, ami tulajdonképpen zsigerekig hatoló, és amit csak az elbeszéléssel lehet megpróbálni megszelídíteni, feloldani, és éppen erre szolgálhatnak a nagy művek.  A 2666 szerteágazó struktúrájának szerepéről akkor „szólja el magát” a narrátor, amikor Amalfitano professzor lánya gyógyszerészének olvasási szokásairól értekezik: „Már a felvilágosult gyógyszerészek sem mernek nekiveselkedni a nagy műveknek, a befejezetlen, áradó műveknek, melyek utat nyitnak az ismeretlenbe. A nagy mesterek tökéletes ujjgyakorlatait választják. Vagy ami ugyanaz: a nagy mestereket vívóedzés közben kívánják látni, de semmit sem óhajtanak tudni a valódi küzdelemről, ahol a nagy mesterek küzdenek olyasvalami ellen, ami mindnyájunkat riadalommal tölt el, az ellen, ami megfélemlít bennünket, amitől földbe gyökerezik a lábunk, és ahol vér van, meg halálos sebek meg bűz.” (215.)  Ezekben a mondatokban mintha Bolaño épp a 2666 lényegét ragadná meg: szembeszállás a nagy ismeretlennel, amelynek nincs arca, és amelyről csak felszínes tudásunk lehet, amíg össze nem csapunk vele. Felvállalja, hogy a nagy mű sosem lesz olyan tökéletes, mint a rövid „ujjgyakorlat”: ez mintha beismerése lenne annak is, hogy ebben a monumentális regényben nem lehet minden szálat matematikai pontossággal elvarrni. A nagy mű nem a szabályossága miatt tökéletes. Nincs cél, ahova el kell jutnunk, az élet mozgásainak nincs kifutása, csak folyamata van, amelynek meghatározó része az erőszak. Ha úgy tetszik, ez az egész egy (némileg schopenhaueri rokonságú) „érthetetlen Isten” világa, ahogy erről a regény egyik szereplője, az első könyv kritikusai által nagyra becsült képzőművész beszél: „A barátom (talán elbizakodottság a részemről, hogy így nevezem) hitt az emberiségben, ezért aztán hitt a rendben, a festészet, a szavak rendjében, hisz ez nem más, mint a festészet nyersanyaga. Hitt a megváltásban. Még az is lehetséges, hogy a dolgok legmélyén a haladásban is hitt. A véletlen azonban épp ellenkezőleg az a teljes szabadság, amely felé természetünknél fogva tartunk. A véletlen semmiféle törvénynek nem engedelmeskedik, és ha mégis, mi nem ismerjük ezeket a törvényeket. A véletlen, ha megengedi a hasonlatot, olyan, mint Isten, aki minden másodpercben megnyilvánul a bolygónkon. Érthetetlen Isten, aki érthetetlen cselekedeteivel fordul érthetetlen teremtményei felé. Ebben a hurrikánban, a csontroppanásokban valósul meg a kapcsolat. A véletlen kapcsolata minden következményével, ésa következmények kapcsolata mivelünk.” (91.) Ez pedig nem más Bolaño szerint, mint az egyetlen valamirevaló narratíva, amellyel a „valódi küzdelem” felvállalható.