A fenyítő szeretet

Ige: Aki kíméli botját, gyűlöli fiát,

de aki szereti, idejében megfenyíti.

(Példabeszédek könyve 13:24)A családi körrel kapcsolatban legtöbbször Arany János azonos című versének idilli sorai jutnak eszünkbe. Benne a lenyugvó nap meleg fénye, mely beragyog és bemutat egy ideálisnak mondható családi közösséget. Szinte egy szeretetszigeten érezzük magunkat, ahol férj és hitvese, gyermekek és szülők, de még a betévedő idegen is boldogságban él. Türelmetlenség, idegesség, stressz pedig csírájában sem lelhető föl közöttük. Aztán egy nagyot sóhajtunk, és hozzátesszük, bizony, nagyot változott azóta a világ, és nem biztos, hogy a javára. Pedig a mai kornak olyan lehetőségei vannak, amilyenekről még Jules Verne bátor fantáziája sem álmodott akkor. És mi, a mai kor emberei, tényleg igyekszünk megadni minden lehetőt és lehetetlent is gyermekeinknek. Miben van akkor mégis a hiba?! Hol tévedtünk zsákutcába? Nem szeretnék általánosítani, de úgy látom, hogy a mostani idők sok bálványa között az egyik legfőbb helyen istenített a gyermek. Ha már vállalunk, akkor egyet, legfeljebb kettőt, de az, minőségi legyen! (Nagy félelemmel gondolok arra az időre, amikor a tudósok megfejtik az emberi géntérkép rejtelmeit!) A gyermeket saját tulajdonunknak tekintjük, és nehogy egy tanító, vagy bárki más hozzányúljon, netán bántsa! Mindezt pedig a szülői szeretettel indokoljuk, és védjük csemetéinknek a Szívtipró gimi és más ehhez hasonló sorozatokból vett viselkedésmintáit. Mikor aztán a szülőknek is fejükre nőnek, megkezdődik a szülők és az iskola egymásra mutogatása. Sok bölcs, gyakran közmondássá vagy szólássá vált igét olvashatunk a salamoni Példabeszédek könyvében. A felvidéki reformátusoknál használt Bibliaolvasó vezérfonal szerint a napi olvasmányokban éppen ez van soron. Ha nem a Szentírás tekintélyével szólna, talán kétségbe is vonnánk a fent idézett paradoxonnak tűnő mondatot. Hogyan fér össze a szeretet és a bot? Köszönöm, de nem kérek olyan szeretetet, amely csak ver! De a Biblia nem is ezt mondja. A jutalmazás és a fenyítés nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő dolgok. S míg a jóra való nevelésben a jutalmazás, a rossztól való óvásban a fenyítés az eszköz. És ez nem összetévesztendő a büntetéssel, mert a büntetésnek megtorló jellege van valami elkövetett rossz miatt. A fenyítés viszont sokkal inkább óv, javunkat szolgálja. A fenyítést, ha nem a féltő szeretet motiválja, akkor törjük el botunkat! Haragból vagy hirtelen felindulásból nem lehet fenyíteni, csak büntetni és boszszút állni. Ezeket pedig Isten a maga jogkörében tartja (és vonatkoznak rá mindazok, amikről az előző írásban szó volt). A fenyítés talán jobban fáj a fenyítőnek, mint a megfenyítettnek, hiszen akit szívből szeretek, azt nem fenyíthetem kárörömmel, vagy beteges kéjjel. Ám azt sem nézhetem, hogy aki fontos nekem, vesztébe rohanjon, vagy kárt tegyen magában, még akkor sem, ha a fenyítés számomra is fájdalmas. Mert tudom azt is, hogy a megszívlelt fenyítés javunkra válik. Ahogy egy későbbi helyen olvasható: „A bot és a fenyítés bölccsé tesz, a kényeztetett gyermek pedig szégyent hoz anyjára.” (Péld. 29:15) (Ha mindezt jól megértenénk, sokat javulna a kapcsolat a szülők, a pedagógusok és a diákok között.) És végül Isten sosem követel tőlünk olyat, amiben Ő maga ne volna következetes. Ő ezt mondja magáról: „Az Úr intését meg ne vesd, fiam, mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint az apa a fiát, akit kedvel.” (Péld. 3:11, 12) S hogy valóban átérezte dorgálásunk minden fájdalmát, semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Ő maga Jézus Krisztusban testet öltve minden bűnünk büntetését és fájdalmát fölvitte a golgotai keresztre. Hogy érdemébe vetett hit által bűnbocsánatot, feltámadása által örök életet nyerjünk!A szerző református lelkész