A dzsesszről az Új Szó Stúdióban

Beszéljünk először a könyvről, amely egy hiánypótló kiadvány, mivel még senki nem dolgozta fel a szlovákiai dzsessz történetét. Mikor és hogyan láttál munkához?

A könyv ötletét (Jazz na Slovensku 1940–1970 v rozhovoroch. A szerk.) az élet hozta. A Deja Vu zenekarban a szaxofonos posztját egy időben egy Juraj Henter nevű zenész töltötte be, aki akkor 76 éves volt. Talán két évig játszottunk együtt, anélkül, hogy tudtuk volna róla, hogy egy szlovák dzsessz-legenda. Amikor később elkezdtem érdeklődni, mi mindent csinált, kikkel dolgozott együtt, rájöttem, hogy ez a korszak egyáltalán nincs feldolgozva. Szabályosan nyomozni kellett az információk után, de összefüggő képet nem tudtam alkotni a műfaj múltjáról. Akkor határoztam el, hogy megírom ezt az áttekintést. Nyilván lett volna nálam hivatottabb ember is erre, például zenetörténészek, vagy azok, akik maguk is átélték ezt a korszakot, de miután beleástam magam a témába, már nem tudtam szabadulni tőle. Körülbelül nyolc évig dolgoztam a könyvön, úgy, hogy azt sem tudtam, hajlandó lesz-e kiadni valaki. Szerencsére az SkJazz polgári társulás jóvoltából sikerült megjelentetni, ráadásul a bemutatóra a kötetben szereplők közül sokan eljöttek, és személyesen köszönték meg nekem a munkát, ami nagy örömmel töltött el. Már tervezem a folytatást is, hiszen a kötetben csak az 1940-től 1970-ig terjedő időszak szerepel.

Miért épp ezt az időszakot választottad?

Mert ebből az időből valóban szinte semmit nem lehetett fellelni. Gyakran kalandos körülmények között jutottam információkhoz, például Ausztráliába e-mailezgettem, szóval nehéz volt, talán nem véletlenül nem vágott bele eddig senki. A kötet első része interjúkból áll, a második rész lexikon-szerű. A beszélgetőtársak közül néhányan már nem élnek, én készítettem velük az utolsó interjút. Számomra az volt a legnagyobb „gázsi”, hogy megismerhettem ezeket a nagyszerű zenészeket és különleges egyéniségeket.

Nem tudunk elsiklani afelelett, hogy egy magyar ember dolgozta fel a szlovák dzsessz történetét…

Van egy másik könyvem is a dobolás történetéről, amelyet annak idején magyarul írtam, de nem találtam rá kiadót, sem Magyarországon, sem nálunk. Úgyhogy le kellett fordítanom szlovákra, hogy megjelenhessen. Az, hogy egy magyar írta meg ezt a kötetet, szerintem nem annyira fontos, hiszen a dzsessz egy globális műfaj. Egyszerűen szeretem a dzsesszt, tisztelem ezeket az embereket, és örömet okozott a munka. Olyannyira, hogy másodrangú kérdés volt számomra, milyen nyelven írok.

Jó, hogy említed a „globális műfaj” megjelölést, mert az UNESCO indoklásában is az szerepel a világnappal kapcsolatban, hogy a műfaj tükrözi a világ sokszínűségét, lebontja a határokat és egyesíti az embereket, azaz a dzsessz népeket összekötő világzene, amely megteremti a lehetőséget a kölcsönös megértésre és toleranciára.

A zene általában ilyen, de a dzsesszre hatványozottan érvényes ez a meghatározás. Ez egy befogadó műfaj, különböző hatásokat képes magáévá tenni és továbbfejleszteni, egyfajta zenei eszperantóként.

Hogyan értékeled a jelenlegi hazai dzsesszéletet? Milyen trendek uralkodnak, hogyan tudnak érvényesülni a fiatal zenészek itthon és külföldön?

A kultúra, mint olyan, egyfajta válságban van. Ez világjelenség, amely nálunk is nagyon érződik. Ebben a közegben dzsesszt játszani egyfajta plusz munka. Jelenleg a műfaj eléggé sokrétű, mert ha a bluesból indulunk ki, amely a dzsessznek is alapköve, elég tágas a felhozatal. Az elvontabb stílusokra ez már kevésbé érvényes. Világviszonylatban nehéz megítélni a helyzetet, a magyarországi dzsesszélettel tudnám csak összehasonlítani a hazai viszonyokat. Úgy tűnik, ott valamivel nagyobb teret kap a dzsessz, a sajtó is mintha többet foglalkozna vele. Nálunk viszont létezik egy remek fesztivál, a Pozsonyi Dzsessznapok, amely világszínvonalú rendezvény. Ha tapasztalt magyar zenészekkel beszél az ember, akik több országban megfordultak már, valamennyien áradoznak erről a fesztiválról, nagyon jól érzik magukat itt. Ez a műfaj igazi ünnepe, és sokmindenért kárpótol.

Érdekes, hogy évről évre megtelik egy három-négyezres nézőtér, méghozzá három egymást követő estén. Azaz van érdeklődés, mégis rétegműfajnak tekintjük a dzsesszt. Hogy is van ez?

Igen, rétegműfaj, de ez a réteg elég széles és „láthatatlan”, azaz évente egyszer bújnak elő. Az átlagemberek amúgy sem sűrűn járnak koncertekre, talán ezért van ünnepi jellege a Pozsonyi Dzsessznapoknak. A klubélet viszont lehetne jobb is. Itt van például a mi Deja Vu klubunk, amely ugyan nem kifejezetten dzsesszklub, de azért a dzsessz körül szerveződik. Egy olyan magyar helyet akartam kialakítani a Pozsonyban tanuló magyar diákok számára, ahol havonta egyszer összejöhetnek és zene mellett beszélgethetnek, ismerkedhetnek egymással. Mostanában megcsappant a közönség, talán nem azért, mert kevesebben járnak szórakozni, hanem mert több a lehetőség, nagyobb a választék. Végül is sikerült összehoznunk egy közösséget, de az elején kicsit intellektuálisabbra terveztem ezt az egészet. Ha viszont egy-egy nagy sztár érkezik, rengetegen eljönnek, és a közönség heterogén összetételéből, illetve a terem karakteréből kifolyólag is nehéz bensőséges, intellektuális beszélgetést folytatni a vendéggel.

A Deja Vu klub tíz éve működik, és – ha jól tudom – a szívügyed. Azok kedvéért, akik még nem jártak a klubban, mondd el, milyen forgatókönyv szerint zajlanak ott a havi rendezvények.

Az elején mi zenélünk, majd beszélgetés következik a vendéggel, akivel aztán közösen elő is adunk néhány számot. A végén pedig szintén mi játszunk. Ez a forgatókönyv remekül bevált. Olyan egyéniségek fogadták el a meghívásunkat, mint Somló Tamás, Charlie, Lovasi András, Kiss Tibor, Deák Bill Gyula, vagy utoljára Geszti Péter. A legújabb tervünk az, hogy átköltöztetnénk a klubot a pozsonyi Magyar Intézetbe. Kollai István, az intézet igazgatója ajánlotta fel, hogy próbáljuk meg náluk létrehozni ezt a bizonyos intimebb légkört. A nagyobb akciókra pedig talán még mindig a mostani helyszín, a Hlava XX nevű klub a legjobb, mivel az a fővárosi zenei élet egyik kultikus helye, szinte naponta van ott élő zene.

Ezek a közös zenélések egyszeri és megismételhetetlen produkciók, főleg azért, mert a vendégek általában nem mozognak otthonosan a dzsesszműfajban, ráadásul próbára sincs idő, hiszen legtöbbször közvetlenül kezdés előtt futnak be.

Az egyeztetés általában telefonon történik. Kiválasztunk néhány számot az ő repertoárjukból, aztán ők vagy egyetértenek, vagy korrigálják a választást. Megtanuljuk egy az egyben, a felvételek alapján a dalokat, megegyezünk a formában és a hangnemben, végül közösen előadjuk. Még soha nem fordult elő, hogy valakivel gyakoroltunk volna. De elképesztően rutinos előadókról van szó, Hernádi Judittól például hat számot is megtanultunk, és valamennyit hibátlanul énekelte el, úgyhogy megemeltem előtte a kalapom. Vágó István pedig basszusgitározott velünk. Kiszállt a basszusgitárosunk, és ő állt be a helyére. A közönség nagyon kíváncsi volt rá, miket mond, de arra is, hogy hogyan játszik. Szóval kissé átalakulnak a jól ismert számok, mivel gyakran nem ugyanazok a hangszerek szerepelnek, mint a felvételeken. Az egésznek van egy happening-szerűsége, ha úgy tetszik, egy zenei kaland ez mindannyiunk számára, és nyitott hozzáállást igényel a vendégek részéről is. Nagyon ritkán, de előfordult, hogy az illető CD-n hozta a zenei alapokat, nem vállalta az élő kíséretet.

Ha jól sejtem, ennek van egy mögöttes célja: hogy a fiatalokat megismertessétek a dzsesszzenével. A sztárvendég kedvéért mennek el a klubba, és mivel az elején és a végén a Deja Vu játszik, óhatatlanul találkoznak ezzel a műfajjal.

Ez így igaz. Önző módon részben azért hoztam létre a klubot, hogy a zenekarunknak legyen hol játszania Pozsonyban. Próbáljuk a műfaj emészthetőbb jegyeit kiragadni, hogy azok számára se legyen ijesztő, akik nem kifejezetten dzsessz-rajongók. Szóval kötöttünk kompromisszumokat, de abból a szempontból mindenképp hasznos a kezdeményezés, hogy reklámot csináljunk a dzsessznek. Zenélni a legjobb dolog a világon. Még Geszti Péter is, aki rengeteg dolgot csinált már, azt mondta a múltkor, hogy egy zenekar tagjának lenni az igazi öröm. Egyetértek vele. Több más csapatban is játszom, ha jól számolom, pillanatnyilag öt különböző zenekar tagja vagyok. Egyébként pedig a somorjai Németh-Samorinsky Művészeti Alapiskolában tanítok, ott is alapítottunk egy zenekart a kollégákkal. Ennyire megszállott vagyok, illetve a dobnak vagyok a megszállottja, azt is tanítom. A dobtörténeti könyvet is azért írtam, mert sok mindent megtanultam erről a hangszerről, és nagyon jól ismerem. Olyannyira, hogy egy újabb dobkönyvet is tervezek, ezúttal pedagógiai szempontokat is figyelembe véve.

Ez dícséretes, mivel a dob háttérhangszerként, kísérőhangszerként él a köztudatban. Legalábbis nem a dobosáról ismerünk fel egy zenekart...

Igen, a dobosok nevét kevesen jegyzik meg. De számomra ez nem hiúsági kérdés, nem foglalkozom vele. Egyébként játszom más hanszereken is, nyolc évig basszusgitároztam, mielőtt teljesen véletlenül a dobok mögé kerültem, és beléjük szerettem. A zen-buddhistákkal együtt vallom, hogy szét kell ugyan nézni a világban, de lennie kell egy dolognak, amibe az ember alaposan beleássa magát, és a lehető legtöbbet megtudja róla. Számomra ez a dob. A második dobos könyvem ötlete például úgy született, hogy a Muzikus című prágai szaklap felkért, írjak nekik dob-témában cikkeket. Eredetileg hat cikkben egyeztünk meg, ehhez képest hetvenkét anyag született. Ezekből válogatok majd abba a bizonyos könyvbe.

Úgy tudom, egy másik könyv is készül a műhelyedben, ezúttal végre magyarul, Somorja zenei életéről. Hogy halad ez a munka?

Nagyon lassan, mivel a Somorja és vidéke című havilapban jelennek meg az egyes részek. Időrendi sorrendben haladok 1946-tól, az akkor működő zenekarok feltérképezésétől. Bárdos Gábortól, Somorja jelenlegi polgármesterétől ígéretet kaptam, hogy a végén hozzásegít ahhoz, hogy könyv formájában is megjelenhessen az anyag. Ez egyfajta lokálpatriotizmus. Pozsonyból hazaköltöztem Somorjára, és mivel az ottani művészeti alapiskolában tanítok, elkezdett érdekelni a város zenei múltja. Ezt magyarul írom, bár lefordítják szlovákra is, mivel kétnyelvű lapban jelenik meg.

Úgy tűnik, annyira megszállott vagy, hogy a saját családodban is terjeszted ezt a kórt, hiszen mindkét fiad zenész.

Igen, ez érdekes dolog, mert bár elég jó pedagógusnak tartom magam, a saját fiaimat soha nem tudtam tanítani. Mind a kettőnél úgy végződött a dolog, hogy sírva otthagytak. Aztán évekkel később egyszer csak hallom, hogy valamilyen katolikus zenekart alapítottak. Mára pedig szuverén zenészekké nőtték ki magukat, nemrég jelent meg az első CD-jük. Kár, hogy nem játsszunk együtt. De talán majd egyszer...

Ha már a terveknél tartunk, áruld el, mire készülsz a közeljövőben?

Most a Deja Vu fesztiválon dolgozom egy kis csapattal, amelyet tavaly már megszerveztünk a somorjai Pomléban, ami egy erdős-ligetes helyszín, szabadtéri színpaddal. Ez nagyon jól sikerült, legalább háromszáz néző előtt játszottak olyanok, mint Gerendás Péter vagy Peter Lipa. Igényesebb rétegműfajok képviselőit hívtuk meg, és a közönség lelkesen fogadta őket, ezért elhatároztuk, hogy hagyományt teremtünk: idén is megszervezzük, méghozzá június 9-én, egy szombati napon. Fellép a „somorjai válogatott” is, a városból származó énekesek, például Nagy Myrtill, Németh Imre vagy Gál Jenő. Mindannyian két-két dalt énekelnek a Deja Vu zenekar kíséretében, úgyhogy megint csak magunknak találtam ki plusz munkát. Ez egyébként ingyenes fesztivál. Talán soha nem is fogok szervezni olyan zenei rendezvényt, ahol belépő van...

Ezt azért hangsúlyozzuk, mert ritka dolog manapság. Hogyan lehet ingyenes rendezvényt szervezni ebben a válságos időszakban?

Én teljesen függetlenítettem magam a pénztől, nem érdekelnek az anyagiak. Amikor régebben Nyugat-Európában és Skandináviában vendéglátóztam, elég sok pénzhez jutottam, élveztem is, de később rájöttem, hogy a legfontosabb dolgok nem a pénzen múlnak. Sem a boldogság, sem az elégedettség. Szóval soha nem kérnék belépőt egy olyan rendezvényen, amelyet én szervezek. Egyszerűen alkatilag nem vagyok alkalmas ilyesmire...