A balsors iskolája mindig jó iskola

Fukári Valéria művelődéstörténész, filológus éppen 75. születésnapja elő-előestéjén, december 2-án volt a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma beszélgetősorozata, a Múzeumi Szalon vendége a pozsonyi Brämer-kúriában.

„Sokakat sokszor szembeállító korunkban, amely sajnos magyar–szlovák viszonylatban sem problémamentes, ritkaságnak számít egy olyan ember, aki nyíltan vállalja, hogy elkötelezettje mindkét népnek, mindkét kultúrának. Nem úgy Fukári Valéria irodalomkritikus és művelődéstörténész, a magyar–szlovák kulturális kölcsönösség, a közös történelmi múlt alapos kutatója” – jellemezte az est vendégét a házigazda, Miklósi Péter publicista, aki életének sorsfordulóiról, tudományos-kutatói munkájának hátteréről és eredményeiről faggatta Fukári Valériát, akinek érdekes irodalom- és művelődéstörténeti tárgyú, kutatási eredményeit közreadó cikkeivel lapunk hasábjain is nemegyszer találkozhattak (annak idején pályáját is a szerkesztőségben kezdte). Sok-sok éves levéltári kutatásainak eredménye az a két hiánypótló, a Kalligram Kiadónál megjelent kötet is, amellyel az utóbbi években gazdagította irodalmunkat: az Egy régi alma mater a híres pozsonyi evangélikus líceum utolsó negyven évét dolgozza fel (falai közt tanult többek közt Schöpflin Aladár is, Fukári Valéria kritikusi „idolja”), a Felső-magyarországi főúri családok című kötete pedig a Zayak és rokonaik történetébe nyújt betekintést, három évszázadon át végigkísérve a család életét.

Roppant izgalmas munka a kutatás, állítja Fukári Valéria, és ha a levéltárba megy, a mai napig izgul, hogy mire bukkan rá, mi kerül eléje. Olyan ez számára, „mint egy nagy szerelmi találka”. Pedig eleinte egyáltalán nem a kutatás volt a szíve vágya. Először külkereskedelmi iskolába jelentkezett, mert, árulta el, „mindig azt hittem, hogy az életemet a világ különböző tájain fogom leélni”. Ehhez képest, tette hozzá, azt az időszakot leszámítva, amit Prágában töltött, születése óta Pozsonypüspökiben éli az életét. Az a szeretet és melegség, amellyel kézműves őseit, kovácsmester édesapját idézte meg, jelzi, hogy nemcsak kutatóként, hanem magánemberként is rendkívül fontos számára a múlt. „A jelen csak egy pillanat. A múlt a jövővel köt össze” – vallja.

Annak idején magyar–szlovák és filológia szakos diplomával a kezében az irodalomkritikusi pálya vonzásában élt, mesélt arról, mivel keltette fel kutatói érdeklődését Štefan Krčméry (akit Babits Mihállyal rokon léleknek tart), valamint arról, hogy a művelődéstörténet, a levéltári kutatás felé 1968 „térítette el”. A 68-as események után került feketelistára, nem publikálhatott, az útlevelét is elvették. Maradt tehát a kényszerhallgatás – és a kutatás. Fukári Valériában a húszéves elhallgattatás miatt ma sincs gyűlölet (véleménye szerint az nem visz előbbre, és csak további gyűlöletet szül), és nem érzi úgy, hogy pályája másképp alakul, ha publikálhatott volna az elnémítás éveiben, mert mint megjegyezte, a bőréből nem tudott volna kibújni, és nem tudott volna a múlt rendszerben használt frázisokban írni. Mindenből lehet tanulni, állítja, egy francia mondást idézve, mely szerint a „a balsors iskolája” a legjobb iskola. Mégsem tekinthető Fukári Valéria pályája kényszerpályának, mert talán azon kevesek közé tartozik, akiket a konszolidációs évek „regulázása” nem tört meg, és a sors keze olyan pályára terelte, amelyben ki tudta teljesíteni tudását, tehetségét. Nem lehetett ez véletlen, biztos vagyok benne. Milyen más, megfelelőbb pályán is végezhette volna az a hajdani pozsonypüspöki kislány, aki a szülői ház padlásán érezte magát a legjobban, mert ott volt a „nagyszülők emlékezete”, a hajdan volt nagyapa céhes ládája, tele az általa írt, gyönyörű levelekkel, amelyeket az első világháborús frontról küldött, és amelyeket olyan nagy élvezettel, érdeklődéssel olvasott.

A kutatómunkának köszönhetően egészen közelről láthatja a történelmet, mondja, és ez egészen más rálátást nyújt, mint az a mód, ahogyan az iskolákban oktatták az ő korában (és talán sok helyen még ma is). Így nem csoda, hogy diákként nem szerette és nem is tanulta a történelmet. (De mint tudjuk, sok nagy szerelem kezdődik úgy, hogy a páros eleinte gyűlöli egymást.)

Fukári Valéria szívvel-lélekkel a hivatásának él, a levéltárak számára igazi kincsesbányák. Legalább ötvenévnyi kutatásra elegendő anyag van csak azokban, amelyekbe ő jár. Egy picit aggódik is a jövőbeli kollégái miatt, hiszen, mint megjegyezte, mit fognak kutatni? Mi marad fenn számukra korunkból, az esemesek és e-mailek korából?