A bableves mint összekötő szál

Komáromban és Budapesten eljátszott színpadi szerepei mellett akad néhány tévéfilmbeli alakítás is. A Szomszédokban is játszott annak idején, csak az már régi történet, meg, ahogy mondja, nem is volt olyan hú de nagy jelentőségű, így már ki is ment a fejéből. A legemlékezetesebb televíziós munkái Szőnyi G. Sándorhoz kötik. Vele két tévéfilmet is forgatott. Szolgáló volt az egyikben, Sunyovszky Sylvia nővére a másikban. De van egy Pöstyénben, Budapesten és Bécsben forgatott szlovák játékfilmje is. A Zoro Záhon rendezésében 1986-ban készült Edelstein-akció. Krimi volt, afféle szocialista detektívtörténet, amelyben francia terrorista lehetett. Thirring Viola ma is úgy gondolja: az volt a legkomolyabb filmes részvétele. Akkor már Budapesten élt, Gosztonyi János író, dramaturg, színész és rendező feleségeként.

„Annak, hogy elsősorban színpadi színésznő lettem, talán az egyik oka, hogy tartok az ismeretlentől. Ha fogják a kezem, és átvezetnek ezen a félelmen, akkor már nincs baj. Kinyílok és közlekedni tudok ebben a közegben is. Magamra lelek. Addig viszont nehéz. Mi a pozsonyi főiskolán annak idején nem tanultunk filmszínészetet. Nekem ez sokáig ismeretlen volt. Vizsgafilmekkel kezdtem. Pályakezdő fiatalok munkáiban vettem részt. Egyszer rám szólt egy kameraman, hogy ne tartsam nyitva a számat felvétel közben. Akkor nagyon megijedtem. Nyitva volt a szám? Belelátott a kamera? Azokban az években sajnos nem volt olyan természetes, mint ma, hogy szlovák filmrendezők magyar színészekkel dolgozzanak. Nem is volt folytatása a Zoro Záhonnal végzett munkámnak. A szinkronizálás is elijesztett. Egy lengyel filmmel kezdtem, amivel aztán be is fejeztem. A filmezésbe igazából Szőnyi G. Sándor vezetett be. Nála már felszabadultan tudtam dolgozni. Azt követően, az Edelstein-akcióban is bátor voltam. Akkor már egyáltalán nem éreztem veszélyt magam körül. Csodálkoztam is utána, hogy miért nem hívnak. Szép is voltam, tehetséges is, mégsem jöttek utánam. A vágy megvolt bennem. Szívesen filmeztem volna.”

Most egy fiatal rendező, Ferencz Péter hívta őt a Bablevesbe, amely nemrég került fel a világhálóra. Oly sok kihagyott év után ismét kamera előtt állhatott, és kiderült: ott is hiteles alakítást nyújt.

„Dér András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa többször rendezett a budapesti Vertigo Szlovák Színházban. Ferencz Péter a növendéke volt az egyetemen. András ajánlott neki a szerepre. Casting és kamerapróba nélkül léptem be a filmbe. Megkaptam a forgatókönyvet, és megtanultam a szöveget. Első olvasásra azonosulni tudtam a figurával, annyira emberinek láttam a történetet. Érzékeny pozícióból fémjelzi a családi kapcsolatokat. Nagyszülők és kamasz unoka. Senki nem szereti közülük a bablevest, de a másik iránt érzett szeretetből és tiszteletből elfogyasztják. Pedig a nagymama sem rajong érte. Ő sem árulta el soha az édesanyjának, hogy egyáltalán nem kívánja, ne is főzzön neki. Mint ahogy a nagyapa sem árulja el a feleségének, hogy nem a bableves a kedvence. Egyikük sem akarja megbántani a másikat, és éppen ez a gyönyörű a történetben. Mindenki megeszi, pedig látni se bírja. A nagymama történetének is szépséges poétikája van, ahogy elmeséli a régi vasárnapokat, az ebédhez való készülődést. Az unoka ugyan dacol a filmben, de a végén ő is bekanalazza a levest, leföldelve ezt a különös családi kapcsolatot.”

A nagymama pedig újra és újra felhozza a gyerekkori élményt. Hogy minden vasárnap ugyanarról szólt náluk. Az elmaradhatatlan bablevesről.

„Ennyi évesen már én is elmondhatom, hogy a gyerekkor, még ha szegénységben telt is, mára a legfontosabb, leggyönyörűségesebb szakasza lett az életemnek. A filmmel elégedett vagyok. Mivel fekete-fehér, különös hangulata van. A rendező nem instruált a forgatás során. Rögtön az elején mindent megbeszéltünk, az alakítást pedig rám bízta. Értékes munka részese voltam. Az idő múlását azzal jeleztük a filmben, hogy időnként kosztümöt váltottunk.”

Thirring Viola kedvenc ételei között előkelő helyen szerepel a bableves. De mint mondja, ritkán jut hozzá.

„Ennek két oka van. Amikor megszületett a kisfiam, borzasztóan féltettem őt. Rokonom a fürdő igazgatója a gömöri Csízben. Egyszer ott nyaraltunk, és behoztak egy kisgyereket, aki babszemet dugott az orrába, és az orvosnak kellett kiszednie. Ez engem irtóra megrémített. Természetesen elmondtam a fiamnak. Fel akartam hívni a figyelmét, nehogy vele is előforduljon ilyesmi. Azóta az én nagyfiam sem a babot, sem a borsót, de még a lencsét sem veszi a szájába. Így nincs is bableves nálunk soha, pedig én nagyon szeretem. Igaz, főzni nem igazán szeretek. Pláne nem ilyen nagy volumenű ételeket. De ha vidéken játszom a Vertigóval, és beülünk egy étterembe, ott szívesen eszem bablevest.”

Hogy lesz-e újabb film Thirring Viola életében? Lelkesen jelzi, hogy igen.

„Ismét egy fiatal rendező, ezúttal egy rendezőlány készülő alkotásában leszek nagymama. Az én koromban már csak ilyen szerepekben reménykedhetek. De Dajka Margit és Perczel Zita után Csiky Gergely Nagymamáját is szívesen eljátszanám színpadon, ha módom nyílna rá. Még erősnek érzem magam hozzá. A magyar színházi világból a rendszerváltás után kerültem ki. Ez mély sebet vájt a lelkemben. Mellékvágányra állították a tehetségem. Nem tudom menedzselni magam, ehhez nincs kedvem és bátorságom sem. Szép lassan pedig az önbizalmam is csorbát szenvedett. Ilyenkor az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést, hogy talán én vagyok az oka ennek? Pedig én tudom magamról, hogy tehetséges vagyok, átlátom a képességemet. Ez a szép rövidfilm is ezt bizonyítja. Finom drámai jelenetsort kellett felépítenem benne.”

A szerző a Vasárnap munkatársa