90 éve halt meg a nagyasszonyok nagyasszonya

A magyar színpad koronázatlan királynője, akihez szellemi életünk nagyjai ódákat, drámákat írtak, akit már életében csak Nagyasszonyként emlegettek, nagyon mélyről indult. Olyan iszonyatos körülmények közül, amelyekhez képest a Dickens-művek legkomorabb lapjai is szelíd lányregénynek tűnnek.  1850. február 24-én látta meg a napvilágot a Komárom megyei Ászáron, ahol szülei az Esterházy-kastélyban uradalmi cselédek voltak. Édesanyja mindenáron jobb sorsot szánt négy gyermekének, taníttatni kívánta őket, ezért kikényszeríti, hogy a közeli nagyvárosba, Győrbe költözzenek. Csakhogy a kis Mari még el sem jut az iskola küszöbéig – mindössze négyéves –, amikor édesanyja váratlanul meghal. Édesapja hamarosan mostohát hozott a házhoz, aki a lányt látástól vakulásig dolgoztatta, ha a kiadott munka fölött véletlenül elaludt, egy vödör hideg vízzel locsolta fel. S még ő a kíméletesebb hozzá: vallási fanatizmusban szenvedő apja szinte mindenért szigorúan büntette, vízben áztatott kenderkötéllel verte, amelytől hetekre kisebesedett a teste. Évtizedekkel később írt naplója szerint gyerekkorából csak arra emlékszik, hogy folyton éhes volt, és hogy őszintén irigyelte a cselédeket, akiket megaláztak ugyan, de nem kellett rettegniük a verésektől. Nagy lelkének és gyermeki szeretetének bizonyítéka, hogy ünnepelt színésznő korában sem feledkezett meg kegyetlen apjáról, akit egészen haláláig bőkezűen támogatott. E földi pokolból megváltásnak tűnik számára, amikor tízévesen pesztonkának adják Győrben. Már ekkor is olthatatlan szomjat érez az írott betűk iránt, felnőttkorát és házasságát úgy képzelte, hogy könyvek között tölti el. A színpad varázsa sajátos módon érinti meg: bűvészként dolgozó, kenyéradó gazdájának nincs kifogása az egyre szebb serdülő lány lábatlankodása ellen, sőt néhány trükkjében fel is lépteti. Csakhogy sorsa hirtelen rosszra fordul: alig 16 éves, amikor egy ügyetlen kijelentésével megsérti gazdája feleségét. A bűvész emiatt megveri és a porosz–osztrák háború kellős közepén, Könniggrätz, a mai Hradec Králové mellett vendégszereplés közben kidobja őt. A tanácstalan, kiszolgáltatott gyereklányra egy markotányos (hadtáp) őrmester csap le. A háború poklából bőven kijut a kis Krippel Marinak: nemcsak a katonák kínjait kell végignéznie, hanem maga is sokat szenved az őrmester zaklatásaitól, durva bánásmódjától, aki verte és sorozatosan megerőszakolta őt.   Bátorságával és elszántságával hamarosan felhívja magára a figyelmet: nem riad vissza attól, hogy a golyózáporban is hordja a katonáknak a vizet, a csatatér melletti faluba lopózva utolsó garasain élelmet vásárol harcostársainak, a szoknyáját szabdalja csíkokra, hogy a sebesülteket el tudja látni. A század parancsnoka a harc elcsitultával maga elé rendeli, megkérdezve, hogy mit szeretne hősiességéért kapni, érdemkeresztet, mint a katonák, vagy inkább pénzjutalmat. Ő habozás nélkül az előbbit választja. A kapitány, látva a lerongyolódott kislányt, nem tesz eleget kérésének, helyette dicsérő oklevelet állíttat ki és háromszáz forint jutalmat javasol számára. A mesés összeg lehetővé teszi, hogy megszabaduljon a cselédsorstól. Vásárol magának néhány ruhát és ékszert, beállít a győri színház igazgatójához, hogy színésznő szeretne lenni. Így a vesztes königgrätzi csata nemcsak az osztrák–magyar kiegyezést hozza meg a magyarság számára, hanem elindítja pályáján minden idők egyik legnagyobb magyar színésznőjét is. Már az első szerepe is színháztörténeti érdekesség: Szapphót játszotta a győri színház székesfehérvári vendégszereplésén. Alig múlt 17 éves, amikor már a budai színházban játszik.  Két évvel később férjhez ment színészkollégájához, Kassai Vidorhoz, akiben – gyerekkori álma megvalósulásaként – a leginkább azt csodálta, hogy egy egész szobára való könyve van. Csakhogy házassága balul üt ki: apjához hasonlóan élete párja is szívtelen, olyannyira, hogy miközben Jászai Mari hónapokon át éhezik, ő felesége háta mögött, titokban kávéházakba jár reggelizni és vacsorázni, mivel fizetését az utolsó fillérig megtartja magának. Mari sajátos módon szabadul meg tőle: amikor nem bírja zsarnokságát, kikönyörgi a színházi orvostól egy igazolás kiadását, mely szerint nem alkalmas a házaséletre. Az az asszony, aki a későbbiekben olyan kiválóságokkal kerül viharos szerelmi kapcsolatba, mint Feszty Árpád, Reviczky Gyula és Szomory Dezső! Ez utóbbi a Nagyasszony című művét Jászai Marinak írta. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"249908","attributes":{"alt":"","author":"MTI-felvétel","class":"media-image","height":"320","title":"Ráckevei Anna és Gyarmathy Ágnes bemutatja Jászai Mari halotti maszkját a debreceni Déri Múzeumban","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Művészi alakításának mély átéléséről legendákat mesélnek. Legfőbb hitvallása, hogy a színház a nyelv temploma, ahova csak a legnagyobb alázattal szabad belépni. Így aligha csodálható, hogy már 22 éves korában a Nemzeti Színház tragikának szerződteti. Nem akárki helyére: a visszavonuló Laborfalvi Róza utóda lesz. Az ország első társulatánál játszotta el valamennyi nagy szerepét, ennek volt tagja egészen haláláig. Egy évet ugyan 1900-1901-ben a Vígszínháznál töltött, ennek viszont közismert szókimondása volt az oka, ami miatt a színház vezetősége elüldözte. Csakhogy hamarosan vissza kellett hívni a legendás művésznőt. Ebből az alkalomból örökös tagnak választották, ami az állandó fellépési lehetőség mellett havi járadékot is jelentett. Ünnepelt színésznőként sem feledkezett meg egykori sorstársairól, és arról, hogy gyermekként mennyire áhítozott az írott szóra. Hogy az utána jövőknek ne kelljen az ő kegyetlen útját végigjárniuk, szülőfalujában saját költségén iskolát építtetett.  Nemcsak művészként, hanem gondolkodóként is a legnagyobbak közé tartozott. Az ország ámokfutó vezetőivel szemben már 1908-ban felismerte a közelgő világháború szelét, többször nyilvánosan is hangot adott aggodalmának. Gondolatai a mai ember számára is intőek: „Oh, oktalan világ, oh, esztelen társadalom! A pénzét odaadja buta ágyúkra, annak árából az illető országokat kanalizálni lehetne, és nagy öntöző vízvezetékkel ellátni. Azt nem teszi, sőt még a kész termését is kiveszi a tehene, a saját szájából, és a katonalovaknak adja, akik a buta ágyúkat cipelik azért, hogy egypár gonosz, buta, pernahajder família – akiknek mindegyikénél, a Habsburgoknál, a »fess« német császárnál, a hülye orosz cárnál és valamennyinél többre becsülök egy jó vargát, hogy a földművesről ne is szóljak –, ezek a tehetetlen népbolondítók katonásdit játszhassanak! Hülye emberiség a huszadik században.” Elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy nemzeti katasztrófával fenyeget, ha a „házinyúl-dinasztia” (Habsburgok) mellett belép Magyarország a háborúba. Nem hallgattak rá. Ellenszenvvel tekintett a Habsburgok magyarországi kultuszára is. Így amikor Erzsébet királynénak a szegediek szobrot kívántak állítani és ehhez az ő segítségét kérték, megüzente, hogy egyetlen feltétellel hajlandó erre: ha előbb szobrot kap Rozgonyi Cicelle, Zrínyi Ilona és Szilágyi Erzsébet a városban.  Szinte hihetetlen, de miközben klasszikus nagyasszony szerepeit játszotta, a háborúban harcolókkal való szolidaritásból naponta csak egyszer evett, lakása padlóján aludt, a legcsikorgóbb télben sem fűtött. Amikor ezt ismerősei a szemére vetették, csak annyit mondott, neki még jó dolga van, hiszen tető van a feje felett, miközben a nemzet drága gyermekei pocsolyákban, hóban fekszenek. Fizetéséből csak a legszükségesebbre valót tartotta meg magának. A többit a fronton harcolókra költötte. Zsákszámra vásárolta számukra a meleg ruhát, több mint tízezer ajándékzacskót varrt és állított össze apró ajándékokkal –tükör, notesz, gyufa, pipa, cukorka, szappan, ceruza, dohány stb. tartalommal –, hogy a frontszolgálatosoknak küldje. A sebesültek számára kocsiszámra viszi a kórházba az élelmet. Ha e csodás nagyasszony beavatkozhatott volna a politikába, másként alakul a magyar nemzet 20. századi történelme. Derekas helytállásáért, a szenvedőkkel való sorsvállalásért, karitatív tevékenységéért a világháborút követően vitézi rangot kapott, a hozzá adományozott kisbirtokkal együtt.  Személyes tragédiaként éli meg a Nemzeti Színház lebontását. A hetvenévnyi működés után, meggondolatlanul az enyészetnek átadott épület cseppnyi darabkáját úgy menti, hogy a Kerepesi temetőben elkészítteti saját sírját. A sírboltot a Nemzeti tégláiból falaztatja ki, míg az emlékművet a színház egyik bejárati gránitoszlopából készítteti el. A rombolás értelmetlenségét pontosan jelzi, hogy csak a közelmúltban építették be az üres telket egy vitatható színvonalú irodaházzal.  Ma már kevesen tudják, de felejthetetlen színházi alakításain kívül sok mindennel foglalkozott, méghozzá a legmagasabb szinten: írt cikkeket, tanulmányokat, novellákat, verseket, színdarabokat fordított. A tükröm című kötetét, amely a magyar színháztörténet egyik kútfője, ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: „Azért tekintek ezekre a lapokra bizonyos respektussal, mert ők túlélik a szerepemet és túlélnek engem.”  Szinte utolsó percéig lázasan dolgozott. A szó átvitt és igazi értelmében: 1925 szilveszterén komoly meghűléssel küszködve utazik Kiskőrösre, hogy kedvenc költője, Petőfi szülőházában éjfélkor szavalhasson. Bár állapota folyamatosan rosszabbodik, színházi szerepléseit sem mondja le. Sorszerűen egy igazi nagyasszony szerepében, a Stuart Mária dráma Erzsébet királynéjaként látja őt utoljára a közönség 1926 január 6-án. Ezt követően súlyos tüdőgyulladása miatt Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója döntő lépésre szánja el magát: háziorvosával, Dr. Nádor Henrikkel a művésznő tiltakozására fittyet hányva szanatóriumba szállíttatja. Tudni érdemes, hogy e nagyszerű orvos, aki az Elektrát kifejezetten Jászai Mari kedvéért nézte meg harmincszor, a kritikusoknál pontosabb jellemzést adott róla: „Jászai több volt, mint szép. Eszményien fenséges volt.” Bár erős szervezete legyőzte a tüdőgyulladást, a rajta elhatalmasodó tüdőbajon – megfelelő gyógyszer hiányában – már nem lehetett segíteni: kilencven évvel ezelőtt, 76 évesen, 1926. október 5-én elhunyt.Utolsó kívánságát, mely szerint szűk körben temessék el, nem lehetett teljesíteni: az ország és a város vezetői mellett imádott közönsége is el kívánt búcsúzni bálványozott kedvencétől. Temetése napján Budapesten leállt a forgalom, százezres tömeg kísérte a Kerepesi úti temetőbe Jászait. Ravatalánál a magyar kultuszminiszter, Klebesberg Kunó mondott búcsúbeszédet.  Ozogány Ernő