65 évvel ezelőtt: Potsdamtól a lakosságcseréig

A magyar kormány ebben az időben még politikailag elszigetelt volt, a nagyhatalmak pedig egy véres, több milliós emberveszteséggel járó háború után nem érezték át a probléma súlyát.

A csehszlovák emigráció

A Csehszlovák Köztársaság 1938/1939. évi szétesése után a politikai elit elhagyta az országot és emigrációba vonult. A II. világháború alatt az egykori köztársaságot két politikai csoportosulás képviselte (természetesen csak a majdani államalkotó két népet): a londoni székhellyel rendelkező és Edvard Beneš vezette ún. londoni emigráns csehszlovák kormány és a Moszkva vendégszeretetét élvező baloldali s kommunista politikusok Klement Gottwald vezetésével. Kezdetben a kommunista vezetés és a Szlovák Nemzeti Tanács más elképzeléseket tartott megvalósíthatónak a magyar kisebbséggel kapcsolatosan, mint a londoni emigráció. De ezek a különbségek 1944–45 fordulójára eltűntek, s a Gottwald vezette csoportosulás átvette a Beneš-féle elképzeléseket a magyar kérdés háború utáni megoldásával kapcsolatosan.

Az egységes szláv állam kialakításának gondolata már a háború alatt megfogalmazódott az emigráció köreiben, s ezt csak úgy tartották megvalósíthatónak, ha megszabadulnak nemzeti kisebbségeiktől, a csehországi németségtől és a szlovákiai magyarságtól. A két emigráns politikai csoportosulás 1943 decemberében Moszkvában találkozott, itt egyeztették álláspontjaikat, lényegében ekkor egyeztek meg a nemzetállam megteremtésében, amely a nem szláv népesség kitoloncolását jelentette. A nyugati hatalmak mellett igyekeztek megnyerni a szovjet vezetőket is politikájuk megvalósítására. Ekkor került sor a csehszlovák–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírására. A szovjet fél jóváhagyta a csehszlovák kitelepítési politikát, a szerződés viszont nem tartalmazott konkrét utalást a csehszlovákiai magyar kisebbség kitelepítésére. A szovjet fél megnyerésére és jóindulatának megszerzésére Beneš felvetette Kárpátalja átengedését. Úgy vélte, amennyiben a szovjet fél támogatását bírja, könnyebben viheti keresztül elképzeléseit, s a nyugati hatalmak is könnyebben egyeznek bele a kitelepítésbe.

Az emigráció mellett megemlíthetünk még egy politikai tényezőt, amely Szlovákián belül fejtette ki hatását. Ez a Szlovák Nemzeti Tanács (Slovenská národná rada) volt, mely a szlovák nemzeti felkelés kirobbanása után (1944. augusztus 29-én, Besztercebányán) átvette a törvényhozói és végrehajtói hatalmat, addig az időig, míg a szlovák nemzet meg nem választja képviselőit.

Magyarország és a fegyverszüneti megállapodás

A háborús helyzet Magyarországnak nem kedvezett, ekkor már nyilvánvalóvá vált a németek háborús veresége, a további értelmetlen és egyenlőtlen harctól Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya meg szerette volna kímélni a magyar népet, ezért 1945. január 20-án fegyverszüneti egyezményt kötött a Szovjetunióval, ahol a nyugati követek is képviseltették magukat. A csehszlovák fél megpróbált az egyezménybe belefoglalni egy cikkelyt, amely arról szólt volna, hogy 400 ezer magyart egyoldalúan kitelepít az ország területéről Magyarországra. A szovjet fél ezt elutasította, mivel Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kapcsolatosan sem került a fegyverszüneti megállapodásokba a kitelepítések ügye. Ennek megoldását később, majd a Magyarországgal megkötött békeszerződésben kell felvetni.

A csehszlovák emigrációs külpolitika így nem tudta megvalósítani abbéli szándékát, hogy egyoldalúan kitelepítse a szlovákiai magyarságot, mivel ebben még szövetségese, a Szovjetunió sem támogatta, a nyugati hatalmak pedig eleve elutasították a gondolatot.

A Nemzeti Front és a kassai kormányprogram

1945. március 22. és 29-e között az emigráció Edvard Beneš és Klement Gottwald vezetésével véglegesen megállapodott a politikai kérdésekben, s ennek a megállapodásnak az eredményei négy pontba foglalhatók:

– először is megegyeztek egy csehszlovák kormánykoalíció létrehozásában, mely a Nemzeti Front (Národný front) nevet kapta. Ez az eddigi politikában szerepet vállalt cseh és szlovák pártokból alakult, mégpedig: a Csehszlovák Kommunista Pártból, a Csehszlovák Szociáldemokrata Pártból, a Cseh Nemzeti Szocialista Pártból és a Szlovák Kommunista Pártból. Valamint két polgári demokrata pártból: a Cseh Néppártból és a Szlovák Demokrata Pártból;

– másodszor arról, hogy a szovjet hadsereg által visszafoglalt területek felett fokozatosan átveszik a hatalmat;

– harmadszor Kárpátalja kérdésében, melyet átengedtek a szovjet hatóságoknak;

– negyedszer a kormányprogram javaslatában, amelynek minden pontjában egyetértettek.

Ilyen előzmények után tették közzé az ún. kassai kormányprogramot 1945. április 5-én, mely alapdokumentumává vált az összes későbbi jogfosztó intézkedéseknek. A Nemzeti Front ebben a programban körvonalazta későbbi politikáját. A Kassán kiadott kormányprogram VIII. fejezete érintette a magyar – és német – nemzetiségű lakosságot. E fejezet megvonja minden német és magyar nemzetiségű személy csehszlovák állampolgárságát – akik már a müncheni döntés előtt is Csehszlovákia területén éltek –, kivéve azokét akik „…München előtt aktív küzdelmet folytattak Henlein és a magyar irredenta pártok ellen a Csehszlovák Köztársaság érdekében, s akiket München és március 15-e után a német és a magyar államhatalom üldözött, bebörtönzött vagy koncentrációs táborba juttatott ellenálló magatartásuk és rendszerellenes küzdelmük, valamint a Csehszlovák Köztársaság iránti hűségük miatt”. Tehát a „kollektív bűnösség elve” alapján vonták meg a magyar nemzetiségű személyektől a vagyoni és jogi alapokat.

Ez a fejezet lesz a hivatkozási alap majd a későbbi 33/1945. számú elnöki dekrétumra, mely a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságát szabályozta. A kassai kormányprogram kihirdetése ugyanis még nem jelentette automatikusan a magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának elvesztését, ez egyelőre még csak a politikai akarat kifejeződése volt a csehszlovák politikusok részéről. Ahhoz, hogy ezt véghez is tudják vinni, egy jogi norma elfogadására volt szükség, mivel ekkor még a Csehszlovák Köztársaságban nem létezett törvényesen választott törvényhozói szerv – ennek a funkcióját a köztársasági elnök dekrétumai valósították meg.

A potsdami konferencia

Mivel az őslakos magyar lakosság egyoldalú kitelepítését a csehszlovák politikusok nem tudták megvalósítani – ehhez a nagyhatalmak jóváhagyására volt szükség –, bíztak a potsdami konferencián (1945. július 17.) összeülő nagyhatalmak állásfoglalásában, ahol is Vladimír Clementis külügyi államtitkár még napokkal korábban egy jegyzéket nyújtott át, melyben megfogalmazta 400 ezer magyar kitelepítésének tervét.

A potsdami konferencia 1945. augusztus 2-án ért véget. A csehszlovák javaslatot elutasították – bár a német kisebbség kitelepítésére megkapták a jogot –, ami csalódással töltötte el a vezetőket és a közvéleményt. A konferencia a magyarok kérdésével nem is foglalkozott, mert ezt a két állam belügyének tekintette, s azt ajánlotta, hogy Magyarország és Csehszlovákia folytasson tárgyalásokat a magyar kisebbség háború utáni helyzetének rendezéséről. Annyit viszont elértek, hogy felvetették a magyarországi németek kitelepítésének ötletét, amiről az itt elfogadott záródokumentum XIII. fejezete rendelkezett. E határozat szerint a nagyhatalmak elismerték Lengyelországnak, Magyarországnak és Csehszlovákiának azt a jogát, hogy a területén élő német lakosságot – vagy egy részüket – szervezetten, emberségesen áttelepítse Németországba. A magyarországi németek kitelepítése reménységgel töltötte el a csehszlovák politikusokat, mert a későbbiekben hivatkozhattak rá a szlovákiai magyarság kitelepítése kapcsán, s ezt Magyarország nem utasíthatta el, hiszen rendelkezett a kitelepített németek házhelyeivel.

A csehszlovák politikusok érveléséhez hozzátartozott az is, hogy Magyarországnak kötelessége befogadni a környező országok magyar kisebbségeit, ahogyan azt a csehszlovákok is teszik a Magyarországra, Jugoszláviába és Romániába került „testvéreikkel”. Érvként használták azt is, hogy a nemzetállamok kora jött el, melyben nemzetiségeknek helyük nincs. Ha a magyar politikusok szeretnék kialakítani a jószomszédi viszonyt Csehszlovákiával, ennek elengedhetetlen feltétele, hogy Csehszlovákia egységes nemzet legyen, kisebbségek nélkül.

A Csehszlovák külpolitika semmiképpen sem értelmezte sikerként a potsdami konferencia határozatait. A csehszlovák politikusok előtt – amennyiben meg szerették volna oldani az ország kisebbségeinek kérdését – három út kínálkozott:

– megpróbálkoznak az erőszakos kitelepítéssel;

– saját hatáskörükben, az országon belül oldják meg a magyar kisebbségi kérdést (reszlovakizáció, deportálások stb.);

– kétoldalú megállapodást kötnek Magyarországgal.

Az fel sem merült, hogy belsőleg s békésen oldják meg a magyar kisebbség helyzetét: ezzel egyik párt sem számolt. A támogatottság megszerzésének feltétele volt, hogy a kassai kormányprogramban lefektetett alapelveket véghezvigyék.

Az említett három lehetséges út közül a második került megvalósításra, s lényegében a rendeletek voltak azok, melyek kényszerítették a magyar felet arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a lakosságcsere kérdésében a csehszlovák politikusokkal.

Összegezve elmondhatjuk: a potsdami konferencia után a csehszlovák fél arra az álláspontra jutott, hogy kényszeríteni kell a magyar kormányt egy lakosságcsere megkötésére. Mivel a jogfosztó intézkedések Csehszlovákiában megtörténtek, félő volt, hogy a magyar határ mellett élő tömbmagyarságot széttelepítik. A deportálások megkezdésével – mivel a csehszlovák fél nem szavatolt semmilyen kisebbségi jogokat – a magyar kormány nem tehetett mást, tárgyalóasztalhoz ült, és a magyar kisebbség védelmében megkötötte az 1946. február 27-ei lakosságcsere-egyezményt.
Skala Tamás