40 összezárt férfi, csak egy WC van és sehol egy zuhanyzó

A frappáns mondat tökéletesen foglalja össze Wolfgang Petersen eredeti, 1981-ben bemutatott A tengeralattjárójának, és a később nagyjából másfél órával hosszabb rendezői változatának lényegét, ám az első két rész alapján (a sorozatot bemutató Epic Drama csatorna ennyit mutatott meg elöljáróban a sajtó képviselőinek) az új Das Bootból pont ez a koszos összezártság érzés az, ami fájóan hiányzik. Vannak azért jó híreim is: a német–angol–francia koprodukcióban készült széria nem elégszik meg azzal, hogy pusztán remake-je legyen Petersen eredetijének, hanem látványosan próbál új utakat keresni olykor több, máskor kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel. Az ikonikus filmzenét a sorozat is használja, de ezt leszámítva leginkább olyan érzésünk van, mintha egy eredeti produkciót néznénk, nem pedig egy újrázást. Az alkotók valószínűleg érezték, hogy Petersen eredetije ugyan máig működik, de divatosnak cseppet sem nevezhető: 2018-ban nem menő olyan sorozatot készíteni, amelyben egyetlen fontosabb női szereplő sincs, márpedig egy II. világháborús szériába, ami egy tengeralattjárón játszódik, egyszerűen képtelenség becsempészni egy nőt, mert nők akkoriban nem szolgálhattak tengeralattjárón.

Ez a helyzet egy drasztikus dramaturgiai változtatásra vette rá a készítőket: a tengeren, pontosabban a tenger alatt játszódó szál mellé írtak egy hasonlóan fontos, második szálat is, aminek a cselekménye már egy francia kikötővárosban fut, a főszereplője pedig az egyik kihajózó katona nővére, aki az öccse miatt belekeveredik egy partizán-összeesküvésbe, ami már csak azért is érdekes, mert Simone amúgy maga is német tisztek között dolgozik. A furcsa az egészben, hogy ez a szál teljesen működőképesnek hat – egyedül az angol koprodukció miatt belekényszerített angol anyanyelvű színészek erőltetettek kicsit –, legalábbis önmagában. A tengeralattjárós, klausztrofób szál mellett azonban már nem állja meg a helyét. Míg Wolfgang Petersennél beszorultunk a tengeralattjáró szűk falai közé az izzadt legénységgel, és együtt éreztük át velük a tenger alatt úszó fémkonzerv minden vészjósló zaját/zörejét, egy pillanatnyi pihenőt/menekülést sem kapva a klausztrofóbiából, addig itt Andreas Prochaska rendező egymás után vágja be a kikötővárosban zajló lázadó szál és a tengeralattjárón játszódó háborúzós vonal eseményeit, és bármilyen nívós legyen is az előbbi, egyszerűen kinyírja az utóbbihoz feltétlenül szükséges bezártságérzetet. Önmagában nézve hiába működik itt minden, ha a két szál kioltja, és nem erősíti egymást. A nyolcrészes széria a saját kompromisszumaiba bukik bele, de az is igaz, hogyha szimplán megcsinálják ugyanazt, amit Petersen, annak se lett volna sok értelme. Úgy tűnik, ez egy olyan helyzet, amelyből nem lehetett győztesen kijönni.

Tóth Csaba