Új időszámítás kezdődött

Szeptember 11-e olyan, mintha tegnap történt volna, s érdekes módon már szinte alig beszélünk arról, hogy a washingtoni Pentagont is hasonló támadás érte. Talán azért, mert a Pentagon az amerikai katonai hatalom jelképe, míg a Világkereskedelmi Központ felrobbantásával a modern civilizáció, a szabad világ jelképét rombolták le. Valószínűleg ezért is sikerült olyan gyorsan létrehozni a terrorizmus elleni nemzetközi koalíciót. Csupán a Pentagon elleni támadást sokan hajlamosak lettek volna „amerikai belügynek” tekinteni, de a WTC elleni támadással a terroristák az egész Nyugat ellen intéztek kihívást, és saját sírjukat is megásták.

Nem tudni, ki mondta ki először, hogy szeptember 11-én új időszámítás kezdődött a világpolitikában, de nagyon igaza volt. Az egyszerűség kedvéért azt szoktuk mondani, hogy ami előtte igaz volt, utána már érvényét vesztette. Persze lehet kötekedni, sok területet és példát felhozni arra, hogy mi minden nem változott, de akkor a lényeget nem látjuk. Csúnya szóval élve: trendről, állandóan bővülő folyamatról van szó, amely fokozatosan éri el a ma még állóvíznek tűnő területeket – legyen szó akár országokról, akár az emberiség előtt álló nagy problémákról.

Emlékek i. e. 2001-ből

Szeptember tizenegyedike még a nemzetközi történések iránt fogékony, aktív újságolvasók emlékezetéből is kitörölte az év első felében történteket, pedig voltak nagy horderejű, a lapok címoldalain hetekig szereplő események. Januárban – az eddigi leghektikusabb amerikai választások után – hivatalba lépett George Bush. Februárban, fölényes győzelmet aratva, a keményvonalas Likud vezéralakja, Ariel Saron lett Izrael miniszterelnöke. Áprilisban teljesen befagyott a kínai–amerikai viszony a két repülőgép összeütközése és a kínai pilóta halála miatt. Szlobodan Milosevicset kiadták Hágának, májusban Olaszországban Silvio Berlusconi megnyerte a parlamenti választásokat, júniusban Bulgáriában pedig II. Simeon excár lett az államfő. Megannyi politikai szenzáció, és akkor még nem említettük a göteborgi EU-csúcsot, az antiglobalisták sorozatos randalírozásait a nagy világkonferenciákon. A szakkomentárokat leszámítva igazából az afganisztáni tálibok is csak tavasszal kerültek a médiumok figyelmének homlokterébe, amikor megkezdték a felbecsülhetetlen értékű óriás Buddha-szobrok lerombolását.

Amerika egységes lett

Nézzük, mi változott alapvetően szeptember 11-e után. A teljesség igénye nélkül ragadjuk ki a legfontosabb területeket. Elsősorban Amerikáról kell szólni, azért is, mert szenvedő alany, azért is, mert a világ vezető hatalma. Januárban nehéz jövőt jósoltak Bushnak, mondván, kettészakadt az ország, a Gore-tábor még a legitimitását is megkérdőjelezte. Mélyülni látszott a szakadék a hagyományos értékeket vallók, a család szerepét előtérbe helyezők, a vidéki cowboyok, a templomba járó kisvárosi polgárok világa és az értelmiségibb, kozmopolitább, a külvilágra nyitottabb Gore-kínálta Amerika között. De Bush már az első intézkedéseivel – tízéves adócsökkentési program – bizonyította, hogy nincsenek kisebbrendűségi komplexusai, és keresztülviszi azt, amit ígért. De még mindig csak Amerika felének volt az embere. Szeptember 11-után mindenki elnöke lett, határozottságával egyesítette Amerikát. Ami rendkívül fontos volt és a Bush-csapatot dicséri: a célok és eszközök gyors meghatározása, úgy, hogy azokat ne lehessen félremagyarázni: a háború nem egy vallás és nem egy ország ellen irányul, hanem a terrorizmus ellen, mindenütt, ahol felüti a fejét – tehát több országban, több szervezet ellen, katonai, pénzügyi-gazdasági, rendőri-titkosszolgálati, legiszlatív és politikai-diplomáciai eszközökkel. Teljesen új típusú háború ez, csak a kezdete ismert, a vége nem. A katonai eszközök terén a legszembetűnőbb a változás a Clinton-adminisztráció filozófiájához képest. Clintonék például Jugoszlávia ellen is csak a légicsapásokra hagyatkoztak, szemben a hadvezetés szárazföldi műveleteket is sürgető álláspontjával. S a katonai erő ilyen „féloldalas” alkalmazása csak félsikert hozhat(ott). Igaz, most a kihívás is jóval nagyobb.

Egy területen szenvedtek kudarcot a Bush-csapat eredeti elképzelései, de javára legyen mondva, a terrortámadások után ezt felismerte – kénytelen volt felismerni –, és villámgyorsan korrigálta is. Arról van szó, hogy Amerika nem zárkózhat be, nem vonulhat ki egyetlen válságövezetből sem, különösen nem a Közel-Keletről. A kivonulás természetesen politikailag értendő, ennek nem mond ellent az, hogy például a balkáni békefenntartó missziókban az európai fegyveres erőknek kell nagyobb szerepet vállalniuk. Át kellett értékelni a külkapcsolatok rendszerét, hiszen az USA által korábban lator országoknak nevezett államok is jelentkeztek a terrorellenes koalícióba, vagy legalább kinyilvánították együttműködési készségüket. A washingtoni külügyminisztérium szemében felértékelődött Közép-Ázsia, a posztszovjet országok mellett az egyik legfontosabb szövetséges Pakisztán lett. És ami számunkra is különösen fontos: új szerepkörben kellett jelentkeznie a NATO-nak és az Európai Uniónak is, ami természetesen mindkettő esetében hatást gyakorol a bővítési folyamatra.

Quo vadis iszlám?

Iszlám terrorizmusról lévén szó, nem szabad megfeledkezni az iszlám világról, arról, hogy milyen hatással volt szeptember 11-e az iszlám országokra. Erről valójában még nagyon keveset tudunk, a szakértők is inkább csak találgatnak, tapogatóznak. Azt valószínűnek tartják a tálib rezsim bukása után, hogy a fundamentalista, a legkonzervatívabb iszlám állameszmének befellegzett, bebizonyosodott a tarthatatlansága. A tálibok is azt állították magukról, hogy ők állnak a legközelebb a Korán tanainak megvalósításához, s lényegében a teokráciát valósították meg, amikor az állam életének legfontosabb döntéseit nem az állami, hanem az egyházi szervek hozták. A fundamentalizmus hatása alól egyetlen iszlám állam vezetése sem tudja magát kivonni, ugyanakkor harcolni is kénytelen ellene. Az iszlám világ demokratizálódása feltehetően igen lassú, hosszadalmas folyamat lesz, valószínűleg nem a nyugati világ kategóriái és értékrendje mentén történik majd, ezért előfordulhat: talán fel sem fogjuk mindjárt ismerni, hogy miről van szó. Példa rá: december 22-én hivatalba lépett a nyugati segítséggel felállt ideiglenes afgán kormány, amelynek igazságügy-minisztere máris közölte, a törvénykezésben érvényben marad a saría, azaz a jövőben is lesznek nyilvános kivégzések, megkövezések, végtaglevágások. Mindannyian érezzük, mekkora az ellentmondás a nyugati szándékok és az ottani valóság között. Mégis, valószínűleg azzal ártunk a legkevesebbet, ha ezt rájuk bízzuk.

Putyin atyuska birodalma

Kétségkívül Oroszország a szeptember 11-e utáni világ sztárja, éspedig vitathatatlanul Putyin helyzetfelismerésének köszönhetően. A szürke kis emberből, KGB-főnökből világpolitikai tényező lett – s az most mellékes, hogy magától lett-e ilyen vagy pedig valakik „megcsinálták” őt. Moszkva ismét majdnem a régi nagyságában csillog-villog a nemzetközi porondon. Putyin kívánságára Washingtonban is módosult a szóhasználat, a csecsen hazafiakból csecsen terroristák lettek, a szabad sajtót elnyomó orosz elnökből pedig demokrata, a terrorizmus elleni harc éllovasa, Guszinszkijról az amerikaiak pár hónap alatt azt is elfelejtették, hogy eszik-e vagy isszák. Új NATO–orosz csúcsszerv létesül, és ma már senki sem tekinti fantasztának, politikai kalandornak azt, aki Moszkva NATO-tagságát pedzegeti. Persze ehhez az is kellett, hogy Putyin odahaza végrehajtsa azokat a tisztogatásokat, amelyeket végrehajtott, hogy már-már az egypártrendszert idéző módon egyesítse az őt támogató pártokat, hogy nyolcvan százalék körüli otthoni népszerűsége vetekedjen az amerikai elnök amerikai népszerűségével. Olyan embert állított a parlament élére, aki azonnal javasolta az elnöki mandátum 7 évre szóló meghosszabbítását (a franciák most akarják 5-re csökkenteni), s ha az alkotmánytörvényt is jóváhagyják, akkor Putyin, a mostani megbízatásból hátralévő hárommal együtt, összesen akár 17 évig is elnök lehet még. A javára kell írni, hogy azért gazdasági reformokat és eredményeket is fel tud mutatni. Tehát Oroszország jelenleg a Putyin irányította demokrácia állapotában leledzik, s pillanatnyilag úgy tűnik, csak egyvalami tud neki korlátokat szabni, azt pedig úgy hívják: Amerika. A korábbi hetek kardcsörtető nyilatkozataival szemben meglepően jámbor beletörődéssel fogadta Bush minapi bejelentését arról, hogy az USA egyoldalúan (!) felmondja az 1972-es ABM-szerződést, amely korlátozza az új országos rakétavédelmi rendszer kiépítésében.