Kapargatjuk a gesztenyét

Illik néhány szót ejteni a szlovák külpolitikáról is a nemzetközi helyzet áttekintésekor. Már csak azért is, mert az ország külpolitikai törekvései tiszteletre méltóak. Sok politológus úgy véli, ez a kabinet legsikeresebb területe, itt tudta a legtöbbet megvalósítani választási ígéreteiből. Az ország nemzetközi imidzse jó, az uniós csatlakozási tárgyalásokon a lezárt fejezetek számát tekintve az élbolyba tartozunk, s a pillanatnyi állás szerint minden esély megvan arra, hogy a jövő évi prágai NATO-csúcson Pozsony meghívót kapjon a szövetségbe.

Ha így tekintünk a dologra, akkor a szlovák külpolitika kész sikertörténet. A felületes szemlélő számára. Mert a külpolitika nagyon is belpolitika-függő valami. Csak a naivak hiszik, hogy a rossz hazai teljesítményt hosszabb távon szépre lakkozhatják a külföld szemében a diplomaták. Ha a belpolitikában létjogosultságot nyer a tisztességtelen eszközök alkalmazása, az óhatatlanul kihat a nemzetközi teljesítményre is.

Minél rosszabb volt idehaza a koalíció gazdasági teljesítménye, minél jobban marakodtak a kormánypártok, minél érezhetőbbé vált a polgárok kiábrándultsága, a kormány – Dzurindával az élen – annál nagyobb erőfeszítéseket tett külföldön annak érdekében, hogy az EU és a NATO vezetőivel kapartassa ki magának a belpolitikai harcban elvesztett gesztenyét. Alig van számottevő európai politikus, diplomata, akiből ki ne könyörögték volna a „vallomást”: ha a jövő évi választásokon Mečiar győz, az veszélybe sodorja uniós vagy NATO-csatlakozásunkat. Emlékezzünk, mennyire zokon vették Dzurindáék, amikor Robertson NATO-főtitkár az év elején azt merte mondani, hogy nem a választási eredményektől, hanem a kritériumok teljesítésétől függ, kapunk-e meghívót az észak-atlanti szövetségbe. A külügyminisztérium még egy primitív affért is kirobbantott a Lengyelországból érkezett állítólagos rejtjeles levéllel, amelyben az amerikai kormány is elutasította volna Mečiarékat. S amikor Washington cáfolta, hogy ily módon beavatkozott volna a szlovák belügyekbe, a kormány nagyon gyorsan eltussolta az ügyet. Hasonlóan tisztességtelen volt az MKP elleni kampány. Amikor felmerült Bugárék kormányból való kilépésének, a koalíció szétesésének lehetősége, Dzurindáék ismét az uniós diplomatákat uszították a magyarokra, akik, sajnos, vállalták is a dicstelen szerepet. Vélhetően úgy gondolta a Nyugat, hogy egy gyenge Dzurinda-kormány is jobb a Mečiar-félénél.

Szlovákia szomszédpolitikája sem csupa sikertörténet. Béccsel azért van baja Pozsonynak, mert az osztrákok atomerőmű-ügyben hajthatatlanok, s rendre előhúzzák a Beneš-dekrétumok kérdését, Prágával pedig legújabban a vízumügy miatt rúgta össze a port. A szlovák–magyar viszonyban valóban pozitív fordulat történt, a kirakatpélda a Mária Valéria híd, de az Esterházy-ügy körüli affér vagy az, amit a szlovák diplomácia a státustörvény kapcsán produkált, nem válik Pozsony díszére. Nem nagy dicsőség pont Romániával szövetkezve harsogni a magyarellens szólamokat. Igaz, miután a laekeni EU-csúcson kiderült, hogy Bukarest mégsem olyan jó a Nyugat szemében és kimarad a bővítés első köréből, némiképp enyhült a magyar kedvezménytörvénnyel kapcsolatos szlovák szóhasználat is.

Ez is a 2001-es év krónikájához tartozik. Felejtsük el. Felejtsük el?