Gromiko-görcsök

Nem lehet sikeres a terrorizmus elleni harc a közel-keleti válsággóc megszüntetése, az izraeli–palesztin rendezés nélkül. Ezt az alapigazságot talán már az iskolás gyerekek is betéve fújják, csakhogy könnyebb mondani, mint megcsinálni. Az arabokkal szemben kezdetben keményebben fellépő Bush szeptember 11-e nélkül talán sosem mondta volna ki a bűvös szót: palesztin állam. Ezt a fikciót az utóbbi években már annyian agyonragozták, hogy csak kevesen tudatosították: azáltal, hogy az amerikai elnök szájából elhangzott, megvalósíthatóbbá vált, még akkor is, ha a jelenlegi állapotok miatt látszólag az ellenkezője igaz. Ugyanis ha az amerikai elnök valamit kimond, azzal kötelezettséget is vállal, különben hitelét veszti a világ szemében. Közvetítenek is szorgalmasan a washingtoni diplomaták, az avatatlanok számára nehezen követhető szavakon és sorrendeken lovagolnak a felek. Az évtizedek óta húzódó bonyolult problémát azzal tehetjük egyszerűbbé és érthetőbbé, ha kimondjuk: megoldás akkor lesz, ha a két főszereplő, Ariel Saron izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök helyrehozza szarvashibáit.

Arafat nagyot hibázott, amikor nem akart megállapodni Saron elődjével, a munkapárti Ehud Barakkal, aki szinte minden engedményre hajlott. Arafat Gromiko-görcsöt kapott: mindent kevesellt, amit Barak csak felajánlhatott. (Andrej Gromiko egykori szovjet külügyminisztert az amerikaiak nevezték el Miszter Nyetnek, mert a kétoldalú tárgyalások rendre azzal értek véget, hogy nemet mondott.) Ezzel megbuktatta Barakot, aki a palesztinok iránti engedékenységével egyébként is kivívta az izraeli jobboldal, az ortodox zsidók, a telepesek haragját. Sőt a palesztinok leggyűlöltebb ellenségének, Ariel Saron tábornoknak a 2000 szeptemberi Templom-hegyi sétáját ürügyül használva szabadjára engedte az újabb intifádát, súlyosbítva a szélsőséges palesztin szervezetek terrorista akcióival. Mindezzel csak azt érte el, hogy a keménykezű katona, a palesztinok által népirtással is vádolt volt hadügyminiszter Saron lett februárban a zsidó állam kormányfője. Saron színrelépésének egyik következménye pedig az lett, hogy az arab államok Öböl-háború után szertefoszlott egysége ismét helyreállni látszik. Ő maga is érezte, hogy baj lesz, ezért kérte fel külügyminiszternek a nagytekintélyű munkapárti Simon Pereszt, akit a kompromisszumok embereként ismernek, sőt még a hadügyi tárcát is a rivális pártnak adta. De nem tudja átlépni a saját árnyékát, a rendezési menetrendben jottányit sem enged saját feltételeiből, most ő kap minden más elképzeléstől Gromiko-görcsöt. Saron azt ígérte, hogy rendet csinál a palesztinokkal, de semmit nem ért el – az ezernél is több halottat leszámítva. És amikor Arafat az öngyilkos palesztin merényeletek folytatása miatt kezdett teljesen hiteltelenné válni a világ szemében, Saron elképesztően rossz taktikával „visszahozta” őt azáltal, hogy kijelentette: Arafat nem partner, Arafatot el kell távolítani, ráadásul Ramalláhban blokád alá is helyezte. Azzal pedig, hogy nem engedte a palesztin elnököt elutazni Betlehembe a karácsonyi éjféli misére, akkora öngólt rúgott, amelyért már Kacav izraeli államfő is elszégyellte magát. Saron hitele, tekintélye is megroggyant, és már érzi, hogy a sok semmit, amit fel tud mutatni, a háborús állapotok szorításában vergődő Izraelben sem fogják sokáig jutalmazni. Pillanatnyilag itt tart a történet. Folytatása 2002-ben.