Úgy tűnik, Európa felocsúdott

Egy évvel ezelőtt az európai kontinens bénult állapotban tekintett Nagy-Britannia felé, amikor a britek többsége igent mondott az EU-ból való kilépésre. Az Európai Unió és lakossága először konfrontálódott igazán azzal a ténnyel, hogy az európai integráció nem egyenes vonalú, alternatíva nélküli folyamat. Pedig megtorpanások, lelassulások mindig is jellemezték a közösséget. Sőt, az sem igaz, hogy ne lettek volna eddig is országok, amelyek nemet mondtak volna rá. Svájc vagy Norvégia népe a kilencvenes években népszavazásokon utasította el a csatlakozást. Kudarcokból épülve Az euró- és menekültválságtól sújtott, északi és déli, nyugati és keleti érdek- és értékkörökre szakadozó Európai Uniót, amelynek egyre több országában erősödnek a bal- vagy jobboldali populista pártok, a brit kilépés sokkhatásként érte.  Nem is annyira a britek távozása fájt sokaknak, hanem annak lehetősége, hogy ez most a vég kezdete lehet. Franciaországban a közvélemény-kutatásokat ekkoriban a szélsőjobboldali Marine Le Pen vezette, Németországban tíz százalék fölé hízott a „Merkelnek mennie kell” jelszóval az utcákra vonuló Alternatíva Németországnak (AfD) párt, Ausztriában pedig Norbert Hofer szélsőjobboldali jelölt karnyújtásnyira került az államfői széktől. És mit látunk ma? A válság nem kisebb, a hangulat mégis sokkal jobb. Marine Le Pen nem lett államfő, Franciaországot egy kemé­nyen EU-párti program­mal induló, centrista politikus, Emmanuel Macron vezeti. Az AfD visszazuhant a parlamenti küszöb környékére, s Merkelnek legfeljebb a gyengülő, de EU-elkötelezettségben megin­gat­hatatlan szociáldemok­raták a kihívói. Ausztriában pedig egy zöld­párti politikus az államfő. A brexit mára leginkább a brit humort kedvelőknek nyújt szórakozást: az angol tragikomédia semmiképp sem az EU-nak, hanem a briteknek fog többet ártani. Népek börtönei Az európai egységesülés egész történetét a dialektikus, azaz visszalépések általi fejlődés határozza meg. Maga a gondolat, hogy Európa népeinek meg kell haladniuk a hamis nemzetállami határokat, s közös politikai keretet kell alkotniuk, annak az első világháborúnak a befejezése után született, aminek a vége a nemzetállamiság látszólagos győzelmét hozta el. A Habsburg Birodalom szétverésével létrejöttek az úgynevezett nemzetállamok, amelyek persze ugyanúgy többnemzetiségűek voltak, mint a korábbi birodalmak.  Pieter M. Judson amerikai történész írja, hogy éppen e magyar, román, jugoszláv, csehszlovák (stb.) nemzetállamok voltak a „népek börtönei”, nem az e jelzővel illetett Osztrák–Magyar Monarchia. Az első világháborúval a politikai térképet azonban e nemzetállamok határozták meg. Velük együtt pedig, főleg a katolikus hátterű arisztokrata körökben, megfogalmazódott a páneurópai gondolat. Ha nincs az első világháború katasztrófája, ha nincs az azt követő nemzetállami széttagoltság, nem jelenik meg az egység és béke iránti vágy sem.  A két világháború között e vágy csupán értelmiségi ötlet maradt. A második világháború még nagyobb katasztrófája, még pusztítóbb nacionalista logikája után azonban maguk az államok vezetői is belátták: egység és béke kell. Egy felettébb profán területen kezdte meg hat nyugat-európai állam az együttműködést: a szén- és acéliparban. Van honnan kilendülni Folyamatosan végig lehet tehát követni, hogy az európai integráció története kudarcokból épült. E tekintetben igencsak bizakodók lehetünk a mában, elvégre kudarc és válság határozza meg Európát. Azaz, van honnan kilendülnie.  Az Európai Unió – Nagy-Britannia kilépésével is – egy huszonhét tagállamból álló, félmilliárd lakosú politikai közösség. A belső gazdasági, szociális eltérések azonban óriásiak. Hollandia és Bulgária, Svédország és Románia között nagyobbak a különbségek, semmint hogy gond nélkül lehetne ezeket az országokat egyazon politikai és szociális integrációban egyesíteni.  A német alaptörvény ismeri az „élethelyzetek azonossága” kitételt, amely szerint Németországon belül a regionális különbségek ellenére sem alakulhatnak ki olyan mély szakadékok, amelyek az együttélés politikai kereteit tennék lehetetlenné. Eme azonosság a jelenlegi Európai Unióban eleve hiányzik. Nagy kérdés, hogy mindezt az EU-n belüli bér- és adóverseny lehetőségének, vagy a szociális egyenlőtlenség leküzdendő problémájának látjuk-e. Hogyan integrálódjunk? Szlovákia vagy Magyarország például egyértelműen azért tud versenyezni a nyugati tőkeberuházásokért, mert alacsony bérekkel és adókkal csábít. Ez azonban azt is jelenti, hogy a magyar és a szlovák munkaerő a nyugat-európai munkaerőpiacon is hajlandó alacsonyabb bérigénnyel megjelenni. Christian Kern osztrák szocdem kancellár nem véletlenül bírálta már többször is Pozsonyt vagy Budapestet, amiért a bér- és adópolitikájukkal egy lefele tartó bér- és adóversenybe kényszerítenék bele a nyugati jóléti államokat is. Kern egy szociális Európát akarna, ami a bér- és adópolitika harmonizációja nélkül nem elképzelhető. Mások szerint viszont egy ilyen harmonizáció nem csupán irreális, de eleve elveszi a kelet-európai államok és munkavállalók egyetlen versenyelőnyét. Mindez csak egyetlen példa arra, hogy az európai integráció iránya és mélysége vitatható folyamat. Különösen Franciaországban lehetett már a kezdetektől olyan hangokat hallani, hogy a keleti bővítés miatt torpant meg az európai egységesülés, mert gazdaságilag és kulturális fejletlenebb országok jelentek meg, akikkel a folyamat már nem lehetett olyan egyértelmű és gyors, mint az azonosabb fejlettségű nyugat-európai tagállamok között. Persze éppen az euróválság mutatta meg, hogy a különbségek nem feltétlenül a régiek és az újak között húzódnak.  A többsebességes Európa Az utóbbi időkben ennek kapcsán egyre többet hallani a többsebességes Európai Unióról, azaz hogy az integráció több sávban, különböző sebességgel haladna tovább. A jelenlegi tagállamok képességein és akaratán múlna, miben és mekkora mértékben vennének részt.  Egy ilyen fejlődés persze nem annyira forradalmi, mint amilyennek hangzik. Az Európai Unió ma is többsebességes, az integráció több szintje ismert, nem minden tagállam vesz részt mindenben. Nem minden tagállam része a schengeni övezetnek, ahogy nem minden tagállamban az euró a fizetőeszköz.  Ráadásul az integráció további köreit is megrajzolhatjuk, elvégre ma is vannak országok, amelyek az EU-n kívülről kapcsolódnak valamilyen formában az unióhoz: Kanada, Svájc, Liechtenstein, Norvégia vagy Ukrajna egy-egy példa arra, miként lehet az EU-hoz kívülről is tapadni, ráadásul a mai napig is számos nyugat-balkáni állammal folynak (vagy indulnak meg nemsokára) a csatlakozási tárgyalások. Azaz, az EU ma sem monolit és zárt tömb, hanem többféle integrációs szint jellemzi.  Éppen ezért a továbbfejlődés is egy­szerűbb lehet, ha nem kell mindenkinek egyszerre lépnie. Milyen szintek és kikkel képzelhetők el? Egy európai szociális unióban – harmonizált bér- és adópolitikával –, egy európai (az euróövezetre épülő) gazdasági unióban bizonyosan nem tud mindenki részt venni, már csak a fentebb leírt jelentős szociális különbségek miatt sem. Egy közös európai védelmi unióba viszont például mindenképp be tudnak kerülni olyan tagállamok is az egyértelmű transzatlanti elkötelezettségük révén, mint például Románia vagy Horvátország, amelyek amúgy jelenleg még a schengeni övezetnek sem részei. A menekültpolitika is bizonyosan egy újfajta integrációs szintet igényelhet.  Közép-Európa helye Mindezekben hol lehet Közép-Európa, s különösen Szlovákia, illetve Magyarország helye? Budapesten jelenleg egy olyan kormány van hatalmon, amelynek európai mozgástere minimális. A magyar kormány „szabadságharcaival” eddig csupán olyan helyzetekbe manőverezte magát, hogy már nincs jelentős befolyása az európai belügyekre. Navracsics Tibor magyar EU-biztos a budapesti Heti Válasz című hetilapban nyilatkozta nemrég, hogy magyar biztosként eléggé korlátoltak a lehetőségei. Budapestet neveletlen, kellemetlen rokonként könyvelték el.  Jelenleg Varsó is hasonló megítélés alatt áll, de mivel Lengyelországban – Magyarországgal ellentétben – van komolyan vehető ellenzék, nem kizárt egy politikai irányváltás. Egy új, EU-párti Varsónak pedig a helye nem is csupán Közép-Európában lenne, hanem Berlin és Párizs mellett, velük azonos szemmagasságban.  Ma Prága és Pozsony az a két „megmaradt” visegrádi főváros, amelyekkel Berlin és Párizs szívesen számol, noha mindkét országban erősödnek az EU-kritikus hangok is. Mindazonáltal sem Robert Ficótól, sem az őszi cseh választások után várhatóan kormányfővé váló Andrej Babištól nem várható olyan durva unióellenes politika, mint Orbántól és Kaczynskitől.  A széles értelemben vett Közép-Európában pedig az országok nem Visegrádon keresztül vennének részt az európai integrációban. A zágrábi és a ljubljanai kormányok felettébb figyelnek Merkelre. Gyakorlatilag Budapest a térség leggyengébb láncszeme. Varsó akár Berlin és Párizs mellé is felnőhet, Prága, Pozsony, Ljubljana, Zágráb és Bukarest pedig elfogadható partner ma is Berlin és Párizs számára. Budapest – külpolitikai különutasságával, oroszpártiságával és a belpolitikában egyre autoriterebb irányvonalával – teljességgel elszigetelődhet Közép-Európán és az egész EU-n belül is. Nem kérdés azonban, hogy nem az EU fog ezen veszíteni. Egy elszigetelődött Budapest a többi közép-európai főváros számára kiváló lehetőség lehet arra, hogy pozitív ellenpéldaként jelenhessenek meg. Ha belegondolunk, milyen európai integrációsebességek, szintek jöhetnek létre (szociális unió, védelmi unió, menekültpolitikai integráció, gazdasági unió stb.), akkor nem feltétlenül érdeke mondjuk Pozsonynak vagy Prágának mindenütt a legmagasabb fokozatban részt vennie – de mindenképp jobb helyzetben választhat a lehetőségek közül, mint Budapest, amely e szintek egyikét se tudná vagy akarná meglépni. Techet PéterKülpolitikai elemző, az Európai Történeti Intézet munkatársa a németországi Mainzben