Szép, új világ: a hidegháború utáni korszak vége

Magyarország átalakulása kapcsán arról írt, hogy az ország szuverénebb és autoriterebb arculatot kap, és a tekintélyelvű nacionalizmus régi gyógyír Európában. Kitért arra is, hogy a felelőtlenség büntetésében az EU kettős mércét alkalmaz, és minél nagyobb egy ország, annál elnézőbb a bánásmód.

    „Semmi sem olyan, mint 1991-ben volt” – fogalmaz Friedman, aki szerint a hidegháború utáni világnak három meghatározó eleme volt: az Egyesült Államok mint egyetlen szuperhatalom, Kína mint az alacsony béreken alapuló gazdasági növekedés motorja, illetve Európa mint egységes gazdasági erő. Ez a korszak két szakaszból állt, az első a Szovjetunió felbomlásától (1991. december 31.) a 2001. szeptember 11-i terrorcselekményekig tartott, míg a második napjainkban ér véget.     A hidegháború utáni korszak gazdasági virágzásához képest az új világ jóval zordabb képet mutat. A nemzetközi rendszer előbb említett három pilléréből kettő - Kína és az Európai Unió - komoly gondokkal küszködik.     Az EU azt utóbbi évtizedekben megpróbált sokat markolni, de végül keveset fogott, így most kénytelen szembesülni azzal, hogy nem létezik integrált gazdaság különálló államokkal. Németországot, Ausztriát, Hollandiát és Luxemburgot leszámítva a munkanélküliségi ráta mindenhol meredeken emelkedik. Az európai álomhoz talán már csak Németország ragaszkodik foggal-körömmel gazdasági érdekei, valamint a széttöredezett Európa politikai következményeitől való félelem miatt. Az adósok végső menedékének szerepében tetszelgő Berlin arra törekszik, hogy szigorúbb ellenőrzés alá vonja az ő segítségére számító kisebb országok költségvetését, és megszabja gazdasági viselkedésüket, míg a csőd szélén egyensúlyozó államok vonakodnak ilyen mértékben feladni szuverenitásukat.     Ciprussal különösen kegyetlenül bántak, annak ellenére, hogy felelőtlen viselkedése nem vitatható – véli Friedman. Szerinte azonban Németország is felelőtlennek mondható, mivel belső kereslete nem szívja fel a megtermelt javakat, így az egész ország jóléte és fejlődése attól függ, milyen mértékben fogyasztanak német árukat mások. A felelőtlenség büntetésében azonban kettős mércét alkalmaz az EU, és minél nagyobb egy ország, annál elnézőbb a bánásmód.     Sokan rámutattak, hogy Ciprust nem lett volna szabad fölvenni az EU-ba. Ennek dacára bekerült "a klubba" - még akkor, amikor mindenki úgy gondolta, hogy maga az EU-tagság megváltást jelent bármely államnak. Ma viszont minden európai állam csak magáért küzd. Ciprus precedensként szolgál arra, hogy a gyengéket lenyomják - egyben pedig lecke más gyengélkedő országoknak. Olyan lecke, amely át fogja szabni az integráció és a szuverenitás viszonyát Európában. A gyengék integrációja sok pénzbe kerül, és ma bizonyos mértékig egész Európa gyenge.      Ilyen körülmények között a szuverenitás menedékül szolgálhat. „Érdekes látni, ahogy Magyarország figyelmen kívül hagyja az Európai Uniót, miközben Budapest a körülötte tomboló viharban átalakítja politikai rendszerét, szuverénebb és autoriterebb arculatot adva neki. A tekintélyelvű nacionalizmus régi gyógyír Európában, és ma újra felüti a fejét, mivel senki sem szeretne a következő Ciprussá válni”- mutat rá Friedman.     Az Európai Unióéhoz hasonlóan Kína lendülete is megtört, és a gazdasági csoda a záróakkordjához közeledik. Peking katonai befolyása növelésének lehetőségeit mérlegeli, de a belső kereslet növelése nélkül ez is csak ideiglenes megoldást jelent az elszegényedett országot vezető kommunista párt számára, amelynek létjogosultságát a folyamatos gazdasági növekedés adja. Az új korszakban az EU-nak és Kínának már nem elég csupán a jólétre összpontosítania, de a geopolitikai és belpolitikai kihívásokra is felelnie kell - hangsúlyozza az elemző.     Az Egyesült Államok is gazdagabb lett egy leckével a hidegháború utáni korszakban: megtanulta, hogy a világ vezető hatalmának lenni nem azt jelenti, hogy mindenható. Az afganisztáni invázióból kiderült, hogy egy hadsereget legyőzni könnyű, de a társadalom átalakítása nehéz és költséges feladat, nem biztos, hogy megéri. Friedman szerint egy valódi nagyhatalom nem katonai beavatkozással, hanem az erőegyensúly manipulálásával alakítja igényeinek megfelelően a nemzetközi rendszert.     Amerika egyúttal szerencsésebb helyzetben van, mint társai, mivel még mindig ő rendelkezik a legerősebb – és a többiekénél biztosabb lábakon álló – gazdasággal, a legnagyobb katonai potenciállal, és a tapasztalatoknak köszönhetően sokkal érettebben, óvatosabban áll az új éra kapujában.     A Stratfor arra a következtetésre jut, hogy nincs igazuk azoknak, akik vészharangot kongatnak Washington fölött; az Egyesült Államok talán még kedvezőbb helyzetben van, mint a hidegháború végén. Friedman szerint most jött el a valódi amerikai dominancia időszaka, hiszen a mindent egy lapra, a gazdaságra feltevő Európa széthullóban van, Kína növekedése lassul, az Egyesült Államok pedig, tanulva hibáiból, a maga javára fordíthatja a többiek meggyengüléséből szerzett előnyét. Amerika kiegyensúlyozott, a politikai, katonai és gazdasági síkot is lefedő hatalmi rendszerének köszönhetően mért vereséget hidegháborús ellenfelére, a Szovjetunióra. Úgy tűnik, hogy a többiek öngólja után most újra ez biztosíthatja számára az elsőséget.