Korszakvég Európában

Amerikai védelem. Az USA légierejének egyik vadászgépe a čáslavi gyakorlótéren. Körülbelül egy évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy a legfontosabb téma Prágában a NATO bővítése lesz. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a keleti bővítés csak egy lesz a főbb problémák közül (bár régiónkban kétségkívül a legnagyobb figyelemmel kísért), amelyek a tárgyalóasztalnál szóba kerülnek. Az elmúlt egy év eseményei ugyanis világosan megmutatták, hogy szükség van a NATO gyökeres és gyors átalakítására, hogy a jövőben is releváns tényezőként lehessen számolni vele. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a szövetségben tömörült országoknak egy teljesen más fenyegetéssel kell szembenézniük, mint amilyennek az elhárítására a NATO-t létrehozták – ez pedig a terrorizmus. Ezen kívül megmutatkozott még az Egyesült Államok és Európa közötti katonai-technológiai szakadék is (bár ez már legalább tíz éve téma, de mára olyan mértékűvé vált, hogy veszélyezteti a szervezet jövőjét is). Továbbá problémát jelentenek az Atlanti-óceán két partja közötti nézeteltérések a veszélyforrások megítélésével és azok megoldásával kapcsolatban. Ennek megfelelően a prágai NATO-csúcson a következő főbb témák szerepelnek: a bővítés, kezdeményezés a katonai képességek javítására (Defence Capability Iniciative – DCI), az Európa és Észak-Amerika közötti kapcsolatok jövője és a terrorizmus elleni harc.

A bővítés

Zászlómustra egy bukaresti bolt előtt. Románia is esélyes. Reuters-felvételek Szlovákia és a többi régióbeli „sorstársunk” számára kétségtelenül a bővítés lesz a legfontosabb témája a prágai csúcsnak. Az észak-atlanti szerződés 10. cikkelye alapján a tagországok az euroatlanti térség bármely országát felkérhetik a csatlakozásra, ha az hajlandó hozzájárulni az említett térség biztonságának biztosításához és szintén magáénak vallja a Washingtoni Szerződésben szereplő közös értékeket és elveket. A NATO legutoljára 1999 márciusában bővült, miután Magyarország, Lengyelország és Csehország a szervezet tagjai lettek (meghívásukról a madridi csúcson döntöttek két évvel korábban). Mint ismeretes, Szlovákia annak ellenére, hogy megalakulásától kezdve szinte biztos „befutónak” számított és három szomszédjával együtt azonos pozícióból rajtolt, politikai okokból nem kapott lehetőséget a csatlakozásra. Azok számára, akik nem csatlakoztak 1999-ben, meghirdették a Csatlakozási Akciótervet (Membership Action Plan – MAP), amely jelentős segítséget nyújtott a csatlakozni vágyó országok számára a felkészülési folyamatban. Jelenleg Szlovákián kívül még kilenc ország résztvevője a folyamatnak, konkrétan Szlovénia, Bulgária, Románia, Horvátország, Albánia, Macedónia, Lettország, Litvánia és Észtország. Ezek közül egyenlőre semmi esélye nincs a csatlakozásra Macedóniának, Albániának és Horvátországnak (bár hosszabb távon Zágráb különösen esélyes lehet). Bush elnök 2001 júniusi varsói beszédében kijelentette, hogy a NATO kapui nyitva állnak minden európai demokrácia számára a „Balti-tengertől a Fekete-tengerig”. Miután a szövetség legerősebb hatalma az erőteljes bővítés mellett döntött, a folyamat sokkal dinamikusabb lett. Biztossá vált, hogy lesz bővítés és mint azt a NATO főtitkára, Lord Robertson szokta előszeretettel mondani, a szervezet tagjainak száma egytől hétig terjedő számú országgal bővül majd. Miután a bővítés újra téma lett a NATO-tagországokban, szinte mindenki biztosra vette Szlovénia csatlakozását. Szlovákia esélyei egyenrangúak voltak Szlovéniáéval, az egyetlen – bár nem alacsony – kockázatot a szeptemberi választások jelentették. Ezek eredménye után azonban senki nem vonta kétségbe országunk csatlakozását. A három balti ország csatlakozásának esélye az Oroszország és a főbb NATO hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok közötti kapcsolatok drámai javulása után nőtt meg radikálisan. Azelőtt mindannak ellenére, hogy Moszkva egészében véve ellenezte a keleti bővítést, az oroszok szemében a legnagyobb szálka Vilnius, Riga és Tallin lehetséges tagsága volt. Moszkva kategorikusan kijelentette, hogy nem fogja eltűrni a három ország csatlakozását, és ha az mégis megtörténik, válaszlépéseket helyezett kilátásba. Az orosz fenyegetések hitelességéről azonban nem lesz alkalmunk meggyőződni, mivel időközben szeptember 11. után sokkal szorosabbá váltak az Oroszországgal fenntartott nyugati kapcsolatok. Ennek következtében, bár Moszkva névleg továbbra sem helyesli a NATO bővítését, gyakorlatilag azonban nem vesz róla tudomást. Románia tagsága elsősorban a tavalyi év szeptembere után vált reálissá, aminek több oka van. Egyrészt a terrorizmus elleni harc és az új kihívások földrajzi elhelyezkedése (Közel-Kelet, Közép-Ázsia), aminek következtében jelentősen felértékelődött a Fekete-tenger térségének és ennek következtében Románia területe és is geostratégiai helyzete a NATO és az Egyesült Államok számára. Másrészt az amerikai vezetés a következő években a terrorizmus elleni harcra kíván összpontosítani, és ezért maga mögött akarja tudni a NATO bővítését, hogy ne keljen ezzel a problémával néhány év múlva ismét foglalkoznia. Ez pedig az azelőtt esélytelenebb tagjelölteknek kedvezett, mint például Románia. A harmadik tényező, amely növelte Bukarest esélyeit, az a Washingtonnal kötött kétoldalú amerikai-román megállapodás volt az amerikai állampolgárok kivonásáról a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköre alól. Ez a megállapodás pedig elég sokat emelt Románia ázsióján – és így csatlakozási esélyein – Washingtonban. Bulgária esete sokban megegyezik Romániáéval, hiszen geostratégiai helyzete hasonlít északi szomszédjához, ezért csatlakozási esélyei is párhuzamosan nőttek a román esélyekkel. Bár a NATO tagországok képviselői kijelentették, hogy a végső elhatározást csak a prágai csúcson jelentik be, már néhány hónappal a csúcstalálkozó előtt biztossá vált (legkésőbb a szlovákiai választásokat követően), hogy a NATO Prágában hét taggal bővül. Az új tagok a következő országok lesznek: Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Bulgária. Miután ezek az országok meghívást kapnak, a NATO bővítés folyamata Közép-Európában befejeződik és az összes térségbeli ország egy szövetségi rendszerbe tartozik majd – a Szövetség bővítése hosszú időre megáll. Jelenleg az említett országokon kívül még Horvátország, Albánia, Macedónia, Grúzia és Ukrajna jelezte, hogy a jövőben tagja szeretne lenni a NATO-nak. Közülük belátható időben csak Horvátországnak van komolyabb esélye a tagságra, azonban Zágrábnak fel kell készülnie arra, hogy csak hosszú évek múlva lehet a szövetség tagja.

A katonai képességek

Csúcsra várva. Lépten-nyomon rendőröket látni Prága belvárosában. A NATO már az 1999-es Washingtoni csúcstalálkozón elfogadott egy kezdeményezést, amely elsősorban az európai tagországok katonai képességeinek javítását tűzte ki célul. Az elmúlt évtizedben ugyanis az USA és az európai tagországok katonai képességei közötti eltérés olyan mértékűvé vált, hogy ma már úgy emlegetik, mint „capabilities gap”, tehát szakadék. Ez a helyzet azzal fenyeget, hogy az amerikai és az európai erők a jövőben képtelenek lesznek együttműködni és az európai szövetségesek képtelenek az új kihívások kezelésére. Az Egyesült Államok ugyanis egyre nagyobb összegeket fektet be hadserege fejlesztésébe, míg az európaiak egy-két kivételtől eltekintve általában csökkentik katonai kiadásaikat (ráadásul a rendelkezésre álló forrásokat is rosszul használják fel). A Washingtonban elfogadott kezdeményezések sorozata azonban csak papíron maradt. Ennek egyik oka, hogy az európai országok többségében a politikai elit nem azonosult az 1999-ben elfogadott prioritásokkal, aminek következménye a tervek alacsony pénzügyi bebiztosítása lett. A sikertelenség másik, nem kevésbé fontos oka, hogy a washingtoni kezdeményezésektől sok prioritást neveztek meg (58 konkrét területet), amelyekben gyakorlatilag elveszett a lényeg. Ráadásul az azóta történt események következtében ezek nagy része módosítást igényel. A terrorizmus elleni harc és az elmúlt évek kihívásai egy új kezdeményezést kényszerített ki. Ez már sokkal konkrétabb kötelezettségvállalásokat tartalmaz az egyes országok számára, és elsősorban négy területre összpontosít: a biológiai, vegyi és nukleáris fegyverek elleni védelem, a kommunikációs és információs rendszerek hatékony fejlesztése, az együttműködés hatékonyabbá tétele és a harci egységek hatékonyságának nagymértékű növelése. Annak érdekében, hogy az új kezdeményezés ne jusson az előző sorsára, konkrét kötelezettségvállalásokat, időpontokat és feladatokat kell tartalmaznia az egyes országok számára, hogy mit és mikor kell megvalósítaniuk. Ebbe a kategóriába tartozik az egyik legújabb amerikai kezdeményezés is, amely javasolja a NATO gyorsreagálású haderejének létrehozását. Ennek feladata a terrorizmus elleni globális küzdelem lenne, tehát a Föld bármely pontján bevethetnék szükség szerint (magja már öt napon belül bevethető lenne). Ha ez az elit egységekből összeállítandó gyorsreagálású haderő létrejön, gyökeresen megváltoztatja a Szövetség eddigi jellegét, hiszen az eddig egyértelműen csak az észak-atlanti térségre és a kollektív védelemre összpontosított, míg ezután már az egész földgolyóra és a kollektív biztonságra is. Mindezeket a változásokat egészíti ki a NATO eddigi parancsnoki struktúrájának a reformja is, amely eddig szinte kizárólagosan Európára összpontosított, továbbá túl sok volt a regionális parancsnokság. Ezekben a folyamatokban a kisebb tagországoknak, így Szlovákiának is meg kell találniuk a helyüket. Ennek kulcsa pedig a specializáció, egy konkrét területre és feladatra való összpontosítás. Ha a tagországok egy-egy konkrét katonai területre összpontosítanak majd, elkerülhetőek lesznek a felesleges duplicitások, továbbá szükség esetén modulszerűen „rakhatók össze” az aktuális helyzetnek megfelelő erők. Mindez sokkal effektívebbé teheti a szövetséget a jövő kihívásaira való válaszoláskor.

A transzatlanti kapcsolat jövője

Jelenleg az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatok legnagyobb problémája, hogy az amerikaiak és az európaiak eltérően ítélik meg az egyes fenyegetések jellegét és veszélyességét, továbbá hogy eltérő elképzeléseik vannak a válságok kezelését illetően. Az első probléma – a veszélyek különböző identifikációja – gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Atlanti-óceán két partján másként ítélik meg, mi jelent veszélyt a tagországok számára (ennek egyik tipikus példája Irak). Ami a válságok kezelését illeti, ezekben az amerikaiak jelenleg sokkal inkább azok katonai részére és a katonai megoldásokra összpontosítanak („hard security”), míg az európaiak a inkább a megelőzésre és a válságkezelés más eszközeire („soft security”). Ez abból is következik, hogy az USA elsősorban katonai téren erős, az európaiak pedig sokkal szerényebb katonai képességekkel rendelkeznek, így a válságok gazdasági és diplomáciai oldalát tekintik fontosabbnak. Ez a tény, továbbá a már említett szakadék a katonai képességekben – amelynek egyik gyökere éppen a veszélyforrások eltérő értékelése – azzal fenyeget, hogy a NATO elveszti a jelentőségét az amerikaiak számára. Ennek elkerülése érdekében nélkülözhetetlen néhány gyors lépés megtétele, például az európai országok katonai költségvetésének emelése és főleg a védelmi költségvetés sokkal hatékonyabb felhasználása, az európai és ameriakai védelmi ipar közötti együttműködés szorosabbá tétele és megteremteni azokat a hatékony mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a rendelkezésre álló NATO képességek hatékony kihasználását. Ahhoz, hogy az európaiak és az amerikaiak megtalálják a közös hangot nagyon fontos az állandó kommunikáció. Az amerikaiak számára nagyon fontos a nemzetközi közösség támogatása miatt, hogy legszorosabb szövetségesei Európában legalább egy bizonyos mértékig támogassák. Ezzel elkerülhetik azt, hogy izolálódjanak a nemzetközi kapcsolatokban – tekintettel az arab országok, Kína és néha Oroszország álláspontjára – sőt, ha Európának sikerül megvalósítania a most terítékre kerülő elképzelések nagyobb részét, szükség esetén katonailag is az USA segítségére lehet. Európa olyan irányban módosíthatja az amerikai külpolitikát, hogy az ne essen az unilaterizmus csapdájába és teret engedjen a szövetségesekkel való konzultációnak is. Európa számára pedig létfontosságú, hogy megtartsák az Egyesült Államok érdeklődését az öreg kontinens iránt, hiszen az USA jelenléte Európában még napjainkban is a stabilitás egyik legfontosabb garanciája.