Földindulás után fölindulás: adják vissza, amink volt!

Aki ma észak felől érkezik Devecserbe, a Marcal folyó hídján és a vasúton túl úgy érezheti magát, mintha egy másik bolygóra csöppent volna. A valaha gondozott városi park gyepét vastag iszapréteg borítja, a főút mentén álló házak fala másfél méteres magasságig téglavörös. Közel egymillió köbméter vörösiszap és víz keveréke zúdult itt alá október 4-én a Magyar Alumínium Zrt. zagytározójából, s vitt mindent, ami az útjába került. Az itt élők hiszik is, meg nem is, hogy ez megtörténhetett – ám a látvány nap mint nap visszazökkenti őket a kegyetlen valóságba.

Szerda délelőtt tíz óra körül eligazítás folyik a devecseri városházán. Ki lapátokkal, ki védőeszközökkel, ásványvízzel megrakodva távozik, hogy kivegye részét az utcákat, telkeket borító maró anyaggal folytatott sziszifuszi munkából. Egyre kisebb meggyőződéssel.

Végre megmozdul valami?

A Beloiannisz utcában deres hajú férfi nézegeti a villanypóznára „felcsavarodott” Renault Meganját, közben nagyokat hümmög. Varga Sándor, hetvenhét éves helyi lakos, mutatkozik be, majd beljebb invitál.

„A házunk ablakából néztem végig a pusztítást, amit az ár végzett – mondja. – Onnan, a szemközti ház udvarából jött, a vaskaput kivágta, a terasz ajtaját benyomta, majd bezúdult az alagsor ablakán. Nézze csak meg a kertet; teljesen letarolta, a gyümölcsfákat gyökerestől tépte ki, a kerítést meg betonalapostul kifordította.”

Kedd estére nagyjából sikerült kitakarítaniuk a pincét, ám jött az újabb csapás – az utcában eltörött a vízvezeték főnyomócsöve, Vargáéknál ismét úszik minden.

„1969 karácsonya előtt költöztünk be a házba, s bizony megesett már, hogy kiöntött a patak – mondja Varga Sándor. – Az ellen lehetett védekezni, a hétfői iszapfolyam viszont villámgyorsan jött. A feleségem figyelt fel az erősödő morajra, az emeleti ablakból néztük végig, ahogy a hömpölygő áradat fölkapja az autónkat. Ötvenezer kilométer volt benne, vihetem a bontóba…”

Két nappal az iszapáradat levonulása után kezdenek megjelenni Devecseren a kárfelmérők. Több helyi lakos addig nem fogott hozzá a porták, házak rendbetételéhez, míg a biztosítótársaságok szakemberei nem jegyzőkönyvezik a keletkezett kárt.

„Embert és gépet vezényeltek ide eleget, de hadd ne minősítsem a mentési munkák hatékonyságát. Mondom ma reggel is: uraim, szivattyúzzák ki a vizet, ne várjuk meg, míg teljesen feláznak a falak. Azt válaszolták, hogy várjak a soromra, míg ide tudnak vezényelni egy komolyabb teljesítményű szivattyút. Így az is tönkremegy, ami az iszapfolyamból épséggel kikerült” – teszi hozzá Varga Sándor.

Elköszönünk; az idős ember – a helyiek többségéhez hasonlóan – abban bízik, hogy a sajtóban megjelenő nyilatkozatok nyomán „végre megmozdul valami”. Bár igaza lenne.

Nem kívánkozik haza

Alább ereszkedem az enyhén lejtő utcákon; az utat kidőlt kerítések szegélyezik, a házfalakon az iszapfolyam szintjét jelző vörös vonal egyre magasabban tűnik fel. A Móricz Zsigmond utca egy újabb építésű háza előtt középkorú asszony álldogál. Mint mondja, a férjére vár, aki épp gumicsizmát vételez a városházán, hogy két nap után végre bemehessenek a házba.

„Mindenünk odalett, de azt mondhatom, óriási szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hiszen a tizenegy éves fiam életben maradt – közli könnyeivel küzdve Merétei Józsefné. – Ádám az iskolából tért haza, s csak az illemhelyig jutott, amikor a házba betört az iszap. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy kievickélt a szűk helyiségből, s felmászott a padlásra. Később lejött vízért, hogy lemossa magáról a maró anyagot; az ajkai kórház egyik orvosa szerint ennek köszönheti, hogy komolyabb sérülések nélkül megúszta. A combján így is csúnya sebek éktelenkednek, a felsőtestét meg kék-zöld foltok borítják, de életben van. Tegnap már el is mosolyodott, de ha szóba kerül, hogy hamarosan hazaengedik, elszomorodik. Azt mondja, nem akar ide jönni többé, halálfélelme van…”

A család Ajkán, Meréteiné nővérének panellakásában húzta meg magát. Míg kilátásaikról pár szót váltunk, befut a férj, s egy „Essünk túl rajta!” fohászkodással belegázolunk a cuppogó iszaptengerbe, mely minden lépésnél marasztalja az embert. A portán két idegen gépkocsira bukkanunk, a gazda próbálja kitalálni, kié lehetett. A föld felszínétől csaknem méterrel kimagasló alapokra épített családi házban az iszap szintje elérte az asztal lapjának magasságát. Egyetlen bútordarab maradt a helyén, a háziasszony szomorúan tárja szét karját.

„Akár mehetünk is; nem hiszem, hogy bármi épségben maradt volna…”

Minden elkel

Az október 3-ai helyhatósági választás devecseri „győztesével”, Toldi Tamás polgármesterrel a városháza előtt futok össze. Fél napja sem volt arra, hogy sikerét megünnepelje – október 4-én már a katasztrófaövezet kellős közepén találta magát és városát.

„Szerencsére rengeteg helyről érkeznek segélyszállítmányok, a Máltai Szeretetszolgálat és az önkormányzat három fogadóhelyet alakított ki – közli. – Minden elkel, mindenre szükségünk van, hiszen valamennyi, a maró anyaggal érintkező tárgytól meg kell szabadulnunk. Úgy vélem, a hulladék eltakarítása legalább másfél hétig eltart.”

Élelmiszer, ruhanemű, lábbeli, védőöltözet, szerszámok – ez ma a legkelendőbb portéka a vörösiszap sújtotta településeken. Később bútorokra is szükség lesz, a lerakatok kialakítása folyamatban van.

Kérdésemre, hogy lakhatók lesznek-e még az erős maró anyaggal elöntött ingatlanok, s élhető lesz-e a vidék, részleges választ kapok.

„Ha a ház szerkezetileg nem sérült, lakhatóvá lehet tenni – tolmácsolja a védelmi bizottság véleményét Toldi Tamás. – Belülről természetesen új vakolatot kell húzni a falakra, kívülről ideiglenesen a lemosást ajánljuk. A külterületek további sorsával egyelőre nem foglalkoztunk; annyi bizonyos, hogy az összegyűjtött iszapot el kell szállítani a helyszínről. A többit valószínűleg vegyileg semlegesítjük a helyszínen.”

Ez a művelet a vörösiszap tonnájára kivetítve a szakértők szerint mintegy százezer forintba kerül; egymillió tonna esetében az összeg százmilliárd forintra rúg. A fémekkel teli, rákot okozó anyag már bekerült a talajba, így a helyiek kérdése, mely szerint lakható marad-e a környék, megválaszolhatatlan.

Már szállong a vörös por

Kolontár Marcalon túli, a zagytározóhoz legközelebb eső része csak szerdán délután vált elérhetővé; a pontonhídon túl az iszapáradat magassága meghaladta a két és fél métert.

„A lányom az életéért küzd a kórházban – mondja Hodóner Ottó, miközben bejárjuk a zagytározó falán tátongó réstől alig pár száz méterre álló vadonatúj családi ház helyiségeit. – Hároméves unokámat úgy mentette meg, hogy felültette egy szekrény tetejére, míg ő maga nyakig iszapban állt. A vejem barátai siettek a segítségükre, a katasztrófavédelmi szakemberek meg a folyón túlról szemlélték a történéseket. Az egyik segíteni igyekvő férfit az ár magával ragadta a leszakadt hídról; a többieknek három és fél óra elteltével sikerült kimenteniük Katalint és a kicsit.”

Kolontár és Devecser lakosainak egyaránt két teljes napot kellett várniuk arra, hogy a védelmi bizottság tagjaitól válaszokat kapjanak. Mindkét településen szerdán, az esti órákban zajlottak az első lakossági fórumok, melyeken egyebek közt hivatalos forrásból is megtudták, amit két napja a saját bőrükön tapasztaltak: hogy a vörösiszap maró hatású. A Magyar Alumínium Zrt. százezer forintos pénzsegély-felajánlását Kolontáron nyilvánosan kiröhögték, majd csendben megemlékeztek a hétfői katasztrófa áldozatairól. Devecseren még inkább puskaporos volt a hangulat.

„Emberek, mindegy, hogy magyar vagy cigány; fogjunk most össze, s követeljük, hogy adják vissza mindazt, amink volt. Se többet, se kevesebbet!” – biztatta a művelődési otthon előtt gyülekező helyieket egy önjelölt szónok.

Szerda estére felszáradtak az utak, így a városon keresztülaraszoló gépkocsik fénycsóvája megvilágította a felvert, szállongó vörös port.