Európa fő betege: az egészségügy

Nagy-Britanniában nemrég orvosi vizsgálatra hívtak be egy 103 éves embert, azzal a felszólítással: a szüleivel jelenjen meg. A számítógép nem tudta ugyanis értelmezni szokatlanul idős korát, ezért mint hároméves gyermeket értesítették ki. Egy szintén nagy-britanniai tudósítás szerint az ottani egészségbiztosítási rendszerben, az NHS-ben annyira felhalmozódott a műtétre várakozók listája, hogy sokszor azóta már elhunyt betegeket hívtak be.

Az első történeten még csak nevet az ember, a másodikon nem. Pedig mindkettő ugyanannak a tünete: az egészségügy sokszor maga a legelhanyagoltabb beteg. És ez nemcsak a briteknél van így.

Az Aktív Állampolgári Hálózat olaszországi civil szervezet a minap Brüsszelben ismertette tavalyi, az Európai Unió tizenöt régi tagállamára kiterjedő felmérését. Általános diagnózisuk lesújtó: az európaiak nem jutnak hozzá megfelelő mértékben az egészségügyi ellátáshoz, továbbá betegségükről és a gyógymódok közötti választási lehetőségekről sem tájékoztatják őket eléggé. Mindez éppen a brit, az ír és a portugál egészségügyre a leginkább igaz, az osztrákra és a görögre a legkevésbé.

A kórlapra minden bizonnyal még lehangolóbb megállapítások kerültek volna, ha az új EU-tízeket is sorra veszik. A dublini központú Európai Alapítvány az Élet- és Munkakörülmények Javításáért nevű szervezet felmérte: az új tagországokban, valamint Bulgáriában, Romániában és Törökországban az emberek átlagosan rosszabbnak ítélik az egészségi állapotukat, mint az EU-15-ök lakosai. Utóbbiakhoz viszonyítva az új tagállamokban élők közül két és félszer annyian nyilatkoztak úgy, hogy az egészségi állapotuk rossz.

Európában hetvenmillió krónikus beteg él. Nagy különbség azonban, hogy a 65 évnél idősebbek korcsoportjában az új EU-tagoknál a népesség éppen kétharmada, míg a régi tagállamokban alig több mint harmada (37 százaléka) beteg.

Mi lehet a kúra, mit tehet az unió? Az EU egészségpolitikájában vannak ugyan közös irányok (mint a dohányzók és a mentális betegségekben szenvedők számának csökkentése), a közös, „egységesítő” politikák azonban – európai egészségbiztosítási kártya, kórtörténetek egységes adatbázisának kialakítása – elsősorban azokat érintik, akik nem egyetlen EU-tagállamban dolgoznak és betegeskednek.

Az egészségügyi intézményeket a tagállamok saját hatáskörben működtetik – ahogyan a mezőgazdasági támogatási rendszert például már rég nem. Ahogy tehát az elégedetlen méhész jó okkal jön Brüsszelbe tüntetni, az viszont, aki Budapesten nem jut CT-vizsgálati időponthoz, inkább otthon elégedetlenkedjen.

Az Európai Bizottság és a betegek jogainak érvényesüléséért küzdő civil szervezetek között egyébként komoly felfogásbeli különbség van. Brüsszelnek mindenről Amerikával szembeni versenyképességi lemaradása jut eszébe. ĺgy nyilván David Byrne, az előző egészségügyi EU-biztos is mélyen meg lehetett róla győződve, milyen helyesen szól, amikor a következőket mondta: „A modern gazdaságok a jó egészségre épülnek. Versenyképességük egyre inkább attól függ, mennyire teszik képessé polgáraikat arra, hogy egészségesebb, termelékenyebb életet éljenek.”

A bölcs biztos még hosszasan mondta ugyanezt. Ám aki csöngetett már hiába az éjszakás nővérnek, az több vigaszt talál a 2002-es Európai Betegjogi Chartában. Ennek tizennégy pontja a többi között rögzíti: a pácienssel pontosan közölni kell, milyen állapotban van, a róla hozott döntésbe lehetőleg be kell vonni őt, joga van a panaszhoz és adott esetben a kártérítéshez. Az igazi fájdalom: a leendő EU-alkotmányba csupán a betegjogi charta leegyszerűsített tömörítvénye került be. (NOL)