Egy ország, ahol trendi magyarnak lenni

/* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normální tabulka"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman";}

Az egyszerűsített honosításról szóló törvény elfogadása és életbe lépése óta mi, magyarok mindenfélék voltunk az európai, sőt tengerentúli médiában, csak úriemberek nem – sommázhatnám az elmúlt fél év történéseit. Aposztrofáltak bennünket Európa örök rebelliseiként, majd a trianoni traumát vélték felfedezni a „nemzetegyesítési szándék” hátterében. Végül – szerencsére – akadt néhány sajtótermék, mely a spekulációkra alapuló politikai elemzések útvesztője helyett a „néplélek” felé vezető egyenes utat választotta, s megkereste a határon túl élő gyalogmagyarokat. Így fény derült arra, hogy jogállamban az ember teljesen szabadon, lelkiismeretére hallgatva dönthet arról, kivel vállal közösséget, s ez a magyarokra nézve is érvényes.

Ha mégis akad, aki ezt nem képes elfogadni, tanuljon toleranciát – mondjuk, a Balkánra vezető híd szerepét betöltő Vajdaságban. A napjainkban nagyfokú autonómiát élvező szerbiai tartomány mai, rendkívül sokrétű nemzetiségi-etnikai összetételét a délszláv háborúk alakították; ha valahol, úgy itt a többség és a kisebbség fogalma tényleg viszonylagos, szinte településenként változik. Néhány éve ez még nemritkán villongásokhoz, helyi konfliktusokhoz vezetett; azzal, hogy a belgrádi központi kormányzat zászlajára tűzte az Európai Unióhoz történő csatlakozást, az etnikumok jogállása (is) más színezetet kapott.

Szabadka– biztató kezdet

Szabadka a Vajdaság Autonóm Tartomány második legnépesebb települése, nem mellékesen meg a térségben élő magyarok, horvátok és bunyevácok kulturális és politikai központja; belvárosa 19. századi hangulatot és egyfajta laza „balkáni európaiságot” áraszt.

A Magyar Köztársaság főkonzulátusának kapuja előtt nem kígyóznak sorok, ám az állampolgársági kérelmek intézésére létrehozott ügyfélfogadó iroda teljes gőzzel üzemel. Jóllehet Korsós Tamás főkonzul drótpostán korábban megüzente, hogy a „harmadik országokbeli” médiát (értsd: a nem hazait és nem anyaországit) csak és kizárólag Budapest tájékoztathatja, végül mégis megengedi, hogy lencsevégre kapjam, mint honosodik – mégpedig egyszerűsített eljárással – a vajdasági magyar. Február első hetének végéig kilencezernél több kérelem futott be a főkonzulátusra, az ügyféliroda hat munkatársa pedig várólistára vette s veszi ma is az érdeklődőket. Szabadkán augusztus végéig, szeptember elejéig gyakorlatilag minden időpont foglalt, a belgrádi magyar nagykövetségen június derekánál tartanak. Íme, a biztató kezdet.

A magyar állampolgárságot kérvényezők sorában Vajdaságban az elsők között az első Kozma Zoltán, a Pannon RTV munkatársa volt.

„2011. január 3-án, reggel nyolc harminckor adtam le a honosítás iránti kérelmemet. Különösebb motivációra nem volt szükségem, hiszen magyar vagyok, s úgy vélem, a kérelmezők döntő többsége számára ez a lehetőség a nemzeti hovatartozás megerősítéséről szól”– vezeti fel a témát, hozzátéve: kivételek persze itt is akadnak. A b92.net hírportálon például hetek óta téma, milyen előnyökkel jár a szerbek számára, ha felveszik a magyar állampolgárságot, majd magyar útlevelet szereznek. Tehetik, hiszen a nemzetiségi hovatartozást a hivatalok nem firtatják – így fokozatosan eljutunk odáig, hogy a közelmúltban elkövetett magyarverésekről elhíresült Szerbia ma az az ország, ahol trendi magyarnak lenni.

Bács–nem volt fontos

A legutóbbi népszámlálás során a Vajdaságban mintegy háromszázezer személy vallotta magát magyarnak, ám szociológusok tudni vélik, hogy az elvándorlás és a demográfiai visszaesés miatt létszámuk mára megközelítőleg 250 ezer főre csökkent. Több dél- és nyugat-bácskai, valamint bánáti településen a magukat magyarnak vallók

nem beszélik elődeik nyelvét; a honosítás így okul szolgál számukra, hogy újratanulják azt. Iskolapéldája ennek a tizenhatezres lélekszámú, szerbek, horvátok, románok, szlovákok, cigányok, hercegovácok, németek, montenegróiak, magyarok, s még egy sor más nemzetiség által lakott Bács település, ahol Ihász Mária zongoratanárnő indított a felnőttek számára néhány hete magyar nyelvtanfolyamot. „Akik nem szórványban élnek, nem érthetik, miképp felejtheti el valaki az ősei nyelvét– mondja. – Az ilyen helyzeteket a szükség, leggyakrabban a félelem szüli; ez történt Bácson is.”

A községben működő magyar tannyelvű iskola a múlt század hatvanas éveinek elején szűnt meg, 1984-ben pedig elhallgatott a helyi magyar nyelvű rádióadó is. A délszláv háború idején végérvényesen felborultak a településen a nemzetiségi arányok; a magyar nyelv használata a hivatalos érintkezésben kimondottan nemkívánatossá vált, majd egy idő múltán megőrzése, művelése már a családon belül sem volt fontos. Így eshetett meg, hogy 2002-ben Bács 992 magyar nemzetiségű lakosának egy százaléka sem beszélt magyarul.

„Néhány éve oldódott a légkör, a változás szele Bácsot is elérte – közli a tanárnő. – Közművelődési és társadalmi egyesületeket hoztunk létre, illetve megalakult a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezete, mely jelenleg kétszáz tagot számlál. Több év kihagyás után újraindítottuk a magyar nyelvű rádiózást, Szívvel és zenével a szülőföldön című műsorunkat heti egy órában sugározzuk. Egyelőre ennyire futja – két nemzedéknyi kihagyás után…”

Palics – üdvözlik az otthonvalókat

A történethez hozzátartozik, hogy Ihász Mária sosem járt magyar tannyelvű iskolába; otthon és a szabadkai kegyesnővéreknél tanulta a nyelvet, a helyesírást meg önszorgalomból sajátította el. Másfél éve tucatnyi gyerek látogatja nyelvi kurzusait – ők már kezdenek mondatokban beszélni, míg a felnőttek talán egy év múlva jutnak el arra a szintre, hogy válaszolni tudjanak a honosítási eljárást intéző hivatalnokok nem túl összetett kérdéseire.

„A fiatalok többsége számára nem elhanyagolandó szempont, hogy magyar állampolgárként könnyebben tudnak majd munkát vállalni az Európai Unióban, az idősebbek viszont azt mondják: azért fontos számukra a honosítás, hogy a magyar nemzethez tartozásuknak nyoma maradjon.”

Ezen az állásponton van a Palicson élő, hetvenhat éves Palkovics Simon nyugalmazott gépészmérnök is, aki úgy véli: a magyar állampolgárság s vele együtt a Nyugat iránti érdeklődés mélyen a történelmi múltban gyökerezik, hiszen a vajdasági értelmiség, tehát a „közösség java” mindig is Budapest, Bécs és Prága felé orientálódott; Belgrád a mai napig nem képvisel vonzerőt számára.

„Rosszul teszi fel a kérdést, aki azt firtatja: mit várunk amagyar állampolgárságtól – véli. – Szerintem minden határon túli magyar tisztában van azzal, hogy a honosítást követően senki sem fogja marékszámra osztani nekünk a pénzt, s nem is ez a lényeg. Még csak nem is az, hogy lesz-e szavazati jogunk, amit, mivel nem teljesítünk adófizetési kötelezettséget az anyaország felé, nem is tartok reálisnak. Jó lenne, ha mindenki megértené: mi nem akarunk Magyarországon letelepedni, nem akarunk a szociális ellátási rendszer haszonélvezőivé válni, egyszerűen csak oda kívánunk tartozni – boldogulnunk viszont továbbra is a szülőföldünkön kell. Kinek a Vajdaságban, kinek Erdélyben, Kárpátalján, vagy éppen a Felvidéken, ahová született. Ezt vigye hírül… S üdvözöljük az otthonvalókat!”