Amerika belépése egy harmadik háborúba

Noha az első jelentések arról szóltak, hogy a líbiai légteret Bengázi fölött francia gépek ellenőrzik, Mike Mullen tengernagy, az amerikai egyesített vezérkar főnöke vasárnapi televíziós nyilatkozataiban nem hagyott kételyt afelől, hogy éppen Amerika a Kadhafi-rezsim ellen indított koalíciós katonai fellépés vezető ereje. Az amerikai haderő manőverező robotrepülőgépeket, bombázókat és vadászgépeket is bevetett.

Az admirális szerint az irányítást Washington néhány napon belül átengedi, de azt nem árulta el, hogy kinek. Barack Obama amerikai elnök a Moammer Kadhafi líbiai vezetőhöz intézett ultimátumában pénteken még úgy fogalmazott, hogy a légtérzár megvalósításában a vezető szerepet Nagy-Britannia, Franciaország és - meg nem nevezett - arab országok fogják játszani.

"Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, ha ellenőrzés nélkül marad, Kadhafi atrocitásokat követhet el a saját népe ellen. Sok ezren meghalhatnak. A humanitárius krízis elhúzódna. Az egész térség destabilizálódna, veszélybe sodorva szövetségeseinket és partnereinket. A líbiai nép segélykérelmei megválaszolatlanul maradnának. Az általunk támogatott demokratikus értékeket legyűrnék. Mi több, a nemzetközi közösség szavai üresekké válnának" - jelentette ki az elnök, alig egy nappal a Líbia elleni katonai fellépést jóváhagyó BT-határozat elfogadása után.
A múlt hét elejéig úgy tűnt, hogy az amerikai kormányzat meghatározó szereplői egyetértenek abban, hogy, noha kilátásba kell helyezni annak lehetőségét, csínján kell bánni a líbiai katonai beavatkozással. Washington, mint mindig az arab népfelkelések kezdete óta, most is megpróbálta óvatos egyensúlyban tartani a nemzeti érdekeket a demokratikus értékek képviseletével. Obamát a jelek szerint jobban aggasztották az egyiptomi, bahreini és jemeni események, mint az, hogy mi történik az Amerika számára stratégiailag nem túl fontos Líbiában, ahol egy nehezen körülírható ellenzéki koalíció harcol a diktátor ellen.
A líbiai felkelés azonban erőtlenebbnek bizonyult, mint azt Washingtonban sokan remélték. James Clapper, a nemzeti hírszerzés igazgatója március 10-i kongresszusi meghallgatásán már arról beszélt, hogy a katonai-műszaki fölényben lévő Kadhafi-rendszer hamarosan felülkerekedhet.

A valódi fordulat azonban nem a sivatagi harctereken, hanem - mint arra a The New York Times mutatott rá elsőként - a párizsi tárgyalóasztaloknál következett be. Hillary Clinton külügyminiszter, aki múlt hétfőn szkeptikusként érkezett a francia fővárosba, azt tapasztalta, hogy nemcsak a francia és a brit kormány kész az azonnali és önálló támadásra, de több arab ország vezetése is hajlandó lenne csatlakozni a műveletekhez, s hogy a légtérzár megteremtését az Arab Liga is támogatja.
"Azt hiszem, az Egyesült Államok megértette, hogy lemaradhat" - mondta a The Wall Street Journal című újságnak egy francia diplomata.
Clintonnak a líbiai szélsőséges és iszlamista elemek szerepével kapcsolatos aggályain feltehetően enyhített az a megbeszélés, amelyet Mahmúd Dzsibril Amerikában végzett közgazdásszal, az ellenzék képviselőjével folytatott.
Clinton ekkor, Párizsban szakított a Robert Gates védelmi miniszter, Thomas Donilon nemzetbiztonsági tanácsadó és John Brennan terrorelhárítás-ügyi elnöki tanácsadó által képviselt tartózkodással, és felhívta Obamát, hogy hagyjon fel az addigi hivatalos állásponttal.

Obama már másnap összehívta illetékes minisztereit. Felhívta figyelmüket, hogy a nemzetközi nyomás nem állítja meg Kadhafit és hogy önmagában a légtérzár sem akadályozhatja meg a líbiai lázadók vereségét. Az elnök kedden együtt vacsorázott katonai tanácsadóival, majd utasította Susan Rice ENSZ-nagykövetet, hogy a repüléstilalmi övezet létrehozásánál szélesebb körű katonai felhatalmazást harcoljon ki a Biztonsági Tanácsnál.

Rice-t, Bill Clinton elnök volt Afrika-ügyi tanácsadóját mélyen nyomasztotta, hogy a 90-es évek elején Ruandában tömegmészárláshoz vezetett a be nem avatkozás, ezért gőzerővel vetette magát bele az alkudozásba az ENSZ kulisszái mögött. A kemény fellépést támogatta Samantha Power, a Nemzetbiztonsági Tanács vezető munkatársa és Ben Rhodes, a nemzetbiztonsági tanácsadó helyettese is.

A csütörtöki BT-határozat végül, az amerikai óhajnak megfelelően, a légtérzáron túl is engedélyezte a katonai fellépést. Barack Obama pénteki ultimátumában ugyanakkor leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem küld majd szárazföldi csapatokat Líbiába, és hogy fellépése egyetlen, konkrét célt, a polgári lakosság védelmét fogja szolgálni.

Azt, hogy ez a korlátozott katonai szerepvállalás mire elegendő, vasárnap még Mike Mullen vezérkari főnök sem tudta megmondani. Az admirális nem zárta ki, hogy a légicsapások következtében katonai patthelyzet jön létre, s hogy a beavatkozás nem feltétlenül jár majd Kadhafi bukásával - mert nem is azt a célt szolgálja.

De vajon egy, csak a légi háborúra korlátozódó fellépés, amely az amerikai vezetés reményei szerint csak néhány napig tart majd, mennyire áll összhangban Barack Obama korábbi kijelentésével, hogy a "legitimitását vesztett" Kadhafinak távoznia kell a hatalomból?

A jelek szerint a jelenlegi elnök ugyanolyan, évekig elhúzódó, agresszív végjátékot indíthat el Líbiában, mint az idősebbik Bush elnök Irakban, aki az első öböl-háború idején, Kuvait felszabadítása után nem döntötte meg Szaddám Huszein uralmát.

Igaz, a nemzetközi felhatalmazás akkor sem a diktátor megdöntésére szólt.