A győztes(ek) mindent visz(nek)

Megtörtént, amire kevesen számítottak: a Republikánus Párt jelöltje kerül 2017. január 20-án a Fehér Házba, a párt megtartotta a Kongresszus mindkét házában – a Szenátusban és a Képviselőházban – a többségét, és az új elnök, Donald J. Trump lehetőséget kap arra, hogy legalább egy bírát jelöljön a Legfelsőbb Bíróságba. Mivel a testületben jelenleg egyensúly van a liberális és a konzervatív ideológia felé hajló tagok között, a majdan kijelölt kilencedik bíró a mérleg nyelvét játszhatja – mégpedig a konzervatív oldal javára.  Elképzelhető, hogy további egy vagy két bírót is kinevezhet Trump elnök a hivatali ideje alatt, mert a jelenlegi tagok közül ketten is elmúltak nyolcvanévesek. Mindez azt jelenti, hogy egy stabil konzervatív többségű Legfelsőbb Bíróság hosszabb időre, egy vagy akár két évtizedre is meghatározhatja a felmerülő társadalmi és morális kérdésekben az ország irányultságát. Donald Trump a republikánus többséggel a törvényhozásban át tud vinni olyan törvényjavaslatokat, amelyek részben vagy akár egészében visszafordíthatják elődje, Barack Obama törvényhozási eredményeit. Röviden: a november 8-i elnök- és kongresszusi választások ténylegesen mérföldkövet jelenthetnek az Egyesült Államok 21. századi történelmében. Bárki, csak ne Hillary Természetesen, az amerikai és a világpolitika iránt érdeklődők többségét az a kérdés foglalkoztatja, miként alakult ki ez a helyzet. A kongresszusi választások a háttérbe szorultak, legfeljebb az volt a kérdés, hogy a demokratáknak sikerül-e négy újabb helyet szerezve visszanyerni a többséget a Szenátusban. Ez nem sikerült, arra pedig semmi esélyük sem volt, hogy a nagyjából hatvanfős képviselőházi republikánus többségtől elhódítsák az „alsóházat”.  A választási ciklust egyértelműen a – talán túlzás nélkül állítható – minden idők legszemélyeskedőbb és legalacsonyabb színvonalú vetélkedését produkáló Hillary Clinton és Donald Trump uralta. Az Egyesült Államok, de a világ számára is rendkívül jelentős következményekkel járó elnökválasztás egy valóságshow színvonalára süllyedt, és elképzelhető, hogy ez jelenti a „normát” az elkövetkező években. Az elnökjelöltek közötti harcnak ez a fajtája egyértelműen a republikánus Trumpnak kedvezett, aki a szakpolitikai kérdésekben nem tett tanúbizonyságot túlságosan mély ismeretekről. A jelek szerint ez a hiányossága nem zavarta a választáson részt vevők közel felét. Nagy részüket egyetlen cél vezérelte: „bárki, csak ne Hillary!” Trump ismerethiányos személyével szemben a demokrata Hillary Clinton a dörzsölt, számító politikai profi szerepét játszotta, ami még a saját táborában sem váltott ki osztatlan lelkesedést.  Sokszorosan megosztott Az elnökválasztás ismételten bizonyította az amerikai társadalom mély megosztottságát. Bármelyik jelölt győzelmét az ellentábor apokaliptikus színekkel festette le; ennek megfelelően az érzelmek a szokottnál is hevesebbek voltak, amelyeket a választás utáni tüntetések és zavargások is alátámasztanak. Az ország földrajzilag kettévált: a keleti és nyugati parti demokrata államok között a liberálisok által lekezelően „flyover countryként” (azaz olyan helyként, amely fölött a legjobb csak átrepülni leszállás nélkül) emlegetett hatalmas országrész szinte egyöntetűen „vörös”, azaz republikánus többségű.  Társadalmilag ugyancsak éles a megosztottság: a választóvonal elsősorban a túlnyomórészt republikánus fehérek és a demokrata etnikai és egyéb kisebbségek között húzódik. Még egy választóvonalat érdemes említeni: a nagyvárosok döntően demokraták, a kisvárosok és a vidék pedig stabilan republikánus érzelmű. A megosztottságok nem új keletűek, már Barack Obama is azt ígérte 2008-ban, hogy „meghaladja” az éles pártpolitikai és egyéb szembenállásokat,  és egyesíti az „amerikaiakat” pártszimpátiára, bőrszínre, jövedelmi viszonyokra stb. való tekintet nélkül. A fentiek azt bizonyítják, hogy mindez nem sikerült neki, s döntően ezért nem tudott ún. transzformációs elnök lenni, aki új irányt ad az amerikai politikai, gazdasági és társadalmi életnek. Miután Hillary Clinton részben Obama elnök politikájának folytatását ígérte, annak ilyen értelmű kudarca az ő esélyeire is kihatott.   A választások utáni első beszédekben mindhárom főszereplő, Barack Obama elnök, Donald J. Trump megválasztott elnök és Hillary Clinton arra szólított fel, hogy a demokráciák megszokott menete szerint lezajlott éles hangú kampány és a választások után fogjon össze Amerika minden egyes embere, mert óriási kihívásokkal kell szembenézni az új elnöknek belföldön és külföldön egyaránt. Mi jön most? Donald Trump várható belpolitikája részben hagyományosnak mondható republikánus témák mentén képzelhető el. Ezek része a személyi és vállalati adók csökkentése (azaz, a kínálat oldali gazdaságpolitika a demokraták által preferált kereslet oldali gazdaságpolitikával szemben); a bevándorlási törvények szigorítása, a piaci alapú egészségügyi ellátás kiterjesztése és így tovább.Külpolitikában viszonylag kevesebbet tudunk a megválasztott elnök várható döntéseiről. Kemény fellépést ígért az ISIL ellen, de kizárta amerikai szárazföldi csapatok bevetését a Közel-Keleten; általánosságban felülvizsgálná az amerikai külföldi csapatállomásoztatás mértékét; nagyobb „önerős” védelmi képességek megszerzésére ösztönözné a szövetségeseket (a NATO-n belül és a Távol-Keleten); valamint esetleg felülvizsgálná a jelenlegi amerikai álláspontot a Krím félsziget és az Oroszország elleni szankciókat illetően.  A megtestesült antipolitikus Újratárgyalná a meglévő szabadkereskedelmi megállapodásokat (NAFTA), és valószínűleg nem erőltetné a csendes-óceáni partnerségi megállapodást (TPP), valamint annak atlanti-óceáni párjáét (TTIP) sem. Kínával szemben keményebb fellépést ígér kereskedelmi téren, de itt óvatosan kell mozogni, mert a két ország egymástól való kölcsönös gazdasági és pénzügyi függősége jelentős mértékű. Általánosságban, egy visszahúzódott, izolacionistább külpolitikát folytatna, ám kérdés, hogy az események lehetővé teszik-e azt, hogy az Egyesült Államok adott esetben passzív maradjon nemzetközi válságok esetén.  Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az egyik legmarkánsabb különbség az lehet az Obama-adminisztráció és a Trump-ad­minisztráció kül- és biztonságpolitikája között, hogy míg az előbbi rendkívül kiszámítható volt, addig az utóbbi a jelek szerint sok meglepetést tartogathat. Barack Obama maga a megtestesült politikai profi, miközben Donald Trump a tükörképe, azaz, a megtestesült antipolitikus. Egyértelmű, hogy elnökként nem maradhat ilyennek. Ám ma talán senki sem tudja, hogy milyen irányban fog elindulni 2017. január 20-án.  Magyarics TamásA szerző az ELTE egyetemi docense