Zsé legendája

A legendás cím azonban minőséget jelent, megbecsülendő példát jelez. Utánozhatatlan és egyedi, mégis hagyományértékű! Ilyen legenda szövődik Zsélyi Nagy Lajos alakja és emléke köré.

Mi, kortársai, akik jól ismertük, hiszen vele együtt éltük meg irodalmunk fél évszázadát, értjük legendája bontakozását és helyeseljük! Mindig volt benne, még esendőségeiben is, valami különös és felemelő. A maga módján minden ember esendő, le kell győznie önmagát, hogy felülemelkedhessen magán, Zsé verseiben, irodalmi munkáiban emelkedett felül önmagán. Szabad ember volt és kötetlenül élt. Veszélyes így élni, számos kockázattal jár, ő sem kerülhette el őket. A szabad lelkek ritkán törődnek magukkal, nem konformisták. Emellett volt lényében valamiféle természetes komolyság. Külseje is tehette, markáns arca és sötét haja, nyugodt beszéde és lassú mozgása önfegyelemre utalt, mintha visszafogottan élné az életét. Ritkán ágált és nem viháncolt, fiatal korától érett férfi benyomását keltette. Arra alig utalt külső jel, hogy a lelke mélyén valahol elveszejtő tüzek, a kifejező, bár elcsépelt irodalmi jelzővel élve, pokoljáró indulatok és szenvedélyek készülődnek.

Debütáló kötetében – mily jellegzetes című: Ének a tisztaságról – első verseiben mindebből alig találunk valamit. Némi szkepszist, valamiféle drámai sejtéssel elfedve! Ami felfigyeltető: érzékenysége! Felvillan lírai képeiben, hasonlatokban, metaforikus jelzőkben, állandóan érezzük versei mélyén, mint a szemléletében rejlő bizonyítékát, hogy lírai lélekkel van dolgunk. Erős intellektusa birtokában sem tudatközpontú lírikus azonban, hanem az intuíció, a finom beleérző készség birtokosa, alkalmas, hogy az élet fájdalmas voltát átélje. Közeli számára a szeretet, az együttérzés, az érzéki szépségekre odafigyel. Humorának ekkor még kevés jelét adja, nem érett benne a távolságtartásnak, a magasabb nézőpontnak az a foka, amely az iróniát teremti meg, talán azért, mert még fiatal és keveset szenvedett! A szellemiségnek is mintegy „benő a fejelágya” ahhoz, hogy teljes és érett legyen! Második kötete, a Tériszony már annak a pompás öniróniának a szépségeiben gazdag, amely aztán munkáit jellemzi. Harminchárom éves ekkor, Krisztus-korú! Humoráról bővebben kell szólnom, mert művészete szerkezetének mindvégig főeleme. Amennyiben az ókori görögöknek igazuk van, hogy a humort jótékony nedvek idézik elő az ember testében, Zsé humorára csak részben érvényes. Az övé ösztönösségben rokona talán, igazából mégsem ebből a fajta komikumérzetből való. Kezdettől érzünk benne valamilyen kesernyés ízt. De nem ront ízességén, hanem mintegy mélyebbé, jószerével bölcsebbé teszi. Némileg komorrá avatja. Valamiféle komoly humor lenne? Semmiképpen sem röhögtető, nem vicces és nem kinevettető, inkább elgondolkoztató. A minőségét keresve és nagy példákat idézve segítségül, Zsé humorát nem a Karinthyéhoz hasonlítanám, hanem például a Hašekéhez! Míg az előbbi intellektuális minőségű, némileg elvontabb, Hašek humora vaskosabb, népibb és emberközelibb. Nem annyira a művészi logika munkál benne, hanem inkább a természetes tapasztalatok, az emberi életélmények, a bölcsesség. Persze ez nem minőségi különbséget jelent, hanem természetszerű másságot, ösztönbeli vonást. Abban gyökerezhet, hogyan érzi fölényét az író tárgyával szemben, mint szolidáris vele. Első prózakötetének a címe nem véletlen: Emberke, küzdj! Zsé humorának a mottója lehetne.

Ilyenféle, mondjuk emberközpontú humorban nem elvont komikum működik, hanem olyan életérzés, amely tökéletlenségében és esettségében látja a világot s benne önmagát! Egy lépés az ösztönökből fakadó, önironikus szemléletig, melyet következő könyvében, az Üzenet a barlangból verseiben megtalálunk. Élete ekkor már teljes, házasság, család, szerkesztői munka, emberi problémák és írói gondok töltik ki. S mintha kezdődő drámaérzet és tanácstalanság jellemezné, mint amikor megmozdul a talaj az ember lába alatt. A mámor, mely italhoz kötött, bonyolult, kétarcú léthelyzet. Mindent elpusztíthat, bele lehet halni! Másrészt az író kételyekkel teli korszakaiban nehéz meglenni nélküle. Egész sor nagy alkotó sorsa igazolja, a moderneké különösen. Mintha nem is a test kívánná a mámort, hanem a lélek! Akkoriban már nem dolgoztunk együtt a Hétben, de gyakran találkoztunk. Ismertem társaságát, néhány barátját, Johnyt, a vagányt is, mindig közel állt hozzám Zsé, s az írásait szerettem. A drámát is sejtettem, amely ekkor történik vele, valahol a lelkében; a szabadságvágy és az akaraterő fegyelmének konfliktusa. Ismertem a mámort is s hogy az önmagát kereső szellemi embert néha elsodorja, veszélyes, mert kiszámíthatatlan. Nehéz évek Zsé életében, ütközésekkel, betegséggel, folyamatos tragikummal terhesek, ám ragyogó költészetet szültek és utánozhatatlan prózai írásokat. Töretlenül vezettek Isapur dalai felé, ahol így szól hozzánk panaszával a költő: „Látjátok feleim, Isapur lettem, / csontváz istenfi korhadt kereszten, / csörömpölök feketedetten,/ kiszikadt aggyal, eltemetetlen.” Őszinte, drámai hang, tragikus képvilág! Annyira megfog, hogy észre sem vesszük talán, formájában és szimbólumrendszerében Zsé sorsa a magyar ősirodalom, a Megváltó-mítosz és a kortárs modernség kép- és fogalomrendszerében teljesedik ki s egyben be is! Szellemiségének reneszánsz vonása s ez a verse is, férfias tragikumában némileg Balassi Katonaénekére is emlékeztet.

Az író egyszer megérzi, hogy valósága, a külvilág annyira ismert számára már, megszokott, és erőtlen, hogy ihlesse őt. Amikor ezt megsejti, hatványozottabban fordul a bensője, ösztönvilága és emlékei felé, mintegy a lelkébe mélyed, szinte belevész. Lírikusnál ez természetes, de a prózaírót is eléri; Zsé pedig prózaíró is, nem akármilyen! Prózaszövegei is lírai fogantatásúak, csupán kötetlenek, azonos lélek munkál bennük, az érzékeny benső lírai fermentuma. Az örvény pedig, mely az írót elérheti és magába szívja, bensőjének rejtett küzdelmei, elszánt s néha kilátástalan harcai önmagával, nem valamiféle ezoterikus bajvívást jelentenek, hanem nagyon is valós tanácstalanságot, sokszor látványos kallódást. Drámaian nehéz világ, testi romlástól és spirituális szenvedéstől áthatott, eredője a költő maga! Zsé ironikus világa látszatra kegyetlen, ám esztétikusan szép, mert döbbenetesen őszinte öniróniával tudósít róla. Emlékszem, ahogy a Széplak utcán sétál magányosan, emelt fővel jár a nyüzsgő forgatagban, érinthetetlenül, szinte fenségesen. Nem figyelte az embereket, valahová a messzi Vár egyik tornyára nézett, kissé mintha Rózáb tornyaival nézne szembe, melynek „kapuin csak a szél ugat át”. S amikor betértünk a Hordóhoz egy pohárra, keveset beszéltünk, értettük egymást. Ő igazából a verseiben beszélt. Ezért hatja át szövegeit olyan őszinteség, ami a nagyok sajátja. Abban a korban, már a delelő után, olyan érzésem támadt, hogy Zsé útja egyre öntörvényűbb, sorsa mindinkább egyedien az övé, és mintha költészetével kölcsönösen szolgálnák egymást. Sors és költészet öszszefonódtak! A szellemi kultúrában való kalandozások és a borozók elesettjei egyként belefértek. Mitikus világ, melyben a tündérek és az ördögök együtt dévajkodnak. Az alkotóerő higgadtabban nyilvánul meg benne, míg életútja mindinkább a végzet ijesztő árnyai felé viszik őt. De költői énje állandóan képes, hogy figyelje és értékelve megjelenítse helyét a világban. Megbocsátóan szemlélve apró győzelmeit és súlyos kudarcait, igen, önmaga esendőségeit is, és ezeken belül emberi mivoltát! Úgy gondolom, hogy az önirónia a legmélyebb emberi tudás – legalábbis egyik – alapértéke! Az övéről elmondhatjuk, hogy nemes és férfias. Érzéssel teli, de nincs benne semmi érzelgősség. Mosolygóan gunyoros, ám nem csúfolódó. Kegyetlenül őszinte, mégsem önmutogató, amit magából feltár, annak közösségi értelme és emberi súlya van. Verseiben arról is szól, hogy a halállal korán bizalmas viszonyba került. Tud róla, számol vele, de nem fél tőle. Mindez, nincs rá jobb szó, emberi rendkívüliséget sejtet!

Metaforikus természetű fogalomhasználatára, szimbólumképzésére a kötetcímei is rámutatnak. Az elsőben a „tisztaság” naiv jóhiszeműségre utal, a következő „barlangi üzenet” már a kezdődő magányérzetet sejteti. Isapur önmagáért szól, a Cudar elégia talán a fanyar bölcsesség kora, delelőjének a kezdete. Vannak címek másképp is értelmezhetők. A Nagyképűtlenségek bonyolult fogalmi jelentése mellett a nevét is tartalmazza, a Zsénagyzolás pedig... hát igen, önvallomás és mítoszteremtés egyben. Arról szól, hogy a művészetnek a halál mellett a játék is eleme! Az Édeni vihar önellentmondás, mint maga az élet. Akár a Förtelmes Kaszálógép, ez a rettenetes szerkentyű, amely vétekre és érdemre való tekintet nélkül letarol mindent, ami él és útjába kerül. Készülődő legendát említettem. Ez a műfaj akkor tökéletes, ha megtermékenyít és alkotó munkára késztet. S ha a legenda szép és igaz, akkor népekre-közösségekre is hatással lehet. A mi – hazai – legendáink talán szerényebbek, erjesztő és melengető hatásuk szűkebbre szabott. De ha tettekre sarkallnak és segítenek élni, akkor betöltik küldetésüket. Zsé bontakozó legendája, jelen kiállításunk is bizonyítja, ilyennek tűnik fel előttem!

(Elhangzott a 2005. október 11-én a Pozsonyi Műtermek művészeti társulás Zs. Nagy Lajos-emlékkiállításán a Pozsonyi Casinóban)