Közélet
Varga Sándor - Somogyi Tibor felvétele

Visszapillantás egy emlékezetes Csemadok-dokumentumra hatvannyolcból

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. március 16. 19:39

Pontosan ötven esztendeje, 1968. március 15-én az Új Szó kiemelt helyen, a lap első oldalán közölte a Csemadok Központi Bizottságának a prágai tavasz adta politikai enyhülés szellemében született március 12-ei állásfoglalását és javaslatait a nemzetiségi kérdés megoldására Csehszlovákiában. A beavatottak közül Varga Sándorral beszélgettünk.

Hatvannyolc szeptember 1-jén, közvetlenül az ország katonai megszállása után lettél a Csemadok egyik központi titkára. Milyen légkör fogadott a szervezet apparátusának székházában?

A katonai inváziót követő első hetekben az országban mindenütt, így a Csemadok pozsonyi központjában is eléggé nagy volt a zűrzavar. Ez a tétova helyzet a leendő szövetségi államforma és a nemzetiségi kérdés új alkotmányjogi rendezésének vitáit is háttérbe szorította. Szeptember derekára azonban kialakult a realitásokhoz igazodó folyamatos munkarend. Folytatódhattak a kommunista párt áprilisi akcióprogramjának szellemében zajló, még júniusban kezdődött s elsősorban a cseh és szlovák államjogi viszony rendezésére vonatkozó, de a nemzeti kisebbségek jogállását szintén alapvetően érintő tárgyalások. Ez a munka egy főbizottságban és több albizottságban folyt. Alkotmányjogászként és a Csemadok főtitkáraként Szabó Rezső is az egyik bizottság tagja volt. A Csemadok újonnan hivatalba lépett titkáraként úgy tapasztaltam, hogy ez a fontos, a (cseh)szlovákiai magyarságot létében érintő márciusi állásfoglalása kifejezően összegezte mind a már korábban fölvetődött, mind az 1968-as demokratizálódási légkörben megfogalmazódott újabb kisebbségi követeléseket. Alexander Dubčeknak a CSKP első titkárává választása, a hatvanas évek derekának óvatos nyitási kísérletei után, az ország politikai és társadalmi életében mélyreható reformokat ígért. Pár hét alatt fellazult a pártállami diktatúra vaskalapossága, a szellemi élet centralizált visszafogottsága, eltűnt az előzetes cenzúra. A Csemadok dokumentuma ebben a gyökeresen megváltozott belpolitikai szituációban – igaz, még a marxi-lenini alapokra és elvtársi légkörben kialakított nézetekre hivatkozva – korábban nem tapasztalt őszinteséggel tekintette át a szlovákiai magyarság helyzetét és a kisebbségi létforma hiányosságait.

Melyek voltak e szókimondó állásfoglalás főbb indítványai?

Hogy a szövetségi államforma kialakításával egy időben rendezzék az országban élő nemzetiségek jogállását is. A KB-határozat egy nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozását; a nemzetiségek arányszámának megfelelően a többszintű képviselet szavatolását, az állami végrehajtó orgánumok mellett nemzetiségi tanácsadó szerveket és bizottságokat, továbbá a kormány nemzetiségi titkárságának létrehozását javasolta. Sőt, az akkori megbízotti testületben önálló megbízotti hivatal kialakítását is. A fontosabb államjogi és közigazgatási indítványok mellett az előterjesztés kitért a nemzetiségi oktatásügy autonómiájára, továbbá az 1945 utáni magyarellenes és diszkriminatív jogszabályok felülvizsgálatának, a kollektív bűnösség elve megszüntetésének fontosságára.

A Csemadok járási szervei és helyi szervezetei is véleményezhették ezt a központi hangütésnek szánt anyagot?

Igen, és a régiókból számos kiegészítő felvetés érkezett. Sok esetben a Csemadok legfelső döntéshozó szerve által elfogadott követeléseknél is merészebb elvárásokkal. Például a párthatározatokban ugyan garantált, a gyakorlatban azonban nem érvényesülő kétnyelvűséggel, az összevont igazgatású magyar–szlovák iskolák szétválasztásának kívánalmával vagy a háború után elszlovákosított helységnevek visszaállításával kapcsolatban. Több régió kérte az 1960-as közigazgatási reform, tehát a kis járások akkor végrehajtott összevonásának átértékelését. A legerélyesebb replika március 30-ai dátummal Losoncról, két nappal korábbi keltezéssel pedig Galántáról érkezett. Ez utóbbi járásban határozott követelésként leszögezték a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő pontjainak, a reszlovakizációnak, a csehországi deportálásoknak és a lakosságcserének a felülvizsgálatát, az akkor meghurcoltak rehabilitálását és a jogfosztó akciók szervezőinek felelősségre vonását.

NÉVJEGY

Varga Sándor (1942, Komárom). Az alapiskolát Hetényben végezte, a komáromi magyar gimnáziumban érettségizett; egyetemi diplomát történész–levéltáros szakon a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1966-ban szerzett. 1975-ben doktorált. 1968-ban a Magyar Ifjúsági Szövetség elnökévé választják. 1971-től 1989-ig a pozsonyi Központi Levéltár munkatársa, 1989 decemberétől 1990 júniusáig a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyettese. 1995-től 2005-ig a budapesti Illyés Közalapítvány szlovákiai ügyvivője.

A dokumentum általános visszhangja a szlovákiai magyar lakosság széles rétegeiben is ilyen élénk, helyenként számonkérő volt?

A sajtóban március 15-én nyilvánosságra hozott állásfoglalás a hazai magyarság körében érdeklődésre és beleegyezésre talált, de az első napokban még nem vert különösebben nagy hullámokat. Viszont figyelemre méltó olvasói rezonanciája lett Gyönyör József Mi lesz velünk magyarokkal? című, az Új Szó március 19-ei számában megjelent cikkének, amelyben a jogtörténész és kitűnő közíró – a Csemadok száraz szakmai szövegével szemben – az egyszerű ember nyelvén vetette föl az itteni magyarság megoldásra váró gondjait.

A Csemadok 1968-as márciusi követelései mennyiben befolyásolták a szlovák–magyar viszonyt?

A szlovákokat váratlanul érte a felvidéki magyarok kiérlelt jogkövetelése. Lényegében az első „hivatalos” reakció a dél-szlovákiai szlovákok 38 tagú képviseletének március 30-án Bazinban tartott összejövetele és az ott született célzatosan elfogult nyilatkozata volt. De egyre inkább barátságtalan hangon polemizált a hazai magyar lapokkal az előítéletes szlovák sajtó. Hasábjain az ország déli tájain élő szlovák lakosság elnemzetlenítésének és elnyomásának vádja is fölmerült. A Matica slovenská főként a magyarlakta településeken alakuló helyi klubjait és szervezeteit a folyamatos gyűlölködés jellemezte. Az általános hangulat így egyre inkább magyarellenes lett, különösen a városokban izzott a feszültség az ott élő szlovákok és magyarok között. Komáromban személyesen is tapasztaltam ilyen szituációkat. Például, amikor a város egykori színháztermében a Szlovák Nemzeti Tanács újonnan, már demokratikusan megválasztott elnöke, Ondrej Klokoč és a vele érkező Szabó Rezső lakossági fórumon vett részt. A közönség soraiból nem is egyszer elhangzott a „Maďari za Dunaj!” felhördülés.

Abban az ötven évvel ezelőtti, a társadalom valamennyi rétegét megmozgató politikai erjedésben miként nyilvánult meg a szlovákiai magyarság két emblematikus egyénisége: a kommunista párt legmagasabb szintű prágai és pozsonyi vezetőinek körébe tartozó s akkor már tizenkilenc éve a Csemadok országos elnökének tisztét betöltő Lőrincz Gyula, valamint Fábry Zoltán, az itteni magyar közösség szellemi lelkiismerete?

Ez nem egyszerű felvetés. Fél évszázad múltán is érdemes tudni, hogy a Csemadok központi bizottságában Lőrincz Gyula terjesztette elő a március 12-én elfogadott állásfoglalást a hozzá tartozó javaslatokkal. Ez világosan jelzi, hogy teljes mértékben azonosult a dokumentummal és kiállt mellette. Néhány nappal később ebben a szellemben adott interjút az Új Szónak, amelyben elítélően nyilatkozott a magyar kisebbség második világháborút követő üldözéséről, de szóba hozta 1918-at is. Megállapítását, a szöveghűség kedvéért, érdemes precízen idézni: „Minket 1918-ban senki sem kérdezett meg, hogy hova akarunk csatlakozni, mi nem önként csatlakoztunk a Csehszlovák Köztársasághoz, minket ide csatoltak.” E kijelentés után a szlovák sajtóban heves támadás indult Lőrincz személye ellen, noha csak egy ténymegállapítást tett, és nem mondott semmi valótlant.

Később a Pravda szintén közölt vele egy hosszabb beszélgetést.

Az az interjú május 24-én jelent meg, és a lap késlekedve ugyan, de egyúttal a Csemadok márciusi javaslatait is közölte. Ebben a beszélgetésben Lőrincz már tompítani próbálta a vele szemben ellenséges közhangulatot, és a Csemadok kívánalmai közül többet túlzónak minősített. Megkérdőjelezte például az 1960 előtti kis járások visszaállításának fontosságát, és a kétnyelvűség következetes betartásáról már szintén csiszoltabban fogalmazott. Ez a meghátrálás viszont a szlovákiai magyar körökben keltett visszatetszést...

s

Lőrincz Gyula lavírozott?

Személye emberként is, politikusként is ellentmondásos képet mutat. Bár magát a korszakot is látni kell, amely szintén ellentmondásos volt. Az egypárti diktatúrában tulajdonképpen ő volt egyedül a hazai magyarság legmagasabb szintű képviselője. Bizonyosan átlátta a rendszer visszásságait is, azért talán lélekben sem tudott azonosulni mindazzal, ami körülötte zajlott. Aki abban az érában funkcióban volt, általában tudta, hogy meddig engedi a gyeplő. Az akkori idők politikai örvényléseit mutatja, hogy Lőrincz Gyula az őt szlovák részről 1968-ban ért kirohanások miatt április 9-én fölajánlotta lemondását Szlovákia Kommunista Pártjának elnökségi tagságáról. Ezt a gesztust azonban a párt nem fogadta el, mi több, másnap kinevezték őt az Új Szó főszerkesztőjévé. De akár az is jól jellemzi ezt a felemás időszakot, hogy Lőrincz Gyula a Csemadok Központi Bizottságának május 10-én címzett levelében lemondott országos elnöki posztjáról – de erről, szerintem, egyedül Szabó Rezső tudott, aki viszont ezt a leköszönést csak június 8-án, a KB soros ülésén ismertette először!

És Fábry Zoltán? Az ő személye mennyire volt meghatározó hatvannyolcban?

Egész életpályáját, gerincességét, emberi kiállását és írói magatartását a Csemadok nagyra értékelte. 1968. április 27–28-án megjelent, A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című kétrészes publicisztikájában felhívta a figyelmet arra, hogy a szlovákiai magyarsággal szembeni viszony a szlovák nép erkölcsi próbatétele. Hatvannyolc kora őszétől jelent/jelenhetett meg először és teljes terjedelmében A vádlott megszólal című, még 1946-ban írt döbbenetes erejű munkája is. Az augusztus 21-e után írt, az ország katonai megszállását elítélő és a hazai magyarságot féltő szövege pedig akkoriban csak kéziratban terjedt.

Magyar szemszögből nézve, egy további kiemelt mozzanata 1968 tavaszának a 2000 szó című felhívás. Annak magyar nyelvű fordítását, egyedüli hazai magyar lapként, az Új Ifjúság közölte, amelynek főszerkesztője a Csemadok elnökségi tagja, Szőke József volt.

Ludvík Vaculíknak a tényleges demokráciát sürgető szövegét még a központi pártvezetés reformszárnya is elítélte, ez viszont már fél évszázada rámutatott, hogy az egypárti kommunista diktatúra zsákutca.

Miklósi Péter

Önnek ajánljuk