Vissza- és előrelapozások Zeman László könyvében

SIMON SZABOLCS

A Visszalapozások sorrendben első két tanulmánya – írja Zeman – „A líra vonzatai mint bevezető a teoretikus tájékozódást és a verses forma mibenlétét vázolja, František Miko stílusfelfogását követőleg, kialakítva terminológiai szedetét. Az Epikai összetevő a lírában és a fordíthatóság kérdéseként átvétellel együtt megadják a továbbiakban tárgyaltaknak premisszáit.”(5.) Aligha lehetne szabatosabban meghatározni a két tanulmány helyét és funkcióját Zeman László Visszalapozások című kötetében: megadják a továbbiakban tárgyaltaknak premisszáit.

Akár ezen a szálon is elindulhatnánk a könyv bemutatását illetően, hogy megkíséreljük végül megválaszolni, mi lehet e premisszák konklúziója – ma. E konklúzió, visszalapozva a „szoros olvasással” áttanulmányozott kötetet, annak polifóniájában, többszólamúságában ragadható meg. Egyik rétege Zeman filológusi: nyelv- és irodalomtudósi alapállásában gyökerezik, egy másik pedig regionális orientációjában. Szerzőnk filológusi alapállásának meghatározó jegye František Miko esztétikai-stilisztikai kifejezőértékek kategóriarendszerének érvényesítése. Az elmélet alapvető tételei: a líra – lefordíthatatlan, pontosabban belőle csak annyi átültethető célnyelvre, amennyi benne az epika. Ugyanakkor immanens tulajdonsága, hogy igényli a más nemzeti nyelvekkel való összevetést – fordítást. „Amit a kérdéskörben felhoztunk, végül is mind triviális, és evidens tényként ismert, illetve mint a szaknyelvi szövegnek, a köznyelvinek és az epikainak a fordíthatóságát és mint a költőinek-lírainak a lefordíthatatlanságát tartjuk számon.” (71.)

Zeman László könyvének fesztávja a szigorúan tudományos, szűkebb értelemben vett elméleti-filológiai tanulmányoktól a könnyebb műfajt képviselő könyvismertetésig terjed. A két szélső pontot a kötet már említett nyitó fejezetei, illetve A töredékről és az egészről című írások képviselik. Ennek ellenére koherens a könyv, s benne csak látszólag vannak „lazulások”. Triviális megállapítás, hogy ennek egyik, szöveggrammatikai szinten megragadható jegye Zeman terminológiai szedete-hálója. Annak ellenére, hogy a nyelv szükségszerűen terhelt-pregnáns, a szerző nemegyszer él bravúros ráfogással is. Tulajdonképpen e kettősségből jegecesedik ki a sajátos esszéisztikus stílus.

A koherencia másik szerves összetevője a téma, amelynek egyik központi fogalma az értékmentés, -felmutatás, ugyanakkor irányulás-irányadás. E téma a következő bináris oppozíciók köré rendeződik: a líra és az epika mibenléte, egymásra vonatkoztatása, s mindennek folyományaként a stílus kérdései; a fordítás – fordíthatóság; oktatás – oktathatóság, s ennek kulcsfogalmaként a szövegközpontúság. E tekintetben napjaink számára vitathatatlanul időszerű a kötet Modern költészet az oktatásban című fejezete. Noha ezen írás elsődleges célja a modern irodalom: epika és líra implementálása a tananyagba (Zeman útmutatása e tekintetben is figyelemre méltó), az írásban a „primer” irodalom, maga a műalkotás is sajátos fénytörésben csillámlik át. Az epika oktatásával kapcsolatban például Georg Britling: Testvérgyilkosság a Holtágban (Brudermord im Altwaser), a líra tekintetében pedig például Paul Celan: Halálfúga (mikro)elemzéseire gondolunk. Zeman szerint: „Az illusztrálás céljából elmondottak talán elégségesen szemléltetik ez esetben is, mennyire fontos a nyelv, a stílus vizsgálata (a tanulót kiszolgáltatjuk a szövegnek). A modern elbeszélésben (legalábbis bizonyos fajtájában) a nyelvi forma majdnem annyira elsődleges, mint a lírában. A közvetlen forma, a felszíni szerkezet (szöveg) és a háttériség (ontológiai jelentés), a szűkszavúság és a ki nem fejtett közti feszültség túlvisz a szövegen, továbbgondolásra, értelmezésre kényszerít, és maradandó olvasmányélményt nyújt. S ha a tömörség jegyében mindevvel kapcsolatban máshonnan vett címkével csupán arra utalunk, hogy a költészet szimbolikus tett, felvetettük a tanuló és a mű ütköztetésének didaktikai kérdéskörét, az utolsó tételeket is beleértve.” (134–135.)

A szövegben természetesen sok pragmatikai tudással, előismerettel kiegészíthető közlés van. Ezen háttérismeretek hiánya jócskán megnehezíti az olvasó szövegbefogadását. Zeman implicit közlése tulajdonképpen szintén hagyomány; az esszéisztikus kifejezésmód hagyománya. Ez, ti. a hagyomány tehát nemcsak a „klasszikus” értékálló témák választásában nyilvánul meg.

A 20. század második felében az irodalom- és a nyelvtudományban felbukkanó, egymást váltó, de sokban egymásra reflektáló és némely mozzanatában egymást szintetizáló strukturalista, szemiotikai, szövegtani, pragmatikai és kognitív fordulat hatására a műalkotások megközelítésének több új szempontja is felmerül. Zeman megteremti ezek szintézisét, jellemző rá, hogy felveti a különféle megközelítésmódok kínálta lehetőségeket, ugyanakkor minden elemzésének az a célja, hogy a nyelvészeti és az irodalmi felfogásokat egymásra vetítse, egymásba játssza.

A műalkotás születését középpontba állító megközelítések között szerepel a tényfeltárás, a szellemtörténet és a genetikus elemzés. A 20. század hozta magával az irodalmi műalkotást középpontba állító megközelítésmódokat, a fenomenológiát és a strukturalizmust. A nyelvészet leginkább itt kapcsolódott be az irodalmi folyamat elemzésébe, különösen az akusztikus, a szókészleti és a grammatikai jelenségek, a kompozíció, majd pedig a metaforikus és a metonimikus ismétlődés vizsgálatában.

Az 1950-es években induló strukturális, szövegtani, szemiotikai, az 1970-es években elterjedő pragmatikai, majd az 1990-es években kiteljesedő kognitív fordulattal a nyelvtudomány megközelítései, nézőpontjai is tágultak, sőt, területe tovább bővült. Jogos föltenni a kérdést, hogy ezek a megközelítésmódok milyen újdonságot hoztak a műalkotások elsősorban nyelvi-nyelvészeti megközelítésében. Másképpen szólva: Mit adhat a nyelvtudomány az irodalomtudománynak? Érdekes lenne végiggondolni e kérdést jelen kötetünk elolvasása közben is. Kifejtése nagyobb teret igényelne.

Zeman László tanulmányait elolvasva megállapíthatjuk, hogy szövegeinek egyik feltűnő jellegzetessége maga a stílus. Egyik írása sem könnyű olvasmány. Valamennyit a „tudományos esszéstílus” jellemzi. Ez a kifejezésmód azonban még a tudományos esszéstíluson belül is sajátos. Ugyanakkor elvitathatatlan jellemzője a szigorú értelemben vett tudományosság, főleg a kötet első néhány tanulmányát illetően, amelyek megkülönböztetett helyet foglalnak el az életműben. Zeman implicit, ha tetszik időnként „szikár” kifejezésmódja tulajdonképpen szintén egyfajta hagyomány, mely az eperjesi Kollégium „áthagyományozódásának” köszönhetően él tovább.

Megkockáztatjuk, hogy a hagyomány az egyik kulcsszava egyáltalán ennek a kötetnek, amely szerzőnk negyedik könyve. A hagyomány nála tehát nemcsak a klasszikus témák választásában, az értékközvetítés határozott intenciójában, az azokhoz való ragaszkodásban nyilvánul meg, hanem a nyelvi stílusban is. Helyenként nem tudni, nyelvészet avagy irodalomtudomány amiről olvasunk – ebben követi a prágaiakat.

A kötetbe beiktatott szövegek általános vonása a tudományos stílusra jellemző nagyfokú nominalizáltság, a szövegbe dinamizmust „behozó” igés, igei származékú elemek rovására. A tudományos stílus mint alapvető-elsődleges funkcionális stílus mibenlétéről, „kitevőinek-indikátorainak” jellemzőiről egyébként épp ő írt átfogó tanulmányt, funkcionális stilisztikai elméleti keretben, máig érvényes tételekkel. Noha Zeman csak ezzel is „bizonyította” a tudományos stílusbeli jártasságát, habitusához az esszéisztikus megközelítésmód áll közelebb. Az esszéisztikus stílus természetes velejárójaként szintén szembeötlő az ún. hapax legomenonok előfordulása (kijegecesedik, összlet stb.), melyek mintegy terminologizálódtak a kontextusban.

Zeman munkássága, irodalmi, nyelvészeti, kulturális elméleti beállítódása az általa sokat idézett néhai Rákos Péterével mutat közeli rokonságot. Mindez még elsősorban épp az említett esszéisztikusság kapcsán ötlik fel bennünk (vö. például Rákos Péter: Nemzeti jelleg: a miénk és a másoké; Prágai őrjárat című műveit). A Rákos Péterrel való szellemi, beállítódásbeli rokonságot egyébként Zeman közvetlenül és közvetve is vállalja rá való tudományos (és személyes) hivatkozásaival. „Társadalmi, történeti, regionális és személyes metsződéseink Rákos Péterrel beszélgetéseink állandó elemei voltak, vagyis léteztek bizonyos rokoníthatóságok.” Arra, hogy ez fordítva is elmondható, bizonyságul szolgál Rákosnak Zemanról írt következő jellemzése „(…) môj osobný typ je neúnavný a dôsledne zapálený vyznavač textu Ladislav Zeman” (személyes tippem a fáradhatatlan és következetes Zeman László, akinek a szöveg a hitvallása); lásd Kritika a Kontext, 2001, 1., 84.

Zeman imént bemutatott könyvének egyik tanulmányát, a Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra címűt a következőképpen indítja: „Vannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt.” (208.) Az ő Visszalapozások című könyve is ezek közé tartozik.