Veszélyben a szabad világháló?

HORVÁTH GERGŐ

Minden államnak megvannak a saját törvényei, kulturális normái, éppen ezért az internetes tartalom cenzúrájának számos módja létezik, kezdve a politikai vélemények feketelistára helyezésétől a pornográf tartalom visszatartásán keresztül a kalózoldalak blokkolásáig. A fejlett országok rutinszerűen tiltanak bizonyos honlapokat, melyek többsége általában gyermekpornográfiával hozható összefüggésbe.

A pedofília mint ürügy

Az internetes pedofília ügye azonban – bármilyen komoly fenyegetés is – ürügyként szolgálhat a szélesebb értelemben vett korlátozások bevezetésére. Korántsem mindegy tehát, hogy milyen elvek mentén és milyen valós vagy vélt indokok alapján lépnek érvénybe bizonyos korlátozások. Nagy-Britannia jelenleg a változás küszöbén áll, új szűrési rendszer bevezetését tervezi, mely a pornográf és 18 év alatt nem ajánlott tartalmakon túl (például melyek kapcsolatba hozhatók kábítószerekkel) megszűrnek bizonyos fórumokat, melyek ellentmondásos politikai nézeteket terjesztenek. Ezeket a korlátozásokat 2014 végére az összes brit internet-felhasználóra ki akarják terjeszteni. A pornószűrő ma is működik a királyságban, a nagyobb internetszolgáltatók önként kötelezték el magukat mellette. Ha valaki korhatáros tartalmat szeretne megjeleníteni a személyi számítógépén, van rá lehetősége, ehhez azonban módosítani kell a netes kapcsolat beállítását.

A bevezetésre váró rendszer kritikusai azonban túlzott korlátozástól tartanak, hiszen az pusztán kulcsszavak alapján is tiltólistára tehet bizonyos szájtokat. Ráadásul sokan úgy vélik, hogy a gyermekpornográfia valójában csak jól hangzó ürügy, amely tömegeket képes meggyőzni, a háttérben azonban politikai megfontolások állnak. Kérdéses, hogy világos demokratikus kontroll hiányában (legalábbis ami a tiltandó tartalmakat illeti) az intézményes kereteket öltő cenzúra valójában milyen mértékben korlátozná a globális világháló szabadságát, és miként lehetne elejét venni az esetleges visszaéléseknek. A legnagyobb aggodalmat azonban az kelti, hogy az alkalmazandó technikát Kínától vennék át. Ez a technika ugyanis tetszőleges tartalmak cenzúráját is lehetővé teszi.

A gyermekpornográfia ellen folytatott harcnak a nyilvánvaló nyereségek mellett voltak már vétlen vesztesei is. 2011 februárjában az amerikai igazságügyi és belbiztonsági minisztérium közös akciója során mintegy 84 ezer legális szájt vált hozzáférhetetlenné egy DNS-szolgáltató lefoglalása miatt. Hasonló eset történt Dániában 2012 márciusában, amikor egy intézkedés során 8 ezer oldalt blokkoltak a kormányzati szervek (köztük volt a Google és a Facebook is).

Az államilag szabályozott cenzúra intézménye annak esetleges előnyei mellett tehát igen vitatható. A rendszer kritikusainak jelentős része attól tart, hogy a következő években a szűrés és az egyéb korlátozások miatt az egykoron globális internet összefüggő, bizonyos mértékben egymást átfedő nemzetállami hálózattá alakulhat át. Eric Schmidt és Jared Cohen a The New Digital Age című 2013-as könyvében úgy véli, hogy a folyamatból eleinte nem sokat érezhet a felhasználó, de a fordulat nem is egyik napról a másikra következik majd be. A szerzők szerint a változás mértékét leginkább az fogja meghatározni, hogy a következő évtizedben milyen utat választanak az internetre újonnan csatlakozó államok: kikkel akarnak versenyezni vagy együttműködni. A szerzők nem egy erősen szabályozott tűzfalat vizionálnak, azonban úgy vélik, hogy az iráni példa könynyen elterjedhet.

Az iráni és a kínai példa

2011-es jelentések szerint Irán intézményes keretek között cenzúrázva képzeli el az internet jövőjét. 2012-ben elstartolt a Mehr, a YouTube „tiszta” verziója, ami jól jelzi a kormány elkötelezettségét. Az iráni tisztségviselők tervei szerint egy ideig párhuzamosan létezne a „tiszta” internet és az eleve erősen cenzúrázott globális világháló, az előbbi azonban idővel teljesen helyettesítené ez utóbbit. Irán abbéli reményeit is kifejezte, hogy más muszlim országok is csatlakozni fognak törekvéshez. Úgy tűnik, nincs egyedül, hiszen Pakisztán is hasonló elveket vall, és már a saját rendszerét tervezi.

Schmidt és Cohen úgy véli, hogy számos állam teheti le voksát a kollektív szűrés mellett. A jövőben a közös nézeteket valló országok közösséget alkotva, megegyező értékek szerint módosíthatják az „internet tartalmát”. A kollektív szerkesztés, amennyiben sor kerül rá, alapvető kulturális egyetértést feltételez.

A folyamat első állomására mindenesetre jó példával szolgál a kínai rezsim agresszív cenzúrája. A kínai vezetés minden olyan platformot blokkol, amely a nyugati világban népszerű, beleértve a Facebookot, a Tumblr-t és a Twittert. Emiatt a kínai internetfelhasználó előtt minden olyan tartalom és politikailag érzékeny téma rejtve marad, amely rossz színben tüntetné fel az államvezetést. Az átlagos kínai felhasználó számára ez a fajta cenzúra tehát teljességgel láthatatlan.

A kínai vezetés eközben nyíltan védi a politikáját. Egy 2010-ben kiadott dokumentumban úgy fogalmaznak, hogy az internet az emberi bölcsesség kikristályosodása, azonban törvények és rendeletek egyértelműen tiltják az olyan információk terjesztését, melyek tartalma aláaknázza az államhatalmat, aláássa a nemzeti egységet vagy sérti a nemzet becsületét és érdekeit. Kína két módon szabályozza az internetes tartalmak hozzáférését. Az első a nyugati világ által ironikusan csak a Nagy Tűzfalnak nevezett biztonsági rendszer, mely erősen korlátozza a külföldi oldalak elérhetőségét, és amelyet a 90-es években fejlesztett ki a rezsim. A másik a Közbiztonsági Minisztérium 1998 óta működő rendszere, az Arany Páncél, mely a kínai szájtok tartalmát monitorozza. Ezeken kívül a kormányzati szervek, valamint a helyi és megyei közigazgatási rendszerek saját figyelőrendszerrel is rendelkeznek. Szélsőséges esetben a rezsim akár blokkolhatja is az internethozzáférést, ahogy megtette 2009-ben tíz hónapig, a xinjiangi lázadás után.

Az ilyen akciók azonban még Kína esetében is extrémnek számítanak. A cenzúra az elmúlt évtizedben egyre szofisztikáltabb lett, így ahelyett, hogy bizonyos külföldi oldalak megtekintését teljes mértékben korlátoznák, csak a nem kívánt tartalmakat szűrik meg. A korlátozások tehát elsősorban politikailag motiváltak, miközben a kínai vezetés is profitálni akar a világháló bizonyos gazdasági és szociális előnyeiből. A Sina Weibo, a Twitter kínai megfelelője például meglepő módon a tisztségviselők szélesebb körben történő elszámoltathatóságra is alkalmas terepet biztosít az olyan kérdésekben, mint a korrupció, az élelmiszer-biztonság vagy a légszennyezés. Kínában ugyanis rendkívül gyakorivá vált, hogy a netezők online információk alapján önálló felderítésbe kezdenek, ennek következtében pedig már több száz korrupciós leleplezésre kerül sor. Azonban még a látszólag szabad fórum ellenére is mindeddig sikerült megakadályozni, hogy a polgárok politikai célok érdekében kampányfelületként használják azt. Sőt, a nyilvános viták illúziója csak késleletei azokat a radikális változásokat, melyekre a nyugati világ szerint a Kínának szüksége lenne.

Szabadságpárti EU

Kína korántsem az egyetlen állam, amely jelentős mértékében korlátozza az webes tartalmakat. Az OpenNet Initiative 2012-es, hetvennégy országra kiterjedő kutatásra széles spektrumban vizsgálta az internet szabadságának mértékét. A várakozásoknak megfelelően Kína és Irán élen jár azt internetes tartalmak cenzúrájában, a helyzet azonban több közel-keleti államban sem bizonyult jobbnak. Hasonló megállapításra jutott a Freedom on the Net vizsgálata is. A lista élén Irán, Kuba és Kína állt. Annak, hogy Észak-Korea nem szerepel a listán, egyszerű oka van, cenzúráról nem lehet beszélni, hiszen egy átlagos észak-koreai hozzá sem férhet az internethez.

A legtöbb állam egyelőre nyíltan hirdeti az internet szabadságának az elvét. Egy évvel ezelőtt, a Dubaiban tartott Nemzetközi Telekommunikációs Világkonferencián az Amerikai Egyesült Államok mellett egyebek közt az Európai Unió tagállamai sem írták alá az egyezményt, mely a világhálóra is kiterjesztette volna az ENSZ hatáskörét. Az ENSZ-szervezet delegáltjai (193 ország hatszáz küldötte) azért gyűltek össze, hogy felújítsák a Nemzetközi Távközlési Egyesület 1998-as egyezményét. A kéthetes tárgyalássorozat vége felé úgy tűnt, sikerül megállapodásra jutni, az utolsó pillanatban azonban az amerikai küldöttség vezetője, Terry Kramer bejelentette, hogy bár nehéz szívvel teszi, mégsem írja alá az egyezményt, ugyanis az veszélyeztetné az internet szabadságát. A döntést sem Oroszország, sem Kína, sem pedig Szaúd-Arábia nem nézte jó szemmel.