Verecke: a kör ismét bezárult?

Nincs politikai akadálya annak, hogy a Vereckei-hágón még az idén megépüljön a honfoglalás előtt tisztelgő emlékmű – jelentette be a kisebb szenzációval felérő hírt Kontra Ferenc Magyarország ukrajnai nagykövete június végi kárpátaljai látogatásakor Beregszászban. Három hétnek sem kellett azonban eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: a politikai akadályok ugyan látszólag valóban elhárultak a vereckei emlékmű felépítése elől, ám szinte azon nyomban gazdaságiak – és talán nem csupán gazdaságiak – váltották fel őket.

A probléma megértéséhez - meg a történelmi ismereteink felfrissítéséhez is – nem árt egy kis kitérőt tenni a múltban.

A Vereckei-hágón, az ún. ezeréves határon a krónikák tanúsága szerint 1896. július 20-án avatták fel a millenniumi ünnepségek keretében a honfoglalás előtt tisztelgő emlékoszlopot. Egy magas rangú küldöttség – melynek tagja volt többek közt Erdélyi Sándor igazságügy-miniszter, Lónyay Sándor főispán, Firczák Gyula görög katolikus püspök – utazott az említett napon Felsővereckére, hogy a vereckei szoros legszűkebb részén millenniumi feliratot véssenek a sziklás hegyoldalba, a hágó tetején pedig emlékművet avassanak.

„A hágó tetőpontján népes vendégsereg fogadta a küldöttséget – írja tanulmányában Csatáry György kárpátaljai helytörténész. – A magyar–ruszin közönségen kívül jelen volt a szomszédos galíciai körzet vezetője is, aki az ottani osztrák hatóság üdvözletét tolmácsolta. Az emlékoszlop előtt Halaktovics Bertalan görög katolikus lelkész mondott beszédet két nyelven.” A gránit obeliszk mind a négy oldalán feliratot helyeztek el. Három oldala az esemény apropójára, illetve a kivitelezőkre és az akkor uralkodó I. Ferenc Józsefre emlékeztetett, míg a negyedik oldalán Kóródy Sándor egyik verséből idéznek:

„Honfi, e bérczormon szíved hevesebb dobogása

Jelzi, hogy ősi honod drága határa ez itt.

Itt hangzott egykor riadó csatakürtje Lehelnek,

Nagy Rákóczink itt hullatá búcsú könnyét.

Szent kegyelet tüze gyúl itt minden csipkebokorban?

Oldozd meg sarud, szent hely ez itt a hol állsz.”

Az emlékoszlop negyed századig sem állhatott fenn. A trianoni döntés után e vidéket elfoglaló csehszlovák hatalom – akárcsak az ugyanabban az időben felavatott Turul-madaras emlékművet a munkácsi várban – leromboltatta az oszlopot. 1939-ben azonban – miután a második bécsi döntés után az újonnan kreált közigazgatási egység, Kárpátalja ismét magyar fennhatóság alá került – az emlékoszlop ismét elfoglalhatta a helyét a Vereckei hágón.

A történelem kereke ugyan ismét fordult egyet, de az oszlop csodamód túlélte a vidék szovjet bekebelezését. Szemtanúk állítása szerint a régi helyén állt egészen a 60-as évek derekáig. Ma már senki sem tudja megmondani, hogy akkor miért és kik távolították el.

A Szovjetuniónak kellett széthullania és Ukrajnának önállósodnia ahhoz, hogy 1996 elején ismét tervbe vegyék a magyar honfoglalás előtt tisztelgő, 1896-ban felállított, egyszer a csehek, másodszor pedig az oroszok által ledöntött emlékoszlop újjáépítését.

A szervezést és a kivitelezést a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vállalta magára. A KMKSZ részvételével millecentenáriumi emlékbizottság alakult. A kezdeményezést felkarolta és anyagiakkal támogatta az Magyarok Világszövetsége is.

„A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a Magyarok Világszövetsége támogatásával 1996-ban szerette volna felavatni a Honfoglalási Emlékművet a Vereckei hágón, így emlékezve meg a magyarok Kárpát-medencébe történő bejövetelének 1100. évfordulójáról – eleveníti fel az akkori történéseket a Kárpátalja című hetilapban Gulácsy Géza, a KMKSZ elnökségi tagja. – A verbiási kolhoztól vásároltunk egy 2000 négyzetméteres földterületet a hágó mellett, melyet kifejezetten az emlékmű építésének céljából adtak.”

Az ügy látszólag szépen haladt a végkifejlet felé. Az emlékbizottság terepszemlét tartott, szól például a Kárpáti Igaz Szó című magyar napilap egyik kora nyári tudósítása. Igaz, már akkor voltak, akik tartottak tőle, kútba esik a kezdeményezés. A szervezők ugyanis letettek eredeti szándékukról, és úgy döntöttek, az emlékoszlop helyett egy emlékművet emelnek. A megbízatást az emlékmű elkészítésére Matl Péter Munkácson élő akkor 36 éves nagyon tehetséges szobrászművész kapta.

„Elképzeléseim szerint egy olytan helyen épülne fel a kompozíció, ahonnan lelki szemeinkkel ráláthatunk Magyarország, a magyarság történetére – nyilatkozta a művész e sorok írójának 1996 kora tavaszán. – A hely, amit kiválasztottam, talán ugyanaz, ahonnan a hét vezér népe megpillanthatta az új hazát…”

Az ősmagyar motívumokra épített mű utalt volna a magyarok eredetére, a hét törzsre, de a kereszténység felvételének is emléket állított volna. Arról kevesen beszéltek, hogy madártávlatból az emlékmű körüli park külső határa a történelmi Magyarországot formázta volna, s hogy az emlékműhöz vezető ösvények pedig az elszakított országrészek újonnan meghúzott határaival estek volna egybe.

Mégsem emiatt maradt el a tervezett időpontban a kompozíció felavatása.

Maga a kivitelezés nem várt és igen erős ellenállásba ütközött. Elsősorban a szomszédos kelet-galíciai Lemberg megye nemzeti-radikális erői ellenezték megépítését, akikhez kárpátaljaiak is csatlakoztak. Legfőbb kifogásuk az volt, hogy amennyiben a magyarság – mely megszámlálhatatlan bűnt követett el, szavaikkal élve, az őslakos ukránsággal szemben – a honfoglalásnak akar emléket állítani, akkor azt tegye meg a jelenlegi ukrán-magyar határon, tehát valahol Záhony környékén. Az ellenzők nemcsak nagy sajtóhadjárattal akadályozták meg az emlékmű elkészültét, hanem papok vezérlete mellett kalapáccsal és dorongokkal, sőt buldózerrel is megpróbálták szétverni a félig kész alkotást.

Az akkori hangulatot némileg sejteti és tükrözi Tóth Loránd Magyarország akkori ukrajnai nagykövetének a legnépszerűbb kijevi napilapnak, a Kijevszkije Vedomosztyinak adott nyilatkozata.

„Szerencsére mind az ukrán, mind a magyar politikusok képesek voltak józanul értékelni a kialakult helyzetet, és egyik felet sem ragadták el a szélsőséges nacionalista szervezetek által felkorbácsolt indulatok – jelentette ki a magyar diplomata 1996-ban. Tóth Loránd véleménye szerint ugyanakkor – és ezt a véleményt illik alaposan megjegyezni – „a vereckei emlékmű felépítését kezdeményező magyar társadalmi szervezet képviselői figyelmen kívül hagyták a kárpátaljai ukrán lakosság érzelmeit. A történelem krónikájából senkinek sem áll hatalmában kitörölni a neki nem tetsző fejezeteket” – fűzte hozzá.

A vereckei emlékmű ügye ezt követően teljesen sohasem került ugyan le a napirendről, de igazából már nem állt a figyelem középpontjában. Sokan arra számítottak, hogy az 1998-as, szinte egy időben megtartott magyarországi és ukrajnai parlamenti választások után ismét felerősödik a harc a vereckei torzó felépítése érdekében. Magyarországon ugyanis az addigi baloldali-liberális kormányt a jobboldal váltotta fel, míg Kárpátalján az egyetlen magyar többségű választókerületben az emlékmű felépítését kezdeményező és Fidesz-közeli KMKSZ elnöke, Kovács Miklós került be az ukrán parlamentbe.

Furcsamód azonban egészen az idei, a két országban ismét csak majdnem egy időben megrendezett parlamenti választásokat megelőző kampányig csupán tessék-lássék foglalkoztak az üggyel. A választási kampány során azonban Verecke kampánytémává vált, olyanná, melynek az lett volna a feladata, hogy a parlamenti mandátumért ismét ringbe szálló KMKSZ-elnök mögé sorakoztassa fel a kárpátaljai magyarságot. (Csak zárójelben: a párviadalban egy másik jelölt, Gajdos István győzött, de ez már egy másik történet.)

Mi sem természetesebb, hogy mihelyst megjelentek a magyar nyelvű sajtóban az első hírek a Vereckei emlékmű ügyének felmelegítéséről, az ukrán jobboldal is ismét hallatta hangját.

„A probléma gyökerei 1939-ig nyúlnak vissza – nyilatkozta az okokról e sorok szerzőjének Viktor Begy, aki az emlékműellenes tábor egyik vezéralakjának számít –, amikor Magyarország megszállta Kárpát-Ukrajnát. 1939 márciusa fekete betűkkel íródott be népünk történetébe, hiszen fegyveres túlerővel fojtották meg Kárpát-Ukrajnát, annak autonóm kormányát. Ennek a megszállásnak a mi részünkről, a ruszinok-ukránok részéről áldozatai voltak.

Az ellenzők meggyőződése szerint a magyarság ott akar emlékművet állítani, ahol 1939-ben a magyar megszállók ellen harcoló jobboldali fegyveres alakulat tagjait, az ún. Szics-gárdistákat lőtték halomra. Állításuk szerint a kivégzett hazafiak száma megközelítette a 600 személyt.

„Felmerül a kérdés – írja szenvedélyes hangú dolgozatában ugyanerről a kérdésről az Ungvári Nemzeti Egyetem egyik történész-professzora, Vaszil Hudanics –, lehet-e az agyonlőtt Szics-gárdisták csontjai fölött emlékművet állítani annak az egykori megszállónak, amelyik vérbe fojtotta Kárpát-Ukrajnát? Egy ilyen emlékmű felépítése minden bizonnyal csak azért kell, hogy bizonyítást nyerjen: Magyarország határainak a Beszkideken kell húzódniuk.”

Sokak szerint azonban a szemben állás valós okát a már idézett Tóth Loránd fogalmazta meg jó hat esztendővel ezelőtt: vagyis gyakorlatilag a süketek párbeszéde folyt a sajtón keresztül, de egyik fél – sem a magyar, sem az ukrán – nem kezdeményezte a tárgyalásokat. Bizonyítékul szolgál erre a már említett Viktor Begy, aki elmondta: ami a Vereckei hágóra tervezett emlékművet illeti, a terv a hazafias érzelmű erők meg nem értését váltja ki. Szerintem ez érthető, hiszen, érinti a történelmi együttélés kevésbé jó időszakát. Úgy gondolom, ez a kérdés kompromisszumos megoldást igényel. Az országok, kulturális és nemzetiségi szervezetek vezetőinek le kell ülni a kerekasztalhoz, és meg kell találni azt a megoldást, amelyik nem sérti egyetlen nép – sem az ukrán, sem a magyar nép – nemzeti büszkeségét. Úgy gondolom az érintettek mind ez ideig nem folytatták le a szükséges tárgyalásokat, s ezért nem találták meg a valamennyi felet kielégítő optimális megoldást.”

Végül egy nem is kárpátaljai személy, hanem a megye – más ukrajnai vidékről kinevezett – kormányzója, Hennagyij Moszkal elégelte meg a huzavonát, ismerte fel, hogy a vereckei emlékmű ügye – szavaival élve – fölöslegesen terheli az ukrán–magyar kapcsolatokat mind az országok, mind a népek között.

A megyei közigazgatási keretből finanszírozva az Ungvári Nemzeti Egyetem történészeit bízta meg azzal, nézzenek utána a magyar levéltárakban: valóban megtörténtek-e a sokat emlegetett kivégzések. És rövidesen felröppenhetett a Moszkal és Kontra nagykövet által egyaránt megerősített hír, hogy a jelek szerint elhárult minden politikai akadály a vereckei emlékmű befejezése elől. A történészek ugyanis kiderítették, a magyar katonák nem végeztek ki senkit a Vereckei-szorosban. Lengyel állampolgárságú foglyaikat annak idején átadták a lengyel határőröknek, s ők hajtották végre a kivégzéseket.

Ekkor körvonalazódott egy látszólag könnyen kivitelezhető megoldás képe. A főleg galíciai radikális erők túlfűtött nemzeti érzéseinek lehűtése érdekében döntés született arról, hogy egy-másfél kilométerre a honfoglalás előtt tisztelgő magyar emlékműtől felépítenek még egy emlékművet, mégpedig a lengyelek által kivégzett Szics-gárdisták emlékére.

Az emlékműállítás ukrán belügy – állapították meg a magyar illetékesek –, így semmi akadályt nem látnak abban, hogy megférjen egymás mellett a két alkotás. A megyei közigazgatás meghirdette a pályázatot a Szics-gárdisták emlékművének elkészítésére. Létrejött a szakmai zsűri is, mely elbírálja a pályázati munkákat.

És ekkor csapott le a derült égből az újabb villámcsapás. A népnemzeti erők ugyanis kijelentették, csak akkor mennek bele az alkuba, ha előbb készül el az „ukrán” s csak azután a „magyar” emlékmű. A gond csupán az, hogy a hamarabb elkészítendő emlékműre ukrán részről nem áll rendelkezésre egy fia garas sem.

A kör tehát a vereckei emlékmű ügyében, úgy tűnik, ismét bezárul. Azazhogy mégsem teljesen.

Legfrissebb értesüléseink szerint a megyei közigazgatás vezetése szponzorokat keres a kivitelezéshez. Megtudtuk azt is, a közigazgatás vezetője szívesen látná, ha valamilyen formában Magyarország, a magyarság képviselői is helyt kérnének a mecénások között. Magyarán: anyagilag hozzájárulnának a Kárpátalját ismét birtokba vevő magyar reguláris hadsereggel szembeszálló nacionalista fegyvereseknek szánt emlékmű felépítéséhez.

A helyzet több mint faramuci. Hennagyij Moszkal véleménye szerint azonban ily módon egyszer s mindenkorra sikerülne megoldani a két ország és a két nép kapcsolatát fölöslegesen terhelő vereckei problémá(ka)t.