Valami sohasem egész‚ ám mégis teljes fennmarad

„Ez a happy enddel kecsegtető történet itt‚ Diószegen kezdődött mintegy harmincöt éve‚ és itt is zárult le öt esztendeje egy teljesen elfuserált dramaturgia szerint. Héthavi szörnyű szenvedést komponálni egy ilyen rendkívül sikeresnek ígérkező‚ de még félig sem megírt életregény végére‚ bizony‚ az arányérzék teljes hiányára vall. Csapnivaló munka. Egy szadista zugíró műve: a sorsé.” Mintha csak tegnap lett volna, pedig 2001 kora őszén mondtam ezeket.

Ma sincs okom másképp fogalmazni, hiszen részemről valójában csak annyi változott, hogy azóta – ha lehet – még rosszabb véleménynyel vagyok a fönti citátumban hírbe hozott szadista zugíró munkásságáról. És persze az idézetben szereplő számokat is felül kell írnunk. Bizony, időközben szegény Fonzi is betöltötte a negyvenet. Mert hát – ha neki nem is – nekünk azóta az ő korai, méltánytalan halálának tudatával, a halál viselt dolgainak mélyebb tudásával kellett egy újabb fél évtizedet megérnünk.

Az ember nagyon reméli, megér még néhány évfordulót, noha egyáltalán nem biztos, hogy megéri. Addig is mindenesetre próbál megérteni egyet s mást. Abban a hitben ringatja magát, hogy csak a dolgok valamiféle megértése révén képes beérni – képes beérni valódi önmagát.

Életünknek egyik értelme, hogy meg kell érnünk a halálra. Ez csak nagyon keveseknek sikerül. Maradéktalanul pedig talán senkinek. Soha semmi sem sikerül maradéktalanul. Emberek vagyunk, legjobb szándékunk, minden tehetségünk, minden erőfeszítésünk ellenére maradnak utánunk elvarratlan szálak. A mi könyörtelenül egoista, az egyéni teljesítményt mindenek fölé helyező kultúránkban nehéz, szinte már lehetetlen ezzel megbékélnünk.

Korunk gyors ütemben szekularizálódó európai típusú kultúrái az elmúlás szorongató kérdéseire nem képesek hiteles és vigaszt nyújtó válaszokat adni az egyén számára. Alkalmatlanságukat jobb híján azzal palástolják, hogy bagatellizálni próbálják a halált, kirekeszteni az emberi élet legfontosabb eseményei közül, s amikor – eleinte még csak közvetve – kikerülhetetlenül szembesülni kell vele, igyekeznek képmutatón méltóságteljes, valójában azonban velejükig szenvtelen ceremóniákkal legalább sterilizálni, a hétköznapi halálfélelmet pedig holmi káros és értelmezhetetlen lelki zárványként szeparálni.

És mégis: e felemásan fejlett kultúrák individualista embere – miközben páratlan teljesítményekre sarkallja magát – már kora kamasz korától elementáris halálfélelemben él. Nem csoda, hiszen amikor egy magányos ember távozni kényszerül, maga az univerzum omlik össze számára. Ő maga önmaga világegyeteme, saját elmúlása tehát maga a világvége. A vélt veszteség s a kín így megsokszorozódik, és emberünkön a pánik lesz úrrá.

Ha azonban kultúránk elidegenedett, a vég felé egyedül, feloldhatatlan lelki fájdalomtól nyüszítve haladó embere művészi hajlam és képesség birtokában van, van még egy esélye: a végzete közeledtével körüle egyre gyorsuló ütemben kihaló világ virtuális újrateremtése – az alkotás. Jelentősebb szellemi erőfeszítés árán ugyan, de végül talán mégis el tudja hitetni magával, hogy az őskáoszból, amelyből jött és amelyben hamarosan újból elmerül, ha csak egy minutumra is, sikerült átérezhető, értelmezhető, kiegyensúlyozott, mások számára is belakható, szolidáris és otthonos világot kreálnia. Hát igen, a magányos egó legalább a személyes apokalipszis pillanatában szeretné kereknek, ábrázolhatónak és megfejthetőnek látni a világot. Ez a teljesítményközpontú életfelfogás egyik lehetséges végső kifutása. És a szóba jöhető forgatókönyvek közül még mindig ez a legelfogadhatóbb.

Pedig valójában az európai ember is ugyanolyan méhrajban, hangyaközösségben él, mint a bölcsebb és boldogabb keletiek és a természeti népek. Csak éppen ezeknek a társadalmaknak az embere még a maga szakrális világképében is pontosan látja a saját helyét. Mi viszont amióta közös erővel eltettük láb alól a Teremtőt, már egymás szemébe sem nézünk szívesen. És ami a legroszszabb: Isten halála óta a végső kérdésekkel kapcsolatos minden teendő ránk marad.

Bizony, Nietzsche után nem maradt számunkra más lehetőség: még a halálra is heroikus teljesítmények árán kell megérnünk. Nem is beszélve a halál utáni életről.

De miért is ecsetelem ilyen hosszan a közösségi létezés édenkertjéből kiűzetett, szorongásokkal teli egyén lelkivilágát? Miért egy korunkra jellemző életérzésről és embertípusról beszélek, amikor az egyediről és megismételhetetlenről: Talamon Alfonzról kellene?!

Nem, nem! Nem kalandoztam el. Amikor ezeket a szinte már közhelynek számító megállapításokat teszem, róla is beszélek. Róla is, mint a legtöbbünkről, ám főként arról, ami – akárcsak legtöbbünket – őt is leginkább foglalkoztatta: az emberi psziché mélyén egymásba nyíló, névtelen szörnyektől hemzsegő, baljós sejtelmekkel bélelt, ablaktalan, éjsötét termek labirintusából lehetséges-e még a visszatérés az Édenkertbe, a Trianon előtti kocsmák kedélyes, nagy egyéniségekkel és humánus különcökkel teli, ártatlan csínyektől sem mentes, de alapvetően lovagias, bensőséges, emberi léptékű világába? Van-e út végletesen széttöredezett, lassacskán széthulló világunkból a nagy történetekbe, a naprakészen megélhető történelembe? És egyáltalán: létezett-e valaha ez az édenkert, vagy csak a Kékszakállú herceg várának legbelsőbb szobájában álló ősöreg dagerrotípia objektívje torzít, és a kezdetleges optika tréfálja meg odafigyelésre, szeretetre, együttérzésre éhes képzeletünket? Mi marad meg belőlünk, ha már magunk is a történelmen kívül létezünk, és tudatunk civilizációs szorongásoktól deformált, önmagukba visszanyíló barlangfolyosóin kóválygunk, ha az elképzelt nagy világszellemnek, holmi fegyencek módjára, csupán a vakbelében rójuk köreinket kényszeresen, merthogy önmagunk rabjai vagyunk?

A már felidézett időben és helyszínen ezeket a kérdéseket a következőképpen öntöttem szavakba: „Aki – ha akár csak lélekben is – végigkövette szegény Fonzi hosszú‚ néha némi reményt is megcsillantó‚ ám visszafordíthatatlan agóniáját‚ aki öt évvel ezelőtt‚ azon a szeles szeptemberi napon jelen volt‚ amikor a sír torka véglegesen elnyelte a mindvégig pislákoló reményt‚ aki akkor mélyen átélte mindezeket‚ azóta gyökeresen másként tekint már a halálra. És az életre. A saját életére is. A maradandóbb értékeket‚ a biológiai óra és a sorsóra cselvetésein elégtételt vevő minőségeket keresi magában és maga körül. Valamit meglel‚ s valami soha nincs sehol. A nagy lehetőség mindig elveszik. De kivételes esetekben valami‚ valami sohasem egész‚ ám mégis teljes fennmarad. Lényünknek ez a töredékességében is az egész benyomását keltő‚ továbbélésre is képes fragmentuma‚ sajnos‚ sosem anyagszerű‚ de – talán éppen ezért – mégis alkalmas arra‚ hogy a földbe süllyesztett testtel kihunyni látszódó reményt a szellemi térben lobbantsa fel újra.”

Most, Talamon Alfonz halálának 10. évfordulóján ehhez csak annyit fűznék hozzá: ifjú barátunk rendkívül összetett személyiségének súlyos mondatokból szőtt szövedéke mindmáig továbbélésre és -égésre képes anyagnak bizonyult.

(Elhangzott 2006. október 6-án Diószegen, a Talamon Alfonz halálának 10. évfordulója alkalmából rendezett emlékesten.)