V. M. boszorkányairól

Vajkai Miklós A zöld kígyógyermek című könyve a népmese szövegerdejébe hív (a hátsó borító ajánlása, valamint a kiadói katalógus annotációja alapján). A népmese létmódja pedig maga a mesélés folyamata, az apáról fiúra szálló szájhagyomány, vagyis az élőbeszéd. Az újra- és újramondott történetek az örökséget biztosítják, az állandóságot (a históriának se vége, se hossza), ugyanakkor minden egyes mesélő akár szándékosan, akár ösztönösen-akaratlanul alakítja, másítja, elmozdítja az eseményeket, a hangsúlyokat, az arányokat és árnyalatokat, nincs két szó szerint megegyező változat. Folytonosság és szüntelen változás jellemzi tehát a népmeseszövegeket, mindaddig, amíg a beszédben élnek. Amint lejegyzik őket, véglegessé válnak (ez persze jelenthet jót is, rosszat is). A népmesegyűjtés és főleg a lejegyzés oka rendszerint a félelem: megszakad a folyamat vagy a nemzedéklánc, a mesék pedig eltűnnek az idő süllyesztőjében. Célja pedig a féltő gondoskodással rögzített szöveg átörökítése (egy optimistán feltételezett érdeklődő utókor számára) vagy éppen hozzáférhetőségének biztosítása (mondjuk más közösségek, nyelvek számára is akár). A népmesegyűjtemények gyakran jelölik a mese származását: születési (geográfiai) helyét, esetleg a (néprajzilag is pontosan körülírható) közösség, népcsoport nevét.

Vajkai meséi a csallóközi népmesei hagyományból merítenek, ha hihetünk (és persze miért ne tennénk) a borító meghatározásának. A lejegyzett mesékben ugyanis túl sok földrajzi név nem fordul elő (a Csallóköz is talán egyetlenegyszer). Viszont a számtalan közelre mutató határozószó (ide, itt, innen) valószínűleg nem az általánosítást célozza, hanem azt példázza, hogy a helyszínek bemutatása felesleges, hiszen azokat a (bizonyos szöveghelyeken külön is megszólított) hallgatóság jól ismeri. Az időjelölések sem konkrétak (ami természetesen a mesének kötelező fordulata is), de az mindig biztonsággal megállapítható, hogy az események régvolt időben zajlottak-e, vagy esetleg a mesélő életidejében. Ugyanis a jelen vagy a közelmúlt szereplői mindig nevesítettek, míg a régvolt idők figuráit anyagi helyzetük vagy foglalkozásuk szerint lehet azonosítani.

Kevés kivételtől (a kötetcímadó mese, a Karáb király és a kékarany madár, az Óriások) eltekintve a mesealakok hétköznapi emberek: nincstelenek, juhászok, kovácslegények, kocsmárosok, ami talán azt mutatja, hogy a csallóköziek nem szívesen kalandoznak költött birodalmakban, sokkal inkább saját magukról szeretnek hallani történeteket. Mesélés közben emlékeket idéznek (az emlékezés többször tematizálódik: a Mese a juhászról főhőse emlékezgetéssel múlatja az időt, a Szegény Nyúl Piroska néném mesélőjét a húga látványa mindig egy bizonyos eseményre emlékezteti, az Erna városa cigányaiban is emlékezésfolyamot indít a kislány váratlan érkezése), elődök alakját elevenítik fel, akik elképedést és csodálatot váltanak ki. De ez fordítva is érvényes: amikor emlékeznek, akkor mesélnek is. A kollektív emlékezet léte, elevensége tehát elsősorban a mesében tárul fel, ezért fordul elő gyakran a mesélés és a mesehallgatás ténye a narrátori-mesélői kiszólásokban. Az emlék-mesék (vagy meseemlékek) szereplői (és hallgatói) összetartoznak, egy viszonylag zárt közösséget alkotnak (vannak visszatérő alakok, pl. Borókáné, Vesszősy pásztor), világuk és értékrendjük azonos. Hétköznapjaik megközelíthetők az eseménytelenség felől, éppen ezért a róluk szóló némely szöveg (pl. Mese a juhászról) meseműfaji besorolása is kérdéses (bár erre az ingoványos talajra talán nem is tanácsos lépni, a számos mesemeghatározás-kísérlet közül ugyan melyiket is választhatnánk…) És megközelíthetők a tudatlanság felől, melynek egyenes következménye a hiszékenység, és máris eljutunk a babonák bűbájos tartományába: a húsz mese közül tizenkettőben van jelen fő- vagy mellékszereplőként a boszorkány, négyben az ördög, egyben az iglic (az ördög pacsirtája). A boszorkány tehát kiemelt figura, aki különös képességekkel rendelkezik, csapást, bajt, rontást hoz vagy éppen elhárít, különböző alakmásokban jelentkezik. Boszorkány lehet bárki, aki különbözik a közösség tagjaitól életmódjában, szokásaiban, tulajdonságaiban. A korán megözvegyült, újabb családot nem alapító, gyermeket nem szülő, zárkózott, másokkal alig érintkező asszony a közösség szemében boszorkány, különösen ha soha nem gyújt este világot, és halála után nem megy tönkre a háza, portája (Borókáné, az utolsó boszorkány). Gyakran viszont szépasszonyként tűnik fel, kelleti magát, elcsábítja a kiszemelt férfit, hogy aztán tönkretegye (megszégyenítse: Egy legény viszontagságai; cserbenhagyja: Mese a kocsmárosról; legyengítse: A kovácsmester felesége). De boszorkánnyá válik az ártatlan gyereklány is, miután megtapossa az ördög; saját szenvedései viszont egy közösség életét szolgálják, hiszen gyógyítja tagjait és megjövendöli sorsukat (Erna városa). A boszorkány tehát teljesen hozzátartozik a hétköznapokhoz, félelmetes lény ugyan, mégis elfogadható a létezése, sőt olykor akár le is győzhető (A kovácsmester felesége, Egy legény viszontagságai). A mesélő ráadásul domesztikálja is azzal, hogy családtagjai között is számon tart boszorkányt, pl. a Szegény Nyúl Piroska néném című mesében örökíti meg a boszorkány rokont, vagy éppen a Juli néne nagyanyám című szöveg egyenesen egy végig nem járt boszorkánybeavatási szertartást idéz fel (a nagymama boszorkánykodásának célja elsősorban a suhanás, vagyis a szabad szárnyalás — felülemelkedés az eseménytelen hétköznapokon? —, amit aztán folytonos mulatással pótol…) A nő boszorkányok mellett találkozhatunk bűbájos férfiakkal, az ördöggel cimboráló dudás pásztorral és követőjével (Vesszősy pásztor, „Aki dudás akar lenni…”), valamint a boszorkányos pappal, aki azonfelül, hogy kieszi a híveket a vagyonukból, még a nyájat is szétkergeti (A vásáros idő így már-már parabolikus szöveggé válik).

A babonás, boszorkányos, ördöngös meséktől eltér a kötetcímadó A zöld kígyógyermek, a Karáb király és a kékarany madár, valamint az Óriások. Az előbbiben a főszereplő fiktív hős, a másodikban a kék cseréptányért formázó kerek birodalom a költött díszlet, az utóbbi szintén mesefigurákat vonultat fel, de ez egyúttal mítosz is, mely az idő múlásának lehetséges magyarázatát adja.

A könyv szövegei-meséi amellett, hogy beavatnak egy közösség önértelmezésébe, világmagyarázatába, egy sajátos nyelvi világba is csábítanak. Nem kifejezetten folklorizáló nyelvvel van dolgunk, bár színez néhány bizarr csengésű tájszó. Archaizálás és egészen mai fordulatok teszik próbára egymást. Feltűnőek a rövidre zárt mondatok, tömör szerkezetek; a szűkszavúság, amellett, hogy a leírások-jellemzések érzékletesek, szóképekben bővelkedőek. ĺgy működik a babona is: a kimondhatatlan belülről feszít.

Takács János illusztrációi is a babonás világot hangsúlyozzák. Az erőteljes, sötét tónusú, keretbe zárt képek a népi kultúra tárgyi világát és érzelmeit idézik. Az oldalszámokat kígyó keretezi, a címek alatt nyelvét öltő kígyó feszül — állandó figyelmeztetés a gonosz kísértésére, az ártó szellemek csábítására? Vagy ez is a baj elhárítását szolgálja?

N. Tóth Anikó