„Ütős, mint egy pohár vodka”

Megfogadtam, hogy DVD-kiadványokról szólva kerülni fogom az irodalmi indíttatású összehasonlításokat. A fogadalmak azonban, sokak szerint legalábbis, arra valók, hogy megszegjék őket. De persze nem ezért fogok a továbbiakban bevezetésképpen irodalom és film kapcsolatára utalni, hanem azért, mert egy friss példán keresztül megvilágítható egy – véleményem szerint – improduktív beidegződés. Elterjedt nézői beállítódás ugyanis, hogy azoknak a filmeknek, melyek forgatókönyve irodalmi alkotásból készült, az olvasmányélmény reprodukciójára kell épülniük. Ez azonban téves elképzelés, ráadásul kivitelezhetetlen is. A kérdéskör minden részletére itt nincs mód kitérni, pusztán a legújabb orosz példára hivatkoznék.

Történt ugyanis, hogy egy ütős stáb belefogott Szergej Lukjanyenko Őrség-tetralógiájának elkészítésébe. Az Éjszakai Őrség és a Nappali Őrség című produkciók elképesztő ötletekkel tesznek tanúbizonyságot arról, hogyan érdemes filmre vinni valamely irodalmi alkotást. Lukjanyenko bestsellere urban fantasy, a Fény és a Setét erőinek örök küzdelmére épül, a helyszín Moszkva, a szereplők mágusok, démonok, boszorkányok, alakváltók, vámpírok; úgynevezett Másfélék, akik képességeiknél fogva kikülönülnek az emberi világból, de mégis részét képezik annak. A két őrség feladata az Egyensúly megőrzése, nekik kell biztosítaniuk, hogy se a Fény, se a Setét (egyik szempontjából a másik) ne tehessen szert egyeduralomra. Az Anton Gorogyeckij fénypárti mágus elbeszéléseként induló tetralógia remek konstrukció, nem kis feladatot ró arra, aki bármilyen formában megkísérli újraalkotni a számos csavarral bonyolított történetszálakat.

Mindkét film eleve lemond arról, hogy kövesse a regényciklus azonos című részeinek eseményeit. Meghagy persze valamit a főbb motívumokból, ezeket viszont itt-ott átalakítja, elvesz belőlük, hozzájuk told, egyszóval lehetőségként kezeli az irodalmi szöveget. Eme szabad bánásmód következtében létrejöhet egy olyan filmes verzió, amely önállóan is működik, ám nem tagadja meg „származását”. Finom megoldásokkal kötődik szöveges elődjéhez, de annak ismeretében is képes váratlan fordulatokkal szolgálni. Mondhatni, eltalálja azt a kényes egyensúlyt, ami a két médium összevillanásából és azonnali szétválásából születik. Nem kezdem el sorolni a példákat, elég annyit tudatosítani, hogy a film tökéletesen mást hoz ki a rendelkezésére álló anyagból, mint az őt szituáló írott változat.

A történet, a narráció, a cselekmény, a szereplők funkciójának módosítása azonban csak a dolog egyik oldala. Ugyanis az Éjszakai Őrség, de talán még inkább a Nappali Őrség vizuális kivitelezése pazar. Timur Bekmambetov (rendező) csapata ezen a téren szintén unikális ötletekkel rukkolt elő, sikerült is a szokványos műfajfilmektől eltérő látványvilágot kialakítaniuk. Erre igen jó példa lenne a Homály színre vitele (ebbe a térbe csak a Másfélék képesek behatolni, akik aszerint különböznek, hogy a Homály hány szintjéig tudnak eljutni stb.), de a Nappali Őrségben van egy olyan jelenetsor, melynek megemlítése kihagyhatatlan. Ez természetesen a Zavulon által rendezett parti, ami a világvége ravasz beindításához vezet.

A bulijelenetet többször is érdemes megnézni, mivel való?színűleg az első alkalommal kevésbé tűnik fel, hogy az asztaloknál – foglalkozásukat tekintve – nem statiszták ülnek. Jééé, de ismerős pofa; meg az a másik is – fogják mondani mindazok az újranézés során, akik már nem csak a főszereplők mozgását követik. Remek színészek alakítják őket persze (Konsztantyin Chabenszkij, Marija Porosina, Galina Tjunyina stb.), de egyáltalán nem érdektelen az „ismerős arcok” apropója, hiszen sokat elárul a stábnak a történethez, a látványhoz és a forgatáshoz való viszonyáról. A Nappali Őrség korongján lévő extrák közül pedig a werkfilm azon részlete ajánlható ehhez, amikor Bekmambetov és Konsztantyin Ernszt (producer) rátér e jelenet előkészületeire.

Szóval történt egyszer, hogy a moszkvai elit közismert személyiségei meghívót kaptak egy partira, s csak annyit árultak el nekik, hogy ezt az eseményt majd fel is veszik, de nem ők lesznek a centrumban („a szokásos” – gondolták). A színészeket bedrótozták, a termet rejtett kamerákkal szerelték fel, a stáb pedig egy külön helyiségben várta a megfelelő pillanatot. S amikor a hangulat úgy másfél óra elteltével a tetőfokára hágott, beindult a gépezet. Így került be a moszkvai elit a Nappali Őrség szóban forgó részletébe, melynek forgatása a showbusiness világának egyik legnagyobb poénja volt. Vagyis a jelenlévők buliztak egy jót, miközben talán nem is tudatosították, hogy a majdan minden idők legnagyobb bevételét hozó orosz film egy jelenetéhez statisztáltak.

Ez már magában érdekes, ám a végeredményt tekintve a helyzet még izgalmasabb. A háttérfigurákon ugyanis valóban látszik, hogy nincsenek tisztában azzal, milyen történetben szerepelnek, a beállításokról viszont alig mondaná meg valaki, hogy nem teljes egészében megrendezettek. Ez a spontaneitásnak és a precizitásnak valami olyan szerencsés egyvelege, amely akár példátlannak is tartható. Emellett azt is jelzi, hogy ennek a kiváló gárdának van humorérzéke ahhoz, amit csinál. Azt pedig immár az annak idején szalon?spicces moszkvai elit is tanúsíthatja, hogy amikor a Publishers Weekly úgy jellemezte Lukja?nyenko sztoriját, hogy az „ütős, mint egy pohár vodka”, akkor nem volt igaza. Ütősebb.