Utak a náci lágerbirodalomba I.

– Igen.– Gróf?

– Nem.

– Zsidó?

– Nem.

– Hát miféle fajzat? Mi a foglalkozása?

– Újságíró vagyok.

– Te csirkefogó, takarodj a szemem elől!”

Az alábbi beszélgetés, amelyet Millok Sándor, a Népszava főszerkesztője jegyzett le Magyarországra való hazatérése után A kínok útja című munkájában, a mauthauseni lágerben hangzott el 1944 végén. A kérdéseket Strauss őrnagy, a láger adminisztrációjának vezetője tette föl neki, amikor egymásba botlottak a tábor udvarán. „Az őrnagy úrnak és a többi SS-pribéknek szép fogalmaik voltak Magyarországról – kommentálta a párbeszédet Millok. – Vagy gróf, vagy zsidó. Szerencsétlenségemre még a zsidónál is gyűlöltebb felekezethez tartoztam. Újságíró voltam.”

A több százezernyi zsidó deportáltról mindenki tud; a kérdéskörnek indokoltan ez a leginkább okadatolt része. Az utóbbi időben sokakhoz eljutottak ismeretek az elhurcolt romákról is. Sokan úgy vélekednek, hogy a deportáltak következő nagy csoportját a kommunisták alkották. E cikkben azokról lesz szó, akiket politikai okokból sorolt ellenségei közé a III. Birodalom. E körön belül a felföldi magyarság akkoriban Magyarországon élő részének is megvolt a maga „részesedése”. Tudunk olyan személyekről is, akiknek, bár soha nem tartoztak a szlovákiai magyar nemzeti kisebbséghez, származásuk okán helyük lehetne e közösség hagyományaiban. Alábbi utalásaim csak jelzésszerűek, és nem egyszerűen a terjedelmi korlátok miatt; a nagyobbik baj az, hogy az adatok töredékesek, s nem ritkán ellentmondanak egymásnak. Nem pusztán arra vagyok kíváncsi, ki volt ellenálló. Azoknak például, akiket az első letartóztatási hullám elért, semmilyen módjuk nem volt az ellenállási mozgalom kereteinek kiépítésére. Az azonban szinte kivétel nélkül mindannyiukra érvényes, hogy Magyarország függetlenségének elkötelezettjei, s legkésőbb ’44 márciusa óta a Birodalom ellenségei voltak. A német belügyi alakulatok általában nem tévedtek abban, hogy kiket kell őrizetbe venniük. Néhány jelentős személyiségre azonban érthetetlen módon nem terjedt ki az érdeklődésük; egyelőre nincs magyarázat arra, hogy miért nem tartóztatták le pl. Szabó Dezsőt vagy a legjelentősebb volt szlovákiai magyar politikust, Szüllő Gézát, aki a harmadik zsidótörvény életbelépte után is nyíltan hirdette, hogy a zsidók leválaszthatatlan részét alkotják a magyarországi társadalomnak, sőt a magyar nemzetnek.

E megjegyzésekkel föl szeretném hívni a kortanúk és a helytörténészek figyelmét: ismét az utolsó pillanatban vagyunk, de talán még maradt esély, hogy följegyezhessük azok nevét, akik – ahogy Joó Tibor mondaná – „tiltakoztak és elbuktak, ellenszegültek és elgázoltattak”.

1944. március 19-e után a Gestapo néhány nap alatt minden feladatkört kivett a Magyar Királyi Belügyminisztérium kezéből. Budapesten még a megszállás éjszakáján elkezdődtek a letartóztatások; az előállítottak száma hamarosan megközelítette a tízezer főt. A Melinda útra települt Gestapo-főnökség jóformán addig működött, amíg a szovjet csapatok bekerítették a várost, újabb és újabb „ügyeket” göngyölítve föl, kisebb-nagyobb csoportokban indítva útnak a foglyokat a bécsi Gestapo vagy valamelyik láger felé. Néhány nagyvárosban (pl. Pécsett és Kassán) március óta önálló egységük működött, októbertől aztán a nyilas kormány által fölállított szervek hoztak egyre-másra ítéleteket. Sokan nem birodalmi koncentrációs, hanem honi internálótáborba kerültek, például a kassai szociáldemokraták vezetője, Borovszky Géza is, aki korábban egy ideig Prágában volt képviselő. Őt húsz társával (köztük tíz szakszervezeti vezetővel) együtt áprilisban internálták, s kiszabadulásukról eddig nem találtam adatot. Minthogy azonban az utolsó időszakban a táborokat és a börtönöket is kiürítették, nem zárható ki, hogy közülük többen ausztriai vagy németországi lágerekbe kerültek. (Ugyanebben az időszakban Ungvárról és Rozsnyóról is hurcoltak el embereket.)

A letartóztatottak teljes névsora nem maradt fönn (vagy el sem készült), és utólag valószínűleg sohasem lesz összeállítható. A németek több ezer itteni ügynökük munkája alapján elkészült listákkal érkeztek Magyarországra, de e dokumentumok a továbbiakban folyamatosan bővültek. Az ismert nevek, esetek alapján iparkodom elkülöníteni áldozataik néhány fontosabb célcsoportját. A letartóztatottakat más-más szempontok miatt (foglalkozás, hivatás, pártállás, politikai állásfoglalás, tevékenység, vagyon) vagy több párhuzamos ok egybeesése folytán, esetleg minden ismert vagy ésszerű indok nélkül hurcolták el. Felosztásunknak így egyelőre nem lesz egységes logikai alapja. 1944–1945-ben a németek (illetve csatlósaik, a Sztójay-kormány, majd a nyilasok) politikai okokból letartóztattak:

1. ellenzéki és kormánypárti nemzetgyűlési képviselőket, felsőházi tagokat (az első menetben valószínűleg 28 törvényhozót); 2. működő és volt kormányfőket, minisztereket, miniszterhelyetteseket (egy adott pillanatban például négy magyar miniszterelnököt tartottak fogságban Sopronkőhidán: gróf Esterházy Móricot, Pattantyús-Ábrahám Dezsőt, Kállay Miklóst és Lakatos Gézát); 3. aktív és nyugalmazott katonákat: tábornokokat, tiszteket, le a közhonvédig. Közülük többet az októberi kiugrási kísérletben való részvételük miatt vittek el, például Bakay Szilárd altábornagyot, Lázár Károly altábornagyot, a testőrség parancsnokát vagy Kállay András testőr főhadnagyot, Kállay miniszterelnök fiát, aki október 16-án részt vett Horthy fegyveres védelmében. Mindhárman megjárták a mauthauseni lágert, Bakayt utóbb a szovjetek kivégezték; 4. belügyminisztériumi és külügyminisztériumi tisztviselőket (például az utóbb Dachaut túlélt Szegedy-Maszák Aladárt), a budapesti politikai rendőrség vezetőjét (Sombor-Schweinitzer Józsefet) és munkatársait; 5. több betiltott politikai párt, szervezet, egyesület vezetőit, funkcionáriusait (főképpen legitimistákat, liberálisokat, kisgazdákat, szociáldemokratákat vagy a nem parlamenti Kossuth Párthoz tartozókat és az illegális kommunistákat, de néhány szélsőjobboldali politikust, aktivistát is); 6. nagyüzemek tulajdonosait, irányítóit, bankvezetőket; 7. szakszervezeti vezetőket és aktivistákat; 8. lapok munkatársait, szerkesztőket, újságírókat; 9. egyházi személyeket, lelkipásztorokat, hitoktatókat, egyházi szervezetek munkatársait; 10. törvényhatósági bizottságok tagjait, városi tisztviselőket; 11. az 1939-ben vagy később Magyarországra menekült lengyelek támogatóit, illetve olyan személyeket, akik segítettek a lengyelek külföldre szöktetésében; 12. magyarországi németeket, illetve német származású magyarokat, akik nem léptek be a Volksbundba vagy tagjai voltak az annak ellenében létrejött hűségmozgalomnak; 13. letartóztatásra ítélt, de elmenekült személyek családtagjait, alkalmazottait; 14. az üldözött zsidók támogatóit, bújtatóit, azokat, akik értük szót emeltek; 15. tehetős embereket, akikről úgy ítélték, hogy szabadon bocsátásuk fejében fizetni fognak; 16. katonai szolgálatmegtagadókat, katonaszökevényeket; 17. ellenállási mozgalmak résztvevőit; 18. szabotázsakciókban közreműködőket és olyan személyeket, akik a front közeledtével megtagadták a kiürítési parancs végrehajtását, akadályozták a gyárak, üzemek felszereléseinek Németországba való szállítását vagy felrobbantását; 19. azokat, akik (bármily kis körben) tiltakoztak Magyarország megszállása ellen (ezért került például Kerényi Grácia, Kerényi Károly lánya az auschwitzi, majd a ravensbrücki lágerbe), elítélték Németország háborús céljait vagy kételkedtek győzelmében; 20. akiket – amint azt Markos György megfogalmazta Vándorló fegyház című, 1971-ben megjelent emlékiratában – „a hatalom szempontjából ugyan nem tartottak veszélyeseknek, de esetleg egy-két, nem megfelelő nyilatkozatot tettek a »nemzetvezetőről« – például felszólították őt felmenő ági nőrokonaival való fajtalankodásra”.

Ehhez a nem végleges és nem kimerítő fölsoroláshoz, amelyet nem lehet tehát tipológiának tekinteni, néhány kiegészítést kell még tennem. Egyet a személyi átfedésekről: Rassay Károly, az ekkori egyetlen parlamenti liberális párt (a Polgári Szabadság Párt) vezetője egyidejűleg volt pártvezér, országgyűlési képviselő, a fővárosi törvényhatóság tagja, főszerkesztő és (természetesen) a magyar függetlenség híve.

A legtöbb említett csoportban egyaránt voltak zsidók és nem zsidók, bár az előbbiek esetében a letartóztatásnak sokszor kettős oka vagy ürügye is lehetett: a Mauthausenbe szállított zsidó politikusok, pártaktivisták, újságírók és gazdasági vezetők neve mellett a német kísérőiratokban tudomásom szerint csak a származásuk szerepelt, de a lágerben politikai fogolyként kezelték őket (időnként elkülönítve a keresztyén, illetve ateista „árják”-tól). Azok között egyébként, akik a munkásmozgalom mártírjaiként élnek a közemlékezetben, jóval kisebb a kommunisták aránya, mint gondolnánk. A legtöbben, úgy látom, a szociáldemokrácia szervezett mozgalmait, illetve a szociáldemokrata párt antikommunista szárnyát képviselték. Azt épp észszel senki sem vonhatja kétségbe, hogy kommunisták is részt vettek az ellenállásban, s nem állíthatjuk, hogy azok, akik közülük áldozattá váltak, bizonyosan részt vettek volna abban, amit a kommunista párt 1945 és a fordulat éve után elkövetett. Figyelembe kell vennünk viszont azt, amit a korszak kutatója, Gosztonyi Péter nem az „imperialista” propagandából, hanem a legautentikusabb forrásból, a Filozófiai Szemle 1964. 1. számából és más pártkiadványokból merített: hogy az illegális kommunista párt tagsága a megnagyobbodott Magyarországon az 1942-es 400–500 főről az őszi lebukássorozat után egy-két tucatra csökkent, a német megszállás idején pedig 50–70 főt számlált. Tudjuk azt is, hogy a hatóságok kommunistának vagy zsidóbérencnek bélyegeztek szinte mindenkit, aki szembeszállt a német megszállókkal és bérenceikkel, és hogy ártatlan esetekből konstruáltak kommunista műpereket. Gosztonyinak a budapesti Gestapo-főnökkel, Alfred Tenkerrel készített interjújában olvassuk, hogy a gestapósok nem is tartottak a kommunistáktól. Tudták róluk, hogy kevesen vannak, ráadásul volt köztük „jó tucat” német ágens. Tenkeréknek a szocdemek és főleg a szakszervezeti vezetők okoztak gondot. Ez a „bizalmatlanság” jogos volt: a Szakszervezeti Tanács utódszervének több vezetőjét ’44 őszén „le kellett tartóztatni” (Karácsony Sándort és Kabók Lajost utóbb meg is gyilkolták) egy általuk tervezett nagy szabotázsakció megakadályozása céljából. (Köztudott talán, hogy a náciknak, akik szintén a szocáldemokráciát igyekeztek szétverni, a húszas években is kapóra jöttek a német kommunisták.)

A mauthauseni koncentrációs tábor prominens magyar politikai foglyai között több, a mai Szlovákia területéhez kötődő személyiséget találunk. Az elit csoportból csak Szvatkó Pál vett részt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar kulturális és politikai életben, de többen is e tájak szülöttei voltak vagy hosszabb-rövidebb ideig éltek itt, így pl. a gölnicbányai Gratz Gusztáv, a történetíró, Magyarország volt külügyminisztere vagy az Éberhardon született Apponyi György gróf, Apponyi Albert fia (mindketten Rassay liberális pártjának országgyűlési képviselői voltak), s a kakukktojás, az eredetileg szélsőjobboldali Rátz Kálmán, aki Komáromban született és szintén történetíró, a szláv história kutatója volt. A mauthauseni magyar politikai foglyok zsidó csoportjában pedig ott volt a nyitrai születésű Buchinger Manó, az egyik legtekintélyesebb régi típusú szociáldemokrata vezető.

A Sztójay-kormány leváltása utáni, Lakatos Géza vezérezredes vezette, a háborúból való kiugrás előkészítésére kinevezett kormány tagjai közül viszont ketten is részt vettek korábban a kisebbségi életben. Rakovszky Ivánt (aki csak 1921-ig tartózkodott Szlovenszkón) eredetileg miniszterelnök-helyettesnek jelölték, ám ezt a németek megvétózták, így formálisan a vallás- és közoktatásügyi tárcát kapta meg. Báró Schell Péter belügyminiszter viszont a bécsi döntésig a szlovákiai magyar kisebbség tagja volt; 1938 előtt nagyidai birtokán gazdálkodott (a Magyar Életrajzi Lexikon szerint az ő kezdeményezésére alakult meg a Bódvavölgyi Gazdasági Egyesület), majd a bécsi döntés után Kassa és Abaúj-Torna vármegye főispáni tisztét töltötte be. (A Lakatos-kormányban csak néhány napig volt belügyminiszter.) Mindketten azok közé a miniszterek közé tartoztak, akiket az októberi kiugrási kísérlet kudarca utáni napon a miniszterelnökségen tartóztattak le a német különítményesek. Rakovszky forrásaink szerint – érthetetlen módon – csak néhány napig volt fogságban. Schell viszont bekerült abba a kilencfős magyar csoportba, amelyet koncentrációs táborok során (Stutthof, Matzkau, Buchenwald, Dachau, Innsbruck-Reichenau) hajtottak végig a III. Birodalom legfontosabb foglyaival, így például Leon Blum volt francia miniszterelnökkel, Schuschnigg osztrák kancellárral, Martin Niemöllerrel, a hitvalló lelkésszel, Halder vezérezredessel, és a Hitler elleni sikertelen merénylet után kivégzett Stauffenberg vezérkari ezredes egész rokonságával együtt, s végül Dél-Tirolban szabadult meg fogvatartóitól.