Újra populáris a pop-art?

A pop-artot sokan a művészetek törvénytelen gyermekének tekintették már kialakulásakor, mivel úgy látták, hogy ennek az irányzatnak nincs semmiféle eszmei vagy esztétikai célkitűzése, a létrehozott alkotás csupán a naponta használt holmik szeszélyes kombinációja, amely emlékeztet a dadaisták elképzeléseire. Ez a rövid jellemzés is pontosan ráillik arra a kiállításra, melyet Helsinki kortárs művészetek múzeumában, a Kiasmában rendeztek meg; s amely jövő év tavaszáig látható.

A szexuális felszabadulás, a természetvédelem, a polgári értékek bírálata, utópiák, a technológiai optimizmus és a pacifizmus a fő témái a kiállításnak. Az elmúlt évtizedek pop-art témái széles skálán mozognak, és még mindig popok, vagyis populárisak, azaz népszerűek (az angol popular – népszerű szó rövidítéséből).

A Kiasma-beli, Popcorn és politika című tárlat finn és külföldi művészek munkáit mutatja be az 1960-as évektől napjainkig. A teljesség igénye nélkül álljon itt egypár név: Dara Birnbaum, Kari Cavén, Chryssa, Markus Heikkerö, Timo Heino, Matti Helenius, Gun Holmström, Kimmo Kaivanto, Roy Lichtenstein, Rauni Liukko, Boris Mihailov, Dennis Oppenheim, Heli Rekula, Jyrki Siukonen, Andy Warhol, Tom Wesselmann.

A finn pop-art az 1970-es években egyesült a neorealizmussal. Harro Koskinen A disznók Messiása és A disznók címere című munkái nagy botrányt kavartak. Ma ugyanezek a munkák, amelyek az ember állati viselkedését és szűk látókörű társadalmi szabályait szemléltetik, nagy nézőközönséget vonzanak a kortárs művészetek múzeumába. Andy Warhol anti-elitista művészete kétségkívül egyik súlypontja a kiállításnak. A Popcorn és politika a régi és új művészetet vegyíti, a nézőre bízva annak eldöntését, mi változott az elmúlt évek alatt.

Visszatérve Harro Koskinenhez: disznó témájú munkái a finn pop-art talán leghíresebb példái. Az 1969-ben készült képeken és szobrokon a disznót a legkülönfélébb tevékenységek űzése közben mutatja be: A disznó sztrájkol, A disznó kukkol, A disznó fürdik stb. Tucatnyi munka található a sorozatban, melyek az élet, ha nem is valamennyi, mindenesetre nagyon sok színteréhez kötődnek. A disznók címere, A disznó ikon és A disznó feszület című munkák jelképezik ezen világ autoritásait és vallásait.

A svéd-amerikai művész, Claes Oldenburg vetette fel azt az ötletet egy 1970-es finnországi látogatása során, hogy a finnek nemzeti költője, Runeberg a helsinki Esplanadi parkban álló szobrának helyére annak kedvenc és a finnek körében nagy hírnévnek örvendő süteményét, a Runeberg-tortát állítsák. Oldenburg úgy gondolta, hogy egy nemzeti emlékmű igenis lehet humoros. Az amerikai pop-art legjátékosabb képviselője gyakran alakítja át a mindennapit ünnepélyessé, a kicsit naggyá, a puhát keménnyé – vagy fordítva. Gigantikus méretű tárgyak és puha szoborművek fémjelzik Oldenburg nevét 1960 óta. A Kiasmában előző típusú művei közül látható egy gigantikus méretű elégett gyufaszál. Öt-hat méteres nagyságával mellbevágóan meglepő, ugyanakkor derültséget vált ki a tárlat gyanútlan látogatójából.

A Kiasma-beli műveken gyakran felbukkan a szexualitás témája, a legtöbbször nagyon nyílt, sokszor megbotránkoztató formában, így például Markus Heikkerö festményein is. Heikkerö utópiája a teljes szabadság társadalma volt, amely lehetővé teszi az elme legrejtettebb zugaiban létrejövő belső élet megélését. Festményei alapján sokszor az underground mozgalomhoz vagy a szürrealizmushoz sorolják Heikkeröt, bár ő maga elhatárolódik ettől: „Művészetem az érzelmekből gyökerezik, az érzelmeket akarom megragadni festményeimen és a néző elé tárni.” A Pegazus összeesküvése, a Miki egér 40. évfordulója és a Donald maszturbál című festményei pályája kezdetén, 1969 és ’70 között születtek. A provokáló művek zavart, határtalan undort vagy csodálatot váltottak ki a közönségben. A képeken szereplő ember- és egyéb alakok idegennek, ugyanakkor mégis ismerősnek tűnnek. A tájak és színhelyek egy másik valóság tájai és színhelyei, tele vad fantáziájú történésekkel. Nyílt szexualitásuk mellbevágó: a folyamatos, mohó egyesülésben az alakok szinte egybeforrnak, miközben gigantikus méretű falloszok hullanak az égből vagy emelkednek ki a habok közül.

Roy Lichtenstein, a világhírű amerikai pop-art művész alkotásai közül egyebek mellett a Modular painting No. 6 és a Sweet dreams, baby tekinthető meg a helsinki kortárs művészetek múzeumában. Lichtenstein azt szerette volna, ha alkotásaira úgy tekintenének, mint műtárgyra, és az a tény, hogy például Donald kacsát ábrázolja a kép, mellékes lenne. Szerinte az a fontos, hogy milyen pózban és miért van Donald kacsa úgy a képen, ahogyan megörökítette. Lichtenstein számára a művészet művelése a világ, a környezet szemlélésének egy módja volt. Mindent, amit látott, belevont alkotási folyamatába, egyetlen téma vagy tárgy sem túl hétköznapi vagy banális számára: konyhai eszközök, golflabdák, képregények, naplementék, csomagküldő szolgálatok katalógusai. Az 1960-as években bukkan rá a képregényekre mint lehetséges témára a képeihez, s ezzel kifejezte véleményét a klasszikus művészetek és a népszerű kultúra közötti különbségről. Eredeti módon kombinálta a kettőt: az új vizuális valóságot a hagyományos módszerekkel. Itt persze figyelembe kell venni azt a tényt, hogy akkoriban a képregények határozottan kívül estek a művészet körén. Vizuális és verbális elemek keveredtek bennük, amelyek közül az utóbbiak szinte tiltottak voltak a festészetben. A Whaam!, Waroom! vagy a Sweet dreams, baby feliratú szóbuborékok kihívást jelentettek a hagyományos művészet eszményeinek, és megkérdőjelezték a művészet határait.

Dara Birnbaum a médiát is bekapcsolja a művészi alkotás folyamatába. A Kiss The Girls: Make Them Cry című videómontázsában a Hollywood Square népszerű amerikai kvízshow játékosainak arckifejezéseit ismétli montázsszerűen, kiszakítva őket eredeti környezetükből. Úgy váltakoznak, sodródnak a képernyőn a televíziós arckifejezések szinte bárgyú bemutatóiként, mintha egy későbbi felhasználásra is alkalmas maszkok lennének. Ugyanannak a felvételnek a folyamatos ismétlése egyazon kép nézésére kényszeríti az embert, aki ezáltal új értelmet tulajdonít neki. Birnbaum egy, a tévéigazgatókétól eltérő narrációt akar bemutatni. Elismeri a televíziót, de a videót használja fel, hogy megmutassa a műsorok újraértelmezésének és alternatív befogadásának lehetőségét. Művével azt üzeni: mi is értelmezhetjük, amit látunk. Másrészt ez a videómontázs a tévé által közvetített bárgyúságok kritikája is.

Tíz rajzolt férfiarchoz tíz finn férfinevet társít műveiben Pekka Nevalainen. A képek a névaláírásokkal olyan hatást keltenek, mintha az adott név tipikus megszemélyesítőjét, a név típusát akarná Nevalainen bemutatni.

Antti Ojala térbeli művében, a Menyasszonyban egy félbevágott kirakati bábu meztelen felsőtestéhez illeszt egy rózsaszín, habos, krinolinos, rózsákkal telehintett hosszú menyasszonyi szoknyát. A szemlélőben zavart kelt az, hogy a szoknya szinte hozzá sem ér a bábuhoz, és a meztelen felsőtest szinte lebeg a levegőben.

Matti Helenius életnagyságú, falra szerelt Fantomja éppen olyan pózban mutatja be a képregényekből ismert figurát, mintha valóban most törte volna át a falat, hogy megmentésünkre siessen.

A fentebb említett alkotások csak töredékét képezik a helsinki Kiasmában megtekinthető műveknek, és aki végigjárja a tárlatot, nagyon sok meghökkentő, undort keltő, talányos, mindennapi, unalmas, elgondolkoztató, mosolyt keltő kiállított darabot szemlélhet meg. Egy azonban biztos: vegyes érzelmekkel fog kijönni a kiállításról, azon gondolkodva, hogy a pop-art valóban művészet-e, vagy csak „a naponta használt holmik szeszélyes kombinációja”.