Új geopolitikai valóságban élünk?

MIKLÓSI PÉTER

Ön a Radičová-kormány honvédelmi államtitkára volt, és ha 2012-ben nem bukik meg az a kabinet, nyilván ma is még a posztján lenne. Mennyire volna nyugodt az ukrajnai válság láttán?

Elsősorban régiónk országaival és a NATO-szövetségesekkel lennék szoros kapcsolatban, hiszen az Ukrajnában történtek az elmúlt 20-25 év legnagyobb stratégiai változását jelentik Európában, és ez beható odafigyelést érdemel.

Az Európai és Észak-atlanti Kapcsolatok Központjának igazgatójaként hogyan látja: az EU- és NATO-tag Szlovákia miként viszonyul a tőlünk keletre kialakult s egyre szövevényesebbé váló helyzethez?

A szlovák álláspont sokkal kevésbé egyértelmű, mint a lengyel, a román és a balti államok pozíciója. Szlovákia, szerintem, még most sem ismerte fel, mennyire komoly ez a térségünkben kialakult szituáció. Az ország politikai elitje részletkérdéseken vitázik ahelyett, hogy a jelentős stratégiai lépésekre összpontosítana, pedig Oroszország mára gyakorlatilag lerombolta azt a három fő pillért, amely Közép-Európa állandó egyensúlyát biztosította. A Krím bekebelezésével hadászatilag is megnőtt a hatóköre Közép-Európa felé, továbbá megszegte Ukrajna területi sérthetetlenségét, és tulajdonképpen háborút indított Szlovákia egyik szomszéd országa ellen. Ezzel felrúgta azt az alapelvet, amely nemzetközi érdekérvényesítési eszközként elveti a háborút. Mindezek súlyos fejlemények, a szlovák politika eddig mégsem tudatosította azok veszélyét.

Még ha indokolt is, aligha szívderítő éppen május 9-én azt firtatni, vajon a tágabb régiónkban eresztékeiben repedezik-e az évtizedek óta meglévő politikai-stratégiai egyensúly.

Legföljebb csak megbillent. Látni érdemes ugyanis, hogy az Európai Unió és a NATO mind gazdaságilag, mind katonailag sokkal-sokkal erősebb Oroszországnál. Ezért egyelőre csupán megfelelő és határozott ellenlépések szükségeltetnek.

Éspedig?

Alapvetően három dologról lehet szó. Az első: annak politikai kifejezése, hogy a NATO egységes, és kész megvédeni a szövetség tagállamait. A második: Ukrajna területi egysége sérthetetlenségének követelése; harmadsorban pedig a NATO bővítési politikájának újraélesztése már a szeptemberi nagy-britanniai csúcstalálkozón. Ez utóbbi a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kora őszi NATO-csúcsra a tagok közé kell meghívni Montenegrót, s egyúttal új szintű partnerséget kialakítani Grúziával, Ukrajnával, Moldáviával. De nem kevésbé fontosak a szigorú gazdasági szankciók. És bár azok nyomán egyes európai országok néhány gazdasági szegmense enyhén sérülhetne, közös stratégiai érdekről lévén szó, ebben a kérdésben akkor sem szabad „garasoskodni”. Elvégre Európa és az USA gazdasága kis híján hússzor nagyobb az orosz gazdaságnál. Végül, de nem utolsósorban, elkerülhetetlenül fontos lenne a NATO-haderő tekintélyesebb létszámú átcsoportosítása. Főként a németországi bázisokról állandó jelleggel Lengyelországba, Romániába és a Baltikumba, illetve a Fekete-tengeren létrehozni a NATO tartós haditengerészeti jelenlétét.

Hajlandó minderre az Észak-atlanti Szövetség?

Kidolgozni ezeket a terveket a NATO állandó tervezőcsoportjának feladata, a döntések meghozatala a tagállamokon múlik.

A NATO és az Európai Unió hosszabb távon mivel tudja megőrizni hitelét, szavahihetőségét?

Hogy megteszi a tagországok részére fontos lépéseket. Ilyenek már most is folyamatban vannak, bár szerintem többet is tehetnénk.

És Szlovákia? Mennyire állunk a helyzet magaslatán? Hiszen a polgárháborúhoz közelítő Ukrajna a közvetlen szomszédunk!

Szlovákia, ha hallgatólagosan is, de támogatta a szövetséges csapatok eddigi lépéseit. Amit viszont elhibázottan kezel, az a stratégiai szintű kommunikáció: határozott véleménynyilvánítás helyett több ízben hallgattunk, vagy késve szóltunk. Például akkor, amikor Oroszország lerohanta a Krímet. Csak akkor tiltakoztunk, amikor már mindenki tiltakozott. És most sem arról beszél a miniszterelnök, hogy miként tudjuk a NATO-val együttműködve megerősíteni az ország biztonságát. Inkább azt magyarázgatja, hogy mekkora károk érnének bennünket az Oroszország elleni szigorú gazdasági szankciók bevezetésével – ami erős csúsztatás, mert a külkereskedelmünknek körülbelül öt százaléka irányul Oroszországba, több mint 80 százaléka viszont az EU-tagállamokba.

Az Ukrajnában kialakult helyzettel összefüggésben van-e külön szerepe a visegrádi országok csoportjának?

Méghozzá nem is csekély, hiszen ez az országcsoport érti leginkább a történteket. Most van az a pillanat, amikor együttesen kell fellépni. Közép-Európának – élükön a megfelelő stratégiai kultúrával rendelkező lengyelekkel – kell elmagyaráznia a nyugat-európai és az amerikai szövetségeseknek, hogy mi a jelen helyzet valós tétje. Hogy ez a térség lehet a leginkább érintett a szóban forgó konfliktusban. Nekünk kellene hát meghívni a szövetségeseket ebbe a régióba, mert a mi biztonságunkat fogja a legjobban befolyásolni, ha Ukrajna szétszakad, anarchiába süllyed, esetleg bukott állammá sekélyesedik.

Edward Lucas, a tekintélyes Economist cikkírója és az Új hidegháború című könyv szerzője azon elmélkedik: lesz-e harmadik világháború?

Az egyik félnek sem érdeke, Oroszország tudja, hogy katonailag többszörösen gyengébb, mint a NATO, ezért semmi olyasmit nem fog tenni, ami miatt katonai összeütközésbe kerülhet vele. Viszont pont ez az a tényező, amit az Észak-atlanti Szövetség, sajnos, fölényének tudatában nem használ ki megfelelő eréllyel: nem jelöli ki azt az egy és megmásíthatatlan vörös vonalat, hanem újakat meg újabbakat húz. Ahogy Szíriában tette.

Ukrajna révén is elfajulhatnak a dolgok egészen az emlékezetes 1962-es kubai válság komolyságáig?

Nehéz megjósolni, meddig eszkalálódhat a helyzet. Ez elsősorban az oroszokon múlik. Ők jelen vannak Kelet-Ukrajnában, mint ahogy a Krímen is, bár azt állították, hogy nincsenek ott. Viszont szakértői szemmel vizsgálva a dolgokat leszögezhető, hogy a speciális egységeikkel katonailag ott vannak Ukrajna keleti részén; noha – egyelőre – nem történt meg a Krímben alkalmazott második lépés: az annektálás.

Putyin esélyt érez a Baltikum országainak, illetve a Nyugat provokálására? Sőt, akár megalázására? És ha igen, megelégszik ennyivel?

Az oroszok destabilizálni kívánják Ukrajnát, ez a legfontosabb céljuk. Meg akarják gátolni, hogy Ukrajna egy szilárd és erős, az Európai Unió felé irányuló ország legyen. Már a Krím elfoglalása is egy taktikai cél volt annak érdekében, hogy Ukrajna ne legyen, ne lehessen az EU-hoz kötődő ország. Az oroszok egyszerűen azt akarják, hogy Ukrajna ne transzformálódjon éppen úgy, ahogy azt Közép-Európa tette az elmúlt negyedszázadban. Ha ugyanis Ukrajna egy gazdaságilag fejlett, demokratikus, a korrupciót visszaszorító és jogállamként működő európai stílusú országgá fejlődne, akkor civilizációs szempontból ez Oroszország felé is kisugározhatna... Számos szakértő vélekedése szerint az orosz fellépés valós oka az volt, hogy Putyin megriadt, nehogy Moszkvában is előbb-utóbb egy kijevi Majdan szerveződjön!

Vlagyimir Putyin képes lesz megvalósítani az álmát: az ázsiai uniót?

Az Euroázsiai Unió meglesz, a tervezet már fut. Viszont Ukrajna nélkül gazdaságilag, geostratégiailag és nagyhatalmilag nincs értelme. Ahogy az Európai Unió keleti partnerségi politikájának sincs értelme Ukrajna nélkül.

Nemzetközi viszonylatokban vajon miért akad támogatója is az oroszok krími „krimijének”?

A Krím annektálását senki sem ismerte el. Fontos, hogy az egykori szovjet tagköztársaságok sem, beleértve Fehéroroszországot. Az egy más dolog, hogy például Brazília, Kína, India semleges az ügyben, de ők sem álltak az oroszok pártjára, ahogy a Nyugat oldalára sem.

Viszont főként Ukrajna keleti, délkeleti végein szép számmal hangoskodnak az Oroszország mellett ágálók, sőt, nyílt szakadárok is.

Ezt mérlegelve túl kell lépni a médiák közölte helyszíni képeken, hiszen a tényleges helyzet jóval árnyaltabb. Ugyanis az csak az érem egyik oldala, hogy Donyeckban, Szlovjanszkban, Odesszában, Luhanszkban vagy másutt 300-400 ember az Oroszországhoz való tartozás mellett kardoskodik; az érem másik oldala viszont, hogy egy-két napos különbséggel ugyanott olykor tízezer vagy annál is több ember tüntet Ukrajna területi egységének megőrzése mellett. A sajtó következetlensége, hogy erről kevés szó esik. Ahogy arról is, hogy az elmúlt 20-25 esztendőben kialakult az ukrán politikai nemzettudat, beleértve az orosz anyanyelvűek sokaságát Odesszától Dnyepropetrovszkig. Ők állampolgárilag ukránoknak érzik magukat, és döntő többségük tudatosítja: ha Ukrajna valaha EU-tag lesz, az teljesen más civilizációs pályát jelent, mint ha Oroszország bekebelezné őket. Ezzel szemben tény, hogy a Krím lakosságának zöme támogatta az Oroszországhoz való csatlakozást, noha egy illegitim népszavazáson.

Miként vélekedjünk az úgynevezett oroszpárti aktivisták „szabadcsapatairól”?

Nézze, ha bizonyos dolgok úgy néznek ki, mint az orosz haderő különleges egységei, és azok úgy is viselkednek, mint az orosz haderő különleges egységei, illetve azt teszik, amit az orosz haderő különleges egységei tennének abban a helyzetben, akkor azok nyilvánvalóan orosz speciális alakulatok. A krími behatolás az oroszok mérnöki pontossággal végrehajtott hadművelete volt. És Kelet-Ukrajnában sem a piacon szerzett kalasnyikovokkal handabandáznak a téren összeverődött tömegből kivált buzgólkodók, hanem a legújabb orosz kézifegyverekkel ellátott személyek katonailag szervezetten, fegyelmezetten s láthatóan egy parancsnok irányítása, ellenőrzése alatt cselekszenek.

A Janukovics-éra megszűntével miben hibázott az új központi hatalom?

Egy országot nehéz úgy zökkenőmentesen kormányozni, hogy annak egyes területei katonai megszállás alatt vannak. De az szintén igaz, hogy a kijevi kormányzatnak a keleti, délkeleti országrésszel politikailag, közigazgatásilag, nyelvileg megértőbbnek kellene lennie.

Egyelőre azonban, miként mondani szokás, a helyzet fokozódik. Így hát már nyakig vagyunk az 1945-öt követő béke egy újabb hidegháborús szakaszában, vagy még csak annak küszöbén állunk?

A Nyugat és Oroszország kapcsolataiban mindenképp olyan mértékű lehűlés következik, amire az utóbbi két-három évtizedben nem volt példa. A haragszomrádnak ez nem egy pár hónapig tartó időköze lesz, mint mondjuk a 2008-as grúz–orosz háborút követően. Ez a napjainkra kialakult új helyzet a NATO stratégiai gondolkodásában is szabályszerű változáshoz fog vezetni, hiszen a világ az orosz külpolitika rendszerszintű módosulásával szembesül, és kénytelenek leszünk elfelejteni az elmúlt húsz évben pozitívumként tapasztaltakat – hogy Oroszország konstruktív partner, és nem katonai vetélytárs, ezért minden biztonsági stratégia kiindulópontját az jelentette, hogy a mi régiónkban, annak tágabb szomszédságában kizárható egy katonai konfliktus. Most viszont a legfontosabb: tudatni az erőt fitogtató, de gyenge oroszokkal, hogy hol a megálljt jelentő vörös vonal!