Túl a város peremén

A szuburbanizáció az a folyamat, amikor a városközpont lakosságához képest megnövekszik a városi peremterületek lakosságának aránya. A dezurbanizáció a szuburbanizáció kísérőjelensége, s abban nyilvánul meg, hogy a város lakosságának csökkenésével növekszik a várost övező vidéki települések lakossága.

Az 1980-as évek második felétől Pozsonyban és környékén is pontosan ez játszódik le: míg a nyolcvanas években a bevándorlás következtében évi 4100 fővel gyarapodott a főváros lakossága, a kilencvenes évek végére a bevándorlók száma évi 1700-ra csökkent. Ugyanakkor növekedni kezdett a Pozsony vidéki települések, köztük a Dunaszerdahelyi járás lakossága, s ez a növekedés most is tart. Az ország EU-tagállammá válása óta a Pozsonyból emigrálók számára további új célterületként szerepel a magyarországi Rajka és Mosonmagyaróvár közötti térség.

Írásomban a Pozsonyból a Felső-Csallóközbe, illetve Rajka és Mosonmagyaróvár térségébe kiköltözött lakosság néhány jellemzőjét mutatom be egy 2010. márciusában zajlott felmérés eredményei alapján. 600 embert kérdeztünk meg, 360-at a Felső-Csallóköz 17 településén (a továbbiakban csallóköziek), 240-et az említett magyarországi térség 7 településén (a továbbiakban magyarországiak).

A költözés időpontja szerint a fő hullám 2004 után érkezett. A magyarországiak közül Magyarországon egynek van állandó lakhelye (ez ötéves állandó ott-tartózkodás után lehetséges), a többieké túlnyomórészt Pozsonyban. A csallóköziek háromnegyedének állandó lakhelye a Csallóközben van, a többieké szintén Pozsonyban.

A válaszadók 43 százaléka férfi, 57 százaléka nő. Átlagéletkoruk 41 év. Kétharmaduk házas, 74 százalékuknak van gyermeke. Iskolai végzettség tekintetében kimagasló az érettségizettek és diplomások részaránya, s ez a magyarországiakra még inkább jellemző, mint a csallóköziekre.

Nemzetiségi hovatartozás szempontjából mindkét alminta többségét (81%) szlovákok alkotják. A magyarországiak zöme 2004 után költözött, így esetükben nem lehet összehasonlítani a beköltözés időszakait, tehát azt sem, hogy idővel változott-e a betelepülő magyarok és szlovákok részaránya. A csallóköziek esetében viszont a betelepültek nemzetiségi összetétele az idők folyamán változott, mégpedig úgy, hogy a magyar nemzetiségűek aránya fokozatosan csökkent, a szlovák nemzetiségűeké viszont fokozatosan nőtt. (A betelepültek nemzetiségi megoszlása 2000 előtt: szlovákok: 74%, magyarok: 26%; 2000–2004 között: szlovákok: 79%, magyarok: 22%; 2004 után: szlovákok: 88%, magyarok: 12%.) Vagyis beigazolódnak a szlovák demográfusok azon előrejelzései, melyek szerint a pozsonyi szuburbanizáció egyik lényeges következménye a célterület nemzetiségi összetételének megváltozása.

Az ilyen-olyan szinten magyarul tudó szlovákok részaránya a csallóköziek között 37%, a magyarországiak között 43%. A magyarul nem tudók egy része most tanul – a csallóköziek 12, a magyarországiak 21 százaléka.

A beteljesült álom: saját ház

A pozsonyi dezurbanizáció egyik lényeges elindítója, hogy vidéken olcsóbban lehet lakást, házat venni, mint a fővárosban. A csallóközi és magyarországi megkérdezettek is elsősorban a következők miatt szánták el magukat a költözésre: megfizethető árú telkek és családi házak, Pozsony közelsége, olcsóbb élet, családtagok, barátok közelsége, természetközelség, nyugalom, vidéki életmód.

A kiköltözés elsődleges oka tehát a lakáshelyzet megoldása. S a fővárosból való kiköltözés valóban javított a megkérdezettek lakáskörülményein. Pozsonyban csak kétharmaduk élt saját lakásban vagy családi házban, a többiek főleg bérelt lakásban vagy a szülőknél laktak. Jelenleg viszont 94 százalékuk a sajátjában lakik, s közülük is a legtöbben (77%) családi házban.

A legszorosabb kapocs, amely továbbra is Pozsonyhoz köti a válaszadókat, a munkájuk. 61 százalékuk – a csallóköziek 54 százaléka és a magyarországiak 82 százaléka – ugyanis a fővárosban dolgozik.

A szuburbán zónákban élő lakosság körében mindig magas az ingázók aránya. Esetünkben is ez tapasztalható. A munkahelyre való bejárás a csallóköziek 57, a magyarországiak 76 százaléka számára napi ingázást jelent. Rajtuk kívül minden további mintegy nyolcadik-kilencedik megkérdezett hetente többször ingázik. A közlekedés fő eszköze az autó. A csallóköziek háromnegyede, a magyarországiak 89 százaléka saját autóval vagy autókkal jár. A tömegközlekedést minden tizedik csallóközi veszi igénybe, a magyarországiaknál ez a fajta utazás nem igazán jön számításba (a felmérés idején még nem üzemelt a Pozsony–Rajka buszjárat).

A betelepülők többségének – függetlenül attól, hogy mikor költözött be és milyen nemzetiségű – kedvező tapasztalata van a helybeli lakosokkal. Ez fokozottan érvényes a magyarországiakra, akiknek 80 százaléka segítőkész, barátságos emberekkel találkozott. A csallóköziek 70 százaléka szintén pozitív fogadtatásban részesült, de közülük minden ötödik a hazaiak ambivalens magatartásával is szembesült. Viszont ellenséges légkört senki sem tapasztalt.

Azok, akik számára a Pozsonyból való kiköltözés negatív változásokkal is járt, szinte valamennyien a közlekedési viszonyokra panaszkodtak. A tömegközlekedéssel a csallóköziek 63, a magyarországiak 59 százaléka elégedetlen. Ezért is jár inkább autóval, aki teheti. Az autós közlekedés körülményeivel a csallóköziek egyik fele elégedett, másik fele elégedetlen. A magyarországiak 98 százaléka viszont elégedett, sőt háromnegyedük nagyon elégedett az autóval való közlekedés körülményeivel.

Nem jellemző a közösségi élet

Felmérésünkben a kiköltözöttek életének közösségi dimenziójáról is szerettünk volna képet kapni. A válaszokból kiderül, hogy a megkérdezett csallóköziek és magyarországiak többsége a szomszédi és baráti kapcsolatok ápolásán kívül jelenleg semmiféle más közösségi tevékenységet nem folytat. De nem folytatott korábban, az előző lakhelyén sem.

Az eredmények összecsengenek a kulturális fogyasztásról szóló kutatásainkban tapasztaltakkal, vagyis Dél-Szlovákia lakosságának többsége – nemzetiségtől függetlenül, de a szlovákok még inkább – annak ellenére, hogy kellőképpen tájékozott, nem vesz részt a helyi közösségi életben és nem látogatja a helyi intézmények rendezvényeit. A korábbi, valamint a mostani adatok összevetéséből az derül ki, hogy a helybeli őslakosok többsége is passzív, de a betelepültek még passzívabbak. A szakirodalom ezt a passzivitást általában azzal magyarázza, hogy az ingázás miatt a betelepülőknek nincs szabadidejük, de véleményem szerint ez nem elégséges magyarázat, hiszen látjuk, hogy korábban sem éltek közösségi életet, pedig akkor még nem ingáztak. Az általános lakossági passzivitáson túl itt több tényező összejátszásáról lehet szó. Nem mellékes például, hogy a betelepültek hol laknak – a község újonnan épült részén, vagy a régebbi utcákban. Az előbbi esetben ugyanis a település lakosságának egy aránylag elkülönült, szegregált csoportját képezik (a Felső-Csallóközben erre több példa is van), az utóbbiban pedig együtt élnek az őslakosokkal. Mindennek közösségteremtő vetülete is van, a térbeli közelség közvetlen hatásaitól kezdve a jó szomszédság jelenségén, a formális és informális információáramláson stb. keresztül a közösségi élet különböző formáiba való bekapcsolódásra való célzott felkérésig. Viszont akár szegregáltan, akár elvegyülve élnek, több tekintetben is különböznek a helybeliek zömétől. Iskolázottabbak, más az értékrendjük, az életmódjuk, az életstílusuk, a szokásviláguk, minden bizonnyal az anyagi helyzetük is, a társadalmi tőke más formáit részesítik előnyben, nagyobb proxemikai teret igényelnek. Ráadásul sokan szlovák nemzetiségűként aránylag kompakt magyar településre költöznek, ami önmagában véve nem kell, hogy szegregáló tényező legyen, de vannak települések, ahol mégiscsak azzá válik. Nem is azért, mert a helybeliek nem akarják befogadni a szlovákokat, hanem azért, mert ők nem az őslakosok közé költöznek. Talán mindezek miatt sem akarnak vagy tudnak részt venni a település közösségi életében, de ez korántsem jelenti, hogy saját maguk között ne tartanának fenn társas kapcsolatokat (ez a szomszédi kapcsolatokkal kezdődik), ne képeznének egy kialakulóban levő új közösséget.

Ugyanakkor a betelepültek nagy része még csak rövid ideje él itt, s az sem kizárt, hogy a jelenlegi „begubózás” ellenére sokan közülük később még aktivizálódni fognak. Most még „nincsenek képben”, de ha majd jobban megismerik a település életét, lakosságát, lehetőségeit, akkor felismerik a saját lehetőségeiket is. Ha majd többen lesznek, s valóban kialakul a saját új közösségük, amelynek saját érdekei is lehetnek. Esetleg olyan érdekek, amelyeket az őslakosok kevésbé tartanak majd fontosnak, ezért szükség lesz arra, hogy a betelepültek képviselői vállalják fel ezeknek az érdekeknek az érvényesítését. Ezek az érdekek azután különféle területeket ölelhetnek majd fel, a kulturális élettől egészen a politikai képviseletig.

Életérzés az új lakhelyen

A költözködés előtt a megkérdezettek 12 százalékának voltak ilyen-olyan aggályai. A Felső-Csallóközbe települők attól féltek, hogy nem fogadja be őket az ott élő lakosság, képtelenek lesznek megszokni a falusi környezetet, nem lesz megfelelő társaságuk vagy semmilyen társaságuk sem lesz, a magyarok le fogják őket nézni, mert szlovákok, nem fogják érteni, amit a magyarok beszélnek, problémák lesznek a közlekedéssel. A Magyarországra költözőket egyetlen dolog aggasztotta, az, hogy nem tudnak magyarul.

Ehhez képest összesen 28 ember aggályai teljesültek, de azokéi sem maradéktalanul. A csallóköziek számára újfent a közlekedés okoz gondot (ami ugyan a költözéskor felötlött bennük, de nem számoltak ekkora nehézségekkel), némelyeknek pedig a rossz emberi kapcsolatok és az irigység, valamint az, hogy a falusiak nem fogadják be a városiakat. A magyarul nem tudó magyarországiak egy részének pedig kommunikációs problémái vannak.

Az új lakóhellyel való azonosulás fontos láncszeme, hogy az ember otthon érzi-e ott magát. De valójában mit jelent az a szó, hogy otthon? A válaszokból kiderül, hogy valaki számára a világnak egy konkrét földrajzi pontja: az ország, ahol született, a település, ahol él. Másoknak nem is annyira a földrajzi hely, mint inkább „az én házam – az én váram” értelmében vett saját tulajdont képező ház a hozzátartozó kerttel. A többség számára pedig egy érzés, egy lelkiállapot: biztonságérzet, komfortérzet, az összetartozás érzése, együttlét a családdal, a kellemesnek tartott emberekkel, a nyugalom, pihenés, feltöltődés és béke szigete, a kikötő, ahova mindig jó visszatérni, ahol az ember önmaga lehet.

Teljesen függetlenül attól, hogy mikor költözött oda és milyen nemzetiségű, a csallóköziek 96, a magyarországiak 99 százaléka otthon érzi magát új lakhelyén.

A felmérés a Fórum Kisebbségkutató Intézet és az MTA RKK NYUTI a „Magyar–szlovák agglomeráció Pozsony környékén – Közszolgáltatás fejlesztési hálózat Pozsony határon átnyúló agglomerációjában c. AGGLONET – HUSK/0801/ 1.5.1/0007” nemzetközi projektum keretében zajlott. (Lampl Zsuzsanna)