Transzparencia a galántai magángimnázium ideológiájában

A napi sajtó feladataihoz nem pusztán a tömegtájékoztatás tartozik szorosan hozzá, hanem minden bizonnyal a különböző véleményeknek, álláspontoknak helyt adó ismertetések közlése is. Világos, hogy – ezt minden újságíró jól tudja – az utóbbi megvalósítását olyan nézőpontok megjelenése teheti problematikussá, melyek felvállalása több esetben ellentétbe kerülhet a lap szerkesztői koncepciójával. Mégis rendkívül fontos lehet az eltérő pozíciókból adódó hozzászólások nyilvánossá tétele, amennyiben azok magában a szóban forgó dologban érdekeltek. Ebben az esetben a média szerepe nem annyira a publikálás biztosításában, sokkal inkább a szólamok diszkurzív keretek között tartásában keresendő. Érdemes figyelembe venni persze azt a – nehezen cáfolható –- tényt is, hogy minden orgánumnak vannak időnként kedvenc témái, sőt ezek között olyanok is akadhatnak, melyekről nem szívesen tesz közzé többféle reflexiót. Elhamarkodott következtetés volna ezt mindjárt az „egyoldalú tájékoztatás” címkéjével ellátni, hiszen valószínűleg ez éppen a diszkurzusvezetés egyik velejárója. A korlátozás mint funkció ily módon beépül a szerkesztői gyakorlatba s óhatatlanul határt szab a vélemények szabad áramlásának.

Az Új Szó utóbbi évfolyamaiban is megfigyelhető – s mint látható: általános jelenségről van szó – bizonyos preferált témák iránti – nem egészen a sokoldalú megközelítést szem előtt tartó – vonzalom. Feltétlenül ilyennek számít a galántai Magángimnázium ideológiájának közvetítése. Feltétlenül, hiszen az iskola fennállása óta a lap nyomon követi annak működését. Ezzel nem is lenne semmi baj, csakhogy a nyilvánosság elé kerülő cikkek mindegyike affirmatívan viszonyul ahhoz az ideológiához, melyet az iskolavezetés fogalmaz meg újra és újra. Ha az előbb mondottak fényében nem vetjük el annak lehetőségét, hogy a konszenzus nem célja, pusztán egyik állapota a dolgokról folytatott eszmecserének, akkor joggal hiányolhatja az olvasó, hogy a Magángimnázium munkájáról szóló diszkurzusban nem jelenhettek meg olyan szólamok, melyek esetleg más előfeltevések, szempontok felől közelítenek a felmerülő kérdésekhez. Gondolhatunk itt például a szülők, a végzett diákok, a már nem ott dolgozó tanárok – nyilván nem minden tapasztalatot nélkülöző – véleményére. Annál is inkább érdemes ezeket olykor szem előtt tartanunk, mert egyfelől az iskolaügyhöz nem csak a kinyilvánított szándékok tartoznak hozzá, hanem a megvalósult „eredmények” is; másfelől a monologikus vezetőségi ideológia meglehetősen elnagyolt képet tud csak festeni az oktatás tényleges helyzetéről. Az alábbi megjegyzéseknek tehát nem az a céljuk, hogy leleplezzenek egy önmaga foglyaként színre lépő ideológiát, hanem az, hogy szóhoz juttassanak olyan komponenseket, melyeket mindeddig nem engedett megnyilvánulni. Ennek hozadéka – nem túl meglepő – az lehet, hogy több oldalról szemlélhetjük azt, ami összetettebb, mint amilyennek látszik.

Elsőként vegyünk sorra egy-két információt a Magángimnáziumról, melyeknek bárki könnyedén a birtokába juthat. Vajon mivel függhet össze a tanári kar sűrű lecserélődése, a megszokottnál több tanuló szülők általi kivétele az iskolából, az osztályok megszüntetése, a vezetőség adminisztratív szempontokhoz való viszonyának ellentmondásossága? Kezdjük az utóbbival. Az Új Szó június 11-i számának egyik cikkírója szerint „A galántai magángimnáziumban folyó képzés szerkezete olyan, hogy annak a tanulónak sem kell elkeserednie, aki az ötödik év végén nem kíván vagy nincs lehetősége egyetemi tanulmányokat folytatni. Megszerzett végzettsége nagy valószínűséggel biztosítja számára az elhelyezkedés lehetőségét (...).” A szerző maga sem gondolhatja komolyan, hogy állításának van alapja, hiszen mindez (mármint a gimnáziumi érettségi érvényesülési garanciája) nemhogy szlovák, de világviszonylatban sem állja meg a helyét. Itt most azonban nem is ez a lényeges, hanem inkább az, hogy a cikkíró túlértékeli a galántai Magángimnáziumban szerezhető végzettséget. A papír fontosságáról egyébként annyit, hogy a jelenlegi oktatók között, de még a vezetőségben is akadnak olyanok, akiknek egészen egyszerűen nincs képesítése ahhoz a szakterülethez, amellyel foglalkozik. Ily módon nehezen támasztható alá a cikkíró másik állítása, mely szerint „Az iskolában oktató tanárgárda túlnyomórészt fiatal pedagógusokból áll – átlagéletkoruk nem haladja meg a harmincat sem. Valamennyien képesített munkaerő.” Természetesen az utóbbi mondatról van szó. Másrészt az iskola vezetőségében szakmai ügyekkel is foglalkozó adminisztrátor kompetenciáját illetően rendkívül kérdéses, hogy vajon mennyiben képes döntéseivel hozzájárulni az oktatás színvonalának és körülményeinek biztosításához. Érdekes módon arról nincs szó a 10 éves jubileumról való tájékoztatásban, hogy az illető hölgy nyilvános beszédében jelentős személyiségek neveit keverte össze. Bár tulajdonítható ez az emlékezet zavarának, arra is utal, hogy bizony már a nyelv szintjén megmutatkoznak a képzettség hiányosságai. De inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a tudományterületek specifikációjának időszakában a szakirányok keveredése szerepzavarokat eredményez. Példa nélküli, hogy magára valamit is adó oktatási intézményben egy helyi adminisztrátorból önjelölt vezetővé avanzsált egyén közelébe kerülhessen a szakmai-tantárgyi ügyek bonyolításának. Harmadrészt az Új Szó június 6-i számában olvasható észrevétel csak tovább kuszálja a papírügyeket: „Az igazgató véleménye szerint a diákok tudásszintje sok esetben nincs egyenes arányban az alapiskolás bizonyítványokon feltüntetett érdemjegyekkel.” Az igazgató ezt valószínűleg azért állíthatja ilyen bizonyossággal, mert maga is sok esetben utasításba adta az évek során beosztottjainak – ezt több már nem ott dolgozó tanár megerősítette (a neveket itt fedje jótékony homály) –, hogy javítsák fel a diákok osztályzatait. Ez a gesztus nemcsak az oktatók szakmai munkáját kérdőjelezi meg, hanem a tanulók önértelmezését is összezilálja. A papírokra történő hivatkozások tehát sajnos nélkülözik azokat a szempontokat, melyek informálnák a szülőket gyermekük egy-egy szaktantárgyban nyújtott teljesítményéről és orientálhatnák oktatással kapcsolatos további döntéseit.

Innen nézve máris arra a következtetésre juthat az olvasó, hogy a fent említett ideológia határai nagyban érinthetik a Magángimnázium dolgozóinak és diákjainak folytonos eliminációját. Valóban az érintett szülőket kellene megkérdezni arról, miért érzik szükségét annak, hogy kivegyék gyermeküket az intézményből és mit szólnak az osztályok megszűnéséhez. Mint ahogyan a képesített tanárok elbocsátása is összefügghet az ideológiai nézeteltérésekkel. Minden bizonnyal nem lehet könnyű felelősségteljes minőségi munkát végezni olyan kontextusban, mely lépten-nyomon destruálja a saját ideológiájától elkülönböződő koncepciókat. Tóth Lajos igazgató nyilatkozatai ugyanis többségében olyan meggyőződésekről vallanak, melyeknek bevonása az oktatási szisztémába eltereli a figyelmet a képzés tényleges funkciójáról. Nemcsak a felvételi rendszer defektjeire kell gondolnunk (ezek részleteit mégcsak felemlegetni sem érdemes), hanem sokkal inkább azokra a hangzatos kijelentésekre, melyek a „hitre”, „szeretetre” vagy a „pszichológiai nevelés” fontosságára hivatkoznak. Néhány idevonatkozó idézet: Új Szó június 6.: „a magángimnáziumban elsősorban a tanuló személyéhez próbálnak közelíteni”, ugyanott június 11.: „Pedagógusaink nem csupán oktatják növendékeinket, hanem nevelik is őket, az iskolánkban alkalmazott pedagógiai-módszertani program erre kiváló lehetőséget biztosít”, ugyanott: „Tóth Lajos az iskola legfontosabb törekvésének azt tartja, hogy segítsen a majdani nemzedék tagjainak abban, hogy megőrizhessék személyiségüket, és ne váljanak a világban tapasztalható globális agymosás áldozataivá.” stb. Nos, a 20. század egyik, világviszonylatban legjelentékenyebb irodalomtudósának az ezekhez hasonló kijelentésekről más volt a mondandója: „A nagyon is közkeletű vélemény ellenére, az oktatás elsődlegesen nem interszubjektív viszony, hanem kognitív folyamat, melyben az én és a másik csupán érintőlegesen és egymás mellett létezik. A tudás módszeres közvetítése, s nem pedig a személyek közti viszonyként felfogott oktatás az, amely e névre egyedül érdemes; az oktatás és a (...) pszichológiai tanácsadás közti analógiák felmutatása többnyire csak ürügy a feladatról való lemondásra.” Paul de Man mondataira persze Tóth Lajos válaszként elismételhetné a radikálisan különböző előfeltevésekre épülő eszmefuttatásait, csakhogy érdemes megemlítenünk: az ideológia (legyen az bármilyen jellegű) ismételgetése referenciájának teljes megsemmisülését vonja maga után, mindössze előző megfogalmazásaira vonatkoztatható. Az ilyen válaszok – kiszámíthatóságuk miatt – nemhogy nem képesek diszkreditálni az őket relativáló kijelentéseket, hanem hatalmi potenciáljuk kimozdításával inkább a lacani „üres beszéd” formulájával lesznek leírhatók.

Végezetül egy olyan értelmezési ajánlatot fogalmaznék meg, mely a fenti sorok fényében nem tűnhet elhamarkodottnak. A Magángimnázium ideológiája ugyanis átszivárog egy másik szövegbe is. A Pásztor Laura tanárnőnek tulajdonított idézet szintén az Új Szó június 11-i számában közölt írásból származik: „Igazából egy nagy családhoz hasonlíthatnám a mi közösségünket.” Érdemes elgondolkodnunk ezen az analógián. A „nagy család” szintagma a cikkben foglaltak mellett számos egyéb formációt is konnotálhat. Mindenesetre joggal merülhet fel a kérdés, nem volna-e szerencsésebb, ha az ilyen „nagy családok” helyzetéről végre az oktatás égető problémáira terelődhetne a beszéd. Egyelőre csak bízhatunk abban, hogy az eddigiek éppen ehhez járulnak hozzá. A konstruktív kritika ugyanis nem arra való, hogy aláássa a fennálló rendet, hanem arra, hogy nyílttá tegye a dolgok értelmezhetőségének kimenetelét. Elképzelhető: több – az ideológia bűvöletében élő – olvasó messzemenően elutasítja a fentebbi sorok diszkurzivitását. Mégsem lehetetlen, hogy a felnyíló disszenzus a Magángimnázium szituáltságának pontosabb áttekinthetőségét, az intézmény jobb működéséért felelős személyek önértését, esetleg az ideológiai kényszerpályák perspektíváinak újragondolását fogja előmozdítani. Mindezt bízzuk a hatástörténetre. Most még csak annyi mondható nagy biztonsággal, ha létezik Szlovákiában a „szeretet iskolája”, az jelen pillanatban nem Galántán található.

A szerző magyar állampolgár, irodalomtörténész, kritikus, Pro Scientia Érmes kutató, 10 éve folytat oktatási tevékenységet, egyetemi tanársegéd, tudományos munkatárs, az Iskolakultúra c. pedagógiai folyóirat rovatvezetője, a PRAE c. irodalmi periodika alapító szerkesztője, három önálló tanulmánykötete, több mint 125 publikációja jelent meg, tankönyvszerző, számos szakmai-tudományos kutatócsoport tagja