(Továbbra is) Komáromra voksolok

Maskarák, 1992 (tempera)Duncsák AttilaAz alábbi cikkemet az Új Szó 1990. április 7-i száma közölte, a hazai magyar felsőoktatás megoldásra váró kérdéseit taglaló, hónapokon át hömpölygő vitafórum hozzászólásaként. Az ígéretesnek induló polémia azonban eredménytelenül zárult, mert az az idő tájt új fejezetet nyitó többségi nacionalizmus – mely azóta töretlenül virulens, sőt egyre fokozza agresszivitását – indítványainkat, megvalósítandó és megvalósítható törekvéseinket kíméletlenül lesöpörte az asztalról. Fájdalom, ma – az Európai Unióba masírozás közepette – sincs ez másképp.

ĺme, a tizenkét évvel ezelőtti, némi bizakodást sugalló írásom szövege mára sem vesztett semmit időszerűségéből:

A 600 ezres csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbségnek haladéktalanul konstituálnia kell egy olyan, több karral rendelkező önálló egyetemi intézetet, amelyben helyet kap: a tanító-, tanár- és a lelkészképzésen kívül a népművelők, a könyvtárosok, az etnográfusok, az újságírók stb. képzése is, tehát mindazok a tudományszakok, amelyek az anyanyelvi kultúrához és anyanyelvű képzettséghez szorosan kötődnek. A lelkész- és pedagógushiány közismert. Ám még nagyobb a hiány a kulturális élet olyannyira fontos őrhelyein, mint a népművelés és a könyvtár. Pontosabban mondva, itt nem az optimálishoz viszonyított kisebb vagy nagyobb hiányról van szó, hanem arról, hogy Somorjától Nagykaposig talán nincs egyetlen egyetemi végzettségű könyvtárosunk és népművelőnk...

E döbbenetes tényből szükségszerűen következik: alaposan végig kell gondolnunk, hogyan és miképpen tudnánk ebből a nincstelenségből mielőbb kilábalni, hogyan és miképpen valósulhatna meg, már holnaptól kezdődően, a több évtizedes bűnös mulasztás pótlása. A számtalan feltétel közül most csak a legfontosabbat említem: az egy és oszthatatlan demokrácián, a jogegyenlőségen nyugvó önrendelkezés alapelvét, melynek betartását nyilvánvalóan az alkotmánynak kell szavatolnia. Csak így válik lehetővé, hogy a létünket meghatározó kérdésekben – anyanyelv, iskola, kultúra stb. – mienk legyen a döntés joga. Mi nem adományokat, nem patikamérlegen mért juttatásokat várunk. Azt kérjük-követeljük, ami minket megillet: a kisebbségi kollektív jogokkal egyidejűleg érvényesülő társadalmi igazságosságot. S ezáltal, az önigazgatáson alapuló joggyakorlás eredményeképpen, végre megszűnne az az áldatlan gyakorlat, hogy egy-egy intézetben, faluban, városban vagy akár országos viszonylatban a többségi nemzethez tartozók egzisztenciálisan érdekelve legyenek az adott igazságtalan jogállású helyzet fönntartásában. A példák közismertek, ezért felsorolásuk helyett Václav Havel szavait idézem: „A valódi demokrácia védi a kisebbségi nézeteket és a kisebbségi érdekeket.” Úgy legyen.

Miért adom a voksomat Komáromra? – ĺme:

1. Az önállósulandó magyar tanító- s tanárképző kar tanszékeinek megteremtését, fejlesztését Nyitrán is az alapokkal kell kezdeni – akárcsak Komáromban –, mivel a legtöbb tanszéken a magyarul oktatni képes tanárok száma csupán egy-kettő. Néhány tanszéken ennél többen vannak (hárman-négyen), ám másutt meg egyetlenegy sincs. Nyitrán csak a tanító- és tanárképző kar önállósodása jöhet számításba, amely (ha megvalósulna is) nem sokkal jelentene többet a korábban létező magyar tagozatnál. Komáromban viszont a tudományegyetemi intézet eleve önálló lenne, s a pedagógusképzésen kívül felölelné a lelkészek, a kultúra, a tudomány, a népművelés művelőinek képzését, éspedig az alábbi korszerűen tudományos kari tagoltságban: óvónő- és tanítóképző kar, bölcsészettudományi kar, természettudományi kar. – Az a körülmény is Komárom mellett szól, hogy a nyitrai intézet tanárainak jó 90%-a (akik magyarul nem oktatnak), akarva, nem akarva, érdekeltek a jelenlegi helyzet fenntartásában. Egy-egy tanszék tanári és segédszemélyzeti állománya ugyanis nem fejleszthető korlátlanul – ennek anyagi és egyéb okai vannak –, ami azt jelenti, hogy a magyar tagozaton oktató s a szakosodást feltételező, tehát kívánatos személyi állományú tanszéki csoportok létrehozása és gyarapítása óhatatlanul ama kilencven százalék rovására, arányos csökkentése árán történhet...

2. Manapság minden átlagember tudja, a pedagógusképzés egyik kulcskérdése: a gyakorlóiskola. Mégis, helyzetünk az évtizedek során úgy alakult (azaz torzult!), hogy a magyar pedagógusokat képző intézetnek Nyitrán nincs – sohasem volt! – gyakorlóiskolája. Sajnos, ez afféle negatív rekord, hiszen még a fejlődő országokban sem igen fordul elő, hogy egy pedagógusképző intézetnek ne legyen helyben gyakorlóiskolája. ĺme a kisebbségi oktatás torzulásainak egyik kirívó példája... Azt viszont inkább csak a szakmabeliek tudják, hogy e szép, de göröngyös pályán elindulónak, a pedagógusjelöltnek az első gyakorló lépések megtétele idején mily szoros és állandó kapcsolatban kell lennie a vezetőtanárokkal. A tanítási órára való felkészülés során nemcsak a vezető tanár szakmai útbaigazításait kell igénybe vennie, sőt az óra menetét lépésről lépésre megtanácskoznia, hanem a tansegédeszközökből is általában a helyszínen kell készülnie, és bizony kívánatos, hogy valamelyest a tanulókkal is megismerkedjék. Vagyis, a gyakorlóiskola olyan műhely – kellene legyen! –, ahol a pedagógusjelölt, kedve és igénye szerint, naponta kísérletezhet, ahol szakmai, hivatásbeli szeretetét a penzumfeladatokon túl is folyamatosan kiélheti. Ennek azonban egyik alapvető feltétele, hogy ama „műhely” helyben, tehát bármikor elérhető legyen.

Nyitráról eddig a tanítójelöltek a 17 kilométerre fekvő nagycétényi alapiskolában végezték tanítási gyakorlatukat; a jövő tanévtől azonban, számuk duplájára emelkedvén, felerészben már nekik is a távolabbi (38 km) érsekújvári iskolában kell majd gyakorolniuk, miként a tanárjelölteknek. Nos, úgy vélem, ez az abszurd, s számunkra méltánytalan helyzet tovább már tarthatatlan. A problémát végre meg kell oldani, s ennek manapság – miután a zoboraljai magyar iskolák a korábbiak egyharmadára apadtak – csak egyetlen módja lehetséges: az áttelepülés.

3. Egyetemek, főiskolák – lévén országos hatósugarú intézetek – alapításakor felettébb fontos szempont a környezet megválasztása. ĺgy van ez a legrégibb európai egyetemek alapítása óta napjainkig. A megválasztandó kulturális és institucionális környezeti kívánalmakat mindig az oktatás sajátos feladatai határozták meg. Lehettek és voltak is különbségek a műszaki, illetve tudományegyetemet alapítók között a környezet megválasztására vonatkozó feltételekben, abban azonban rendre egyetértettek, hogy a létesítendő egyetemnek ingergazdag miliőben kell felépülnie. Éspedig azért, mert az univerzitás egyetemes érvényű képzésén, művelődésén kívül – az 5-6 évi tanulmányi időszak alatt – az egyetemistát óhatatlanul a kulturális és szociális környezet is alakítja, formálja, neveli. Napjaink oktatási, nevelési alapelveinek egyik követelménye, hogy a napi 8-10 órát tanuló bölcsészhallgató hetente jusson el színházba vagy koncertre, képtárba vagy múzeumba, s hetenkénti rendszerességgel áldozzon önképzőköri kedvtelésének.

Van-e nekünk ingergazdag nagyvárosunk, mely a szóban forgó igényeket maradéktalanul kielégíthetné? Nincs. Nyitra nem az, ma még kevésbé, mint harminc évvel ezelőtt. Nyitra szlovák város, s ezért környezeti mivoltánál fogva alkalmatlan arra a szerepre, amelyet három évtized óta betölt. Akkor hát hogyan kerülhetett ide a magyar pedagógusképzés, s maradhatott itt ennyi ideig? Úgy, hogy a hatalom, szokásához híven, megkérdezésünk nélkül döntött. Az akkori vezetők ugyan szót emeltek ellene a legfőbb helyen (Komárom már akkor szóba került), meghallgatták őket, ám minden igyekezetük hiábavaló volt. Később pedig már ilyesmit szóvá sem lehetett tenni...

Ma sem kérdeznek, sőt arról igyekeznek meggyőzni – most mások –, hogy legjobb nekünk úgy, ahogy volt és van, sőt törekvéseinkre mind gyakrabban sütik rá a szeparatizmus bélyegét. Ám nekünk mégis mondanunk kell igazunkat: hittel és rendíthetetlen elszántsággal.

Komárom sem az a nagyváros ma még, amely hiánytalanul megfelelne az „egyetemi város” szerepkör betöltésének – de: a város és tágabb környéke magyar lakosságának túlsúlya, az ebből eredő intézményes adottságai, általános és középiskolai hálózata, színháza, egyszóval nyelvi és kulturális környezete igenis alkalmassá teszi a vállalt feladatra. Továbbá ne feledjük: a létesítendő intézet a maga mennyiségi és minőségi gyarapodásával hatékonyan és előnyösen befolyásolná a város sokoldalú kulturális fejlődését, egyetemi várossá való előlépését. S végül mellette szól földrajzi fekvése, vagyis két magyarországi nagyváros: Győr és Budapest közelsége. Komáromnak e két városhoz való közelsége rendkívül fontos, mivel megkönnyíti a tanárok utazását. Nélkülük ugyanis – különösen az első években – kívánatos intézeti struktúra s a tudományos színvonal kialakítása elképzelhetetlen.

4. Kisebbségi létünk nyolcadik évtizedében végre lehetőség nyílik számunkra, hogy önálló felsőoktatási (egyetemi) intézetet alapítsunk. Ezt a kivételes alkalmat ragadták meg – elsőként – Komárom szellemi vezetői, vállalva ezzel nemcsak tetemes anyagi áldozatot, hanem az alapítással járó gondokat és nehézségeket is – meggyőzően bizonyítván, hogy képesek népben, nemzeti kisebbségben gondolkodni. A derék komáromiak nemes elszántságát nekünk, többieknek, Pozsonytól Királyhelmecig és Nagykaposig rendületlenül kell támogatnunk, tudatosítva azt az örök érvényű igazságot, hogy a megújuláshoz hit, elhivatottság és szellemi frissesség szükségeltetik.

Fejtegetésem során nemcsak azért hangsúlyoztam oly határozottan az intézeti önállóságunk fontosságát, mert harminc év tanári tapasztalatai erre kényszerítenek, hanem azért is, mert szent meggyőződésem: új feltételek között az újat, a korszerűt könnyebb és célszerűbb létrehozni, mint a régi helyén a már elhalóban levőt újraéleszteni.