Törékeny művészet

„Ebben az a jó, hogy nem hétköznapi. És ami a legfontosabb: szeretjük csinálni.” Somogyi Tibor felvételeA konyhaasztalnál ülök, a jobb kezemben egy ceruza, amelynek végébe gombostűt erősítettek. Az asztal közepén szeszégő lángol, mellette fehér zsírkréta hever. Bal kezemben egy tojáshéj. Egyszerűnek tűnik a feladat: ceruza végén gombostűt felhevítem, a zsírkrétába mártom, újra felmelegítem a lángban, a tojáshéjra olvadt zsírkrétapöttyöt rakok. Csakhogy túl sokáig hevítem a tűt, túl mélyre nyomom a zsírkrétába, ráadásul túl sokáig benne tartom, úgy kell kirángatni. Addigra már régen lehűl, amikor megpróbálom újra megmelegíteni, forrni kezd, és lecsöppen. A tojáshéjon mintát próbálok rajzolni, de csak össze-vissza karcolgatok. Még két próbálkozás, aztán feladom. Mészáros Veronika mosolyogva figyeli erőlködésemet.

„Hány tojás az egy tojás, azaz egy ilyen dísztárgy elkészítéséhez hány tojást használnak fel? Gondolom, könnyű elrontani” – kérdezem, miközben visszaadom a ceruzát, végén a gombostűvel. „Általában most már egy tojás is elég, de van, hogy négy is rámegy. Persze amikor az egészet elkezdtük, többet is eltörtünk” – mondja derűsen, miközben olyan gyorsan rakja rá a viaszpöttyöket a tojáshéjra, hogy alig bírom követni. „Nem csak a köszörülésnél kell vigyázni. Én általában grafitceruzával rajzolok rá, azt meg csak sikálópor viszi le. A ceruzával felrajzolt mintát alaposan le kell sikálni. Utána meg kifőzöm, hiszen látja, ebben nincs már az a hártya, amit például a főtt tojás belsején is látni. Ez csak maga a mész. Ki van főzve, meg van mosva, utána már csak festeni kell.”

„A zsírkréta sem mindegy, hogy milyen, tavaly jutottunk hozzá a megfelelőhöz. Minden nagyraktárba elmentünk, kipróbáltunk mindenfélét, kínait is, nem egyformán folynak. Tavaly aztán ráakadtunk arra, ami tényleg megfelelő, a legjobban olvad” – magyarázza Mészáros Veronika férje, Tibor. Ő kis köszörűt tart a kezében. Tulajdonképpen kis kézi fúrónak tűnik első látásra. Bekapcsolja, a köszörű felvisít. Mészáros Tibor olyan ember, akivel nem biztos, hogy szívesen leállnék birkózni, éppen ezért hihetetlen, hogy mennyire finoman fogja meg az üres tojáshéjat, és vési bele apró mozdulatokkal a mintát. Óriási markában szinte eltűnik a tojás.

„A köszörüléssel sok munka van, elég egy pici tévedés, és nincs tovább, el lehet dobni az egészet. Könnyen törik. Ezt a gépet egyébként modell-köszörűnek hívják, harmincezer a fordulatszáma” – magyarázza nekem, ám egy pillanatra sem veszi le a szemét a munkáról.

„Melyik volt a legkisebb tojás? Énekesmadárét próbálták-e már köszörülni?” – érdeklődöm. Mészáros Tibor továbbra sem veszi le szemét a munkáról: „Galambtojást köszörültem, az volt a legkisebb, de annak nagyon vékony a héja. Már radírozáskor eltörött. Úgyhogy azóta sem nyúltam galambtojáshoz. Azt az egyet elkészítettem, de sehol nem találom.”

„Itt már annyi tojás megfordult” – mondja nevetve Mészáros Veronika, közben előszedi a szekrényből a rengeteg tojást. A struccé robosztusabb, bátran fogom meg, aztán lepődöm meg, mennyire könnyű. A lúdtojáshoz már óvatosabban nyúlok. Mészáros Veronika közben letesz az asztalra egy tyúktojást. Ebben nincs rácsos minta, csak lyukak. Ez az a bizonyos legelső.

„Ezt még késsel böködtem ki. Két évet dolgoztunk Pozsonyban egy cégnek, amelyik népi mesterségek termékeit forgalmazza. Először nekik mutattunk meg néhány hímes tojást. Azt mondta ott egy hölgy, hogy szép és jó, de nekik színes nem kell. Akkor csináltam az elsőt, ahogy már mondtam, késsel böködtem ki. Azt mondtam a pozsonyi cégben, hogy tudok én lyukas tojást is csinálni. Hát ez volt az. Kezdetleges valami. De Pozsonyban tetszett. Azt mondták, ebből jöhet akármennyi. Lényegében így fogtunk neki” – adja át nekem a zsinórra függesztett, picit megrepedt tojást Mészáros Veronika.

„Mikor is kezdődött?” – kérdezem. „Négy éve. Addig nem is lehetett. Kicsik voltak a gyerekek, előtte meg építkeztünk. Ehhez a munkához viszont türelem kell. Ezért csak akkor látok hozzá, ha már hazajöttem a munkából, megcsinálom a házi munkát, és elcsendesedik a lakás” – tűnődik. Nekem még mindig remeg a kezem az erős koncentrálás miatti idegességtől, ezért rákérdezek: „Mondja, mennyi ideig lehet ezt egyhuzamban csinálni?” Mészáros Veronika elgondolkodik: „Olyan két óra hosszat. De az már majdnem sok is. Másfél-két óra hosszat lehet ezzel foglalkozni, mert eléggé kimeríti a szemet. Akkor szeretem csinálni, amikor nincs körülöttem mozgás. Ilyenkor csakis erre figyelek.”

„Mennyi idő alatt lehet ezt megtanulni?” Ezt a kérdést sem azért teszem fel, mert lenne rá türelmem, csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Mészáros Veronika megint elmosolyodik. „Ha valakinek van hozzá érzéke, elég egy fél óra.”

„Mennyire más ez a technika, mint a tojáspatkolás?” – emlékszem vissza egy tíz évvel ezelőtti élményre, amikor kezembe fogtam egy olyan lúdtojást, amelybe ötven patkót vertek. Mészáros Veronika arca elfelhősödik: „Én nem sok fantáziát látok benne. Mert biztos, hogy szép, meg jó, de ez mind csak rajta van a tojáson. De egy tojásnak a valóját meghagyni, de azért kiszedni belőle annyit, hogy az én mintámat is látni lehessen, úgy, ahogy azt elképzeltem. Meg itt nagyobb a rizikó. Vajon kibírja, nem bírja ki a rajzolgatást, köszörülést, főzést? Az az eredeti patkolás, az igen, az tényleg művészet. Most már előre fúrják a lyukakat. Viszont az eredeti patkolást elismerem. Tehát valaki kikalapált egy kis patkót, szöget csinált hozzá, és rátette. Az művészet volt, ahogy átütötte a tojás héját azzal a kicsi szöggel. De most már gépesített az egész világ.”

Nekem leesik az állam: „Ezt is gépesíteni lehet?”

„Persze. Előre kifúrják a lyukakat, lágy fémből csinálják a patkókat...”

„Ólomból. Meg alumíniumból” – bólint közben Mészáros Tibor.

„...szóval elég egy pici meleg, amin kialakítja a patkót, ráteszi az előre kifúrt lyukakra, kopp – és már benne is van. Na, hát ez már nem az igazi” – magyaráz tovább Mészáros Veronika. A férje megjegyzi: „Persze biztos, hogy ebben is elveszik az eredeti, mert ezt úgy böködték, reszelték, de most már, ez is gépesítve van. Köszörüljük.”

„De még mindig elég nagy a rizikója, hogy eltörik. Nagyon sokszor előfordult, hogy rosszul fordítottam meg, potty – és már vége is. Sokan azt kérdik, nem lehet-e visszaragasztani. Nem lehet. Vagy megmarad egészben, vagy nem. Nézze meg ezeket a csíkokat. Az mind egy pötty” – mutatja egy jókora strucctojáson.

Egy centiméter viaszcsíkhoz nyolcvan mozdulat szükséges Egy viaszpötty átmérője körülbelül fél milliméter. Tehát egy egy centiméteres vonal kirajzolásához hússzor kell belemártani a tűt a lángba, hússzor kell ráfuttatni a zsírkréta viaszát, huszadszor is újra kell melegíteni, majd rá kell vinni a tojás felületére. Ez összesen nyolcvan mozdulat. Egy strucctojáson nem két-és három centiméteres vonalakat látok, hanem valóságos virágerdőt. Ha egy tojáson van húsz centiméternyi vonal, az pontosan ezerhatszáz mozdulat, néha egy két-három milliméteres tojáshéj-sávon. Aki Mészáros Veronika után akarja csinálni, alaposan fel magát vérteznie jó nagy adag odafigyeléssel és türelemmel.

„Ezért szeretem olyankor csinálni, amikor nincs körülöttem mozgás. Itthon voltam, munka nélkül, akkor nagyon sokat megcsináltam. A férjem munkában, a gyerekek iskolában, akkor nyugalom volt, ment a munka” – Mészáros Veronika, úgy látszik, kitalálta, min tűnődöm.

„Mégis miért csinálják? Nem könnyű munka” – még mindig nem tudok napirendre térni a szakértelem és az ügyesség felett, amit az előbb láttam.

„Tetszik. Meg várjuk, hogy hátha egyszer sikerül belőle valamit összehozni. Tudja, egyszerű hímes tojással kezdtem, azzal a színessel. Csak már fogyóban volt a fantáziám, ez is van, az is van, akkor aztán kipróbáltam ezt. Ehhez hasonlót láttam egyszer egy újságban. Azt mondtam magamban, ha ők ki tudják, én is ki tudom köszörülni. Az előbb már mondtam, hogy dolgoztunk Pozsonyban is, de gondolom, a cég direkt nem csinál reklámot annak, aki készíti, hogy maradjon őneki a saját kis terméke. Éntőlem megvették, azt viszont nem írták oda, ki készítette.”

„Ezek a minták utalnak a környékre?” – kérdezem.

„Ezek csak ilyen általános minták. Szerintem bárhol előfordulnak. Itt a környéken nincs is olyan jellegzetesség. Talán még hímzésminta sem. Elterjedt kézművesség a kosárfonás volt, nyersanyag is van hozzá. Eszembe jutott, tavaly is voltunk egy rendezvényen, Komáromban. Tavaszváró ünnepnek hívják, a hagyományokat próbálják ezzel felidézni, van ott mesemondás, meg színjátszás. Amikor ennek vége van, jönnek a kézművesek, bemutatják, mivel foglalkoznak, és ki lehet próbálni. Tavaly például volt tojásfestés, kosárfonás, fűzfasíp-készítés, fafaragás, mézeskalács-díszítés, agyagozókorongon dolgozhattak. Ott voltunk először, szép volt, jó volt, de ez is csak olyan zár kör” – válaszol Mészáros Veronika.

„Mégis, miért nem találkozom akkor ezekkel a tojásokkal? Egyáltalán, mennyiért tudnék egy ilyet megvásárolni?” – piszkálódó kérdés, de azért felteszem.

„Attól függ, olyan ötszáz korona körül. Úgy gondolom, hogy lenne rá vevő, ha ki tudnánk menni a környékről. Ez a város túl kicsi ahhoz, valami nagyobb városba kellene bejutni, ahol esetleg még külföldiek is mozognak. Itt mindenki abból él, amit megkeres. Amúgy kicsi a vásárlóerő.”

„Van még ezen kívül más hobbija?”

„Nincs rá időm.”

„Négy évvel ezelőtt nem is gondolkodott máson?”

„Nagyon kicsik voltak a gyerekek. Azelőtt meg építkeztünk, mindig szerettem kézimunkázni, hímezni, kötni, meg ilyeneket.”

„Mégis, miért pont ezt választotta?”

„Jó kérdés. Nem tudom. Talán azért, mert nem annyira hétköznapi. Hímezni tud más is. Gondolom, a tojást köszörülni is. Ebben az a jó, hogy nem hétköznapi. És ami a legfontosabb: szeretjük ezt csinálni.”

Elbúcsúzunk. A lakás előszobájában húzom a cipőmet. Ujjaim nehezen engedelmeskednek, amikor a ronggyá foszlott cipőfűzőt próbálom a lyukba illeszteni. Teszek egy ideges mozdulatot, de rögtön el is szégyellem magam. Olyan emberek előtt állok, akik még szeretik is a megterhelő, odafigyelést és türelmet igénylő tojásköszörülést.