A hattyú szólítása – akihez Nagy László verseket írt

Mesemondó, énekművész, tanár. A magyar népdalkincs, a népmesék, anekdoták gyűjtője és avatott előadója. Bár önmagát csak népdalénekesnek tartja, neve évtizedek óta fogalom a szakmában. Életéről és munkájáról zselízi fellépésekor mesélt lapunknak.

– Ha jól tudom, Ön először az 1968-as Ki Mit Tudon mutatkozott be, ekkor vált ismert előadóvá...

– Valóban, a televíziós középdöntőig jutottam abban a legendás műsorban. Az a vetélkedő számos olyan tehetséget indított el a pályán, akik mára komoly művésszé értek, elég ha csak Gálvölgyi Jánost, Szegvári Menyhért rendezőt, Kincses Veronikát, Galkó Balázst vagy a Neoton és a Hungária együttest említem. Akkor ott szinte csodabogárnak számítottam, hiszen egyedül, zenekíséret nélkül adtam elő eredeti népdalokat. Ám a szakmai pályafutásomat igazából az 1970-es országos Röpülj, páva!-versenyen kezdtem el, itt a nagydíjat és a Népművészet ifjú mestere címet kaptam meg. Na és a legkedvesebbet: a Kodály Zoltán-különdíjat.

Térjünk vissza a kezdetekhez. Honnan, milyen környezetből indult útnak ilyen gazdag tarisznyával?

– Egy szigetközi, Győr melletti kis faluban születtem, egy hat házból álló tanyaközpontban. Hároméves koromban költöztünk be Gyömörére, az én földi, megtartó emlékeim gyakorlatilag ehhez a településhez kötnek. Ez a falu a mai napig megőrizte a hitvilágát és a szokásait. Mélyen hívő katolikus közösségben nőttem fel, a húsvéti körmenet, a pünkösdi virágszőnyeg-készítés, a karácsonyi mendikálás hozzátartozott az életünkhöz, s máig élő hagyomány. De említhetem a hangulatos tollfosztásokat, a viharlámpa melletti kukoricafosztásokat, s mindazokat a csodálatos meséket, dalokat, történeteket, amelyeket közben a felnőttek szinte észrevétlenül továbbörökítettek. Amíg az ember kisgyerek, természetesnek veszi, hogy ebben él. Csak felnőttként értékeli igazán ezt a meghatározó élményt, szellemi útravalót, s döbben rá, hogy lélekformáló, megtartó ereje volt és van a szülőföldnek. Édesanyám, édesapám is szeretett és tudott énekelni. Édesapám úgy tudott egy pohár bor mellett mulatni, hogy az egész falu köréje gyűlt. Édesanyám ösztönösen is remek pedagógus volt, végtelen türelemmel, odafigyeléssel bánt a gyerekekkel, az öcsémet és engem például minden este az ölébe vett, énekszóval ringatott álomba, reggel dallal ébresztett, sokat mesélt és játszott velünk. Ménfőcsanakra jártam gimnáziumba, itt nagyszerű magyartanárnőm volt, Asbóth Márta néni, ő terelte komolyan a figyelmem a népdalokra.

– A Röpülj, páva! után hogy alakult a sorsa?

– Mivel a verseny után már országszerte ismergették a nevem, egyre többször hívtak el művelődési házakba, zenei könyvtárakba, s jöttek a rádiós, televíziós szereplések. Édesanyám viszont mindenképp szerette volna, hogy diplomát szerezzek, ezért közben a soproni óvónőképzőt is elvégeztem, ez tehát az eredeti foglalkozásom. Aztán Budapesten a zeneművészeti szakiskolát is elkezdtem, s döntenem kellett, hogy mit válasszak hivatásul, mert mindkettő egész embert kíván. Maradt a népdaléneklés, s ezzel a profi pálya. 1976-ban, az Egyetemi Színpadon tartottam az első önálló estemet, ahol Nagy László mondott előszót, s akkor kaptam tőle ezt a verset – a legnagyobb ajándék, amit halandó kaphat. Hetvennyolcban jelent meg az első nagylemezem.

– A hetvenes évek Kádár-korszakában eredeti népmeséket, népdalokat előadni és népszerűsíteni egy kicsit ellenzékinek is számított.

– Volt ilyen íze a dolognak, igen, de ellenzékinek számított szinte minden, ami elütött a hivatalos kultúrpolitika sulykolta vonaltól. Bár én mindig is öntörvényű ember voltam, nem törődtem azzal, tetszik-e „fönt”, amit csinálok. Egyszer, egy műsorom után odajött hozzám valaki és megkérdezte: Ki ellenőrizte az anyagot, hogy maga ilyeneket mond, énekel? Azt válaszoltam, magamnál jobb ellenőr szerintem nem kell. Jártam tehát a saját utam, s mivel magasra tettem a mércét, csak a szakmára és a közönségre figyeltem. Persze, talán ha megalkuszom, többet is elérhettem volna, de ezt végképp nem bánom, nem is érdekel. A lélek gazdagodjon, ez a lényeg.

– Több, mint harminc éve gyűj-tőutakra jár, magyar népmese- és népdalkincsben feltérképezte szinte az egész Kárpát-medencét.

– 1971-ben jártam először Erdélyben, a Mezőségben, s attól fogva minden évben tízszer-tizenötször is kilátogattam, még a legkeményebb időkben is. A hetvenes-nyolcvanas években jött a Felvidék, a kilencvenes években pedig, pont a délszláv háború, a bombázások idején Tóthfaluban, Szabadkától körülbelül harminc kilométerre vezettem öt esztendeig népdal-népzenei tábort. De a csángóknál és Kárpátalján is gyűjtöttem anyagot. Erre építem a szombat reggelenként a Kossuth Rádióban hallható Fúvom az énekem című műsoromat is, na és persze az élményekre, találkozásokra. Ritkaságszámba menő felvételek is találhatók a hangtáramban, például mezőségi menyaszonybúcsúztató és halottsirató. A halottsirató nagyon személyes műfaj, szinte baráti viszonyban kell lenni az adatközlővel ahhoz, hogy megnyíljon, s képes legyen mindenfajta szereplési görcs, póz nélkül kitárni a szívét, magnóra énekelni a lélek sebeit. Hála Istennek, csodálatos emberekkel hozott össze a sors, említhetem itt a mezőségi Mári nénit, a gyimesieket, de a csíkszenterzsébeti Szász Anna néni és férje, Mihály bácsi is felejthetetlen emberek. Az ének erejéről meséltek példázatot – a saját életükből. A házasságuk kezdetén, az első gyermekük születése után történt. Anna néni a kútra menet a keresztanyjától tudta meg, hogy a férje más asszonyhoz is jár. A fiatal aszszonyt szinte letaglózta a hír, azt sem tudta, hogy ért haza, éjjel-nappal zokogott, az édesanyja vigasztalta, de ő tovább emésztette magát. Mígnem egyszer naplementekor, kapálásból jövet Anna néni dalra fakadt, ahogy ő mondta: Úgy elfacsarintotta a szívemet a bánat, hogy hasadott meg kettőbe... Mihály éppen akkor ballagott lefelé a dombról, megállt előtte, s kérdezte csendesen: – Hát te, Anna, kinek fújod ezt az éneket? – Hát kinek fújnám, kendnek. Erre a férje megölelte, s hazatértek. – Azóta se kellett, hogy féltsem a menyecskéktől – mesélte a csíkszenterzsébeti asszony. ĺgy történt-e vagy sem, nem tudni. De amikor én megismertem őket, már negyven éve éltek boldog házasságban és négy gyereket fölneveltek, tehát abban az énekben mégiscsak lehetett varázslat.

– Hozzánk, a Felvidékhez milyen emlékek fűzik?

– Ág Tibor az a zseniális ember, akinek a kísérője lehettem, például Kolonban. Tibor bácsi rendkívül nyitott, készséges ember, s óriási tudása ellenére nincs benne egy szemernyi szakmai irigység, féltékenység sem. Ez ma ritka erény. De sokat köszönhetek a lédeci Marikának, s Urbán Aladár barátomnak is, aki ipolyvarbói, ipolybalogi gyűjtésemben segített.

– Kedvenc tájegysége, népdala?

– Természetesen a saját szigetközi, rábaközi népdalainkat éneklem a legszívesebben, mégha ezek nem oly díszítettek is, mint például a mezőségi, moldvai dalok egyike-másika, bár a lészpedi, pusztinai nápdalokat is gyakran énekelem, a moldvai csángók dallamkincséből. Egyébként nincs kedvenc tájegységem, nekem egyformán kedves minden eredeti magyar népdal, ballada, népmese. Rendkívül gazdag szőtes ez, nem lehet csak egy-két szálat kifejteni, mindegyik pótolhatatlanul színes, egyéni.

– Járt már Amerikában, Németországban, népzenei táborok állandó szakelőadója, s évek óta tanít az Óbudai Népzeneiskolában is, ahol több híres tanítvány fordult meg a keze alatt...

– Igen, tizenhét éve tanítok Óbudán, ez egy speciális iskola, Magyarországon kívül csak Bulgáriában van még egy ilyen hely, ahol népzenét, népi hangszereket tanulnak a fiatalok. Ide azok jönnek, akiknek a magyar népzene és népdal a szívügyük, komoly felvételi és tehetségvizsga után. A nevesebb tanítványaim közül Szvorák Katalint említeném meg, akit három évig tanítottam, s ma már kollégák vagyunk, de a Téka együttes szólistája, Tárnoki Bea is ide járt. Az egész magyar nyelvterületről szívesen várjuk a nebulókat, meggyőződésem ugyanis, hogy csak akkor válunk teljes emberré, ha ápoljuk és megőrizzük mindazt, ami kultúránkban egyedi és sajátos: a tájnyelvet, a népdalt, a népmesét, a táncainkat és a hagyományainkat – ezek a gyökereink, s ezek tartanak meg bennünket a jövőben is. Örök értékek, melyekhez mindenkor bizton fordulhatunk.

– A tájnyelvet említve, műsorában feltűnt, hogy a székely népmesét eredeti kiejtéssel, de még a csak ott jellemző hangsúlyt, hanglejtést is pontosan visszatükrözve adta elő, magától értetődő természetességgel.

– Ha az ember sokat és sokszor jár gyűjtőutakra, szinte beléivódik a helyiek beszédmódja, kifejezőképessége, szókincse, nem beszélve arról, hogy ezt a szakmát csak így érdemes és szabad művelni. A palóc nyelvjárásnak is megvan a maga bája, egyedisége, hogy felvidéki példát mondjak. Minderre joggal büszkék lehetünk.