Tizenöt éves a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága

A Társaság első elnöke kitűnő szobrászunk, Nagy János lett, ügyvivője Dr. Kubička Kucsera Klára művészettörténész. Akik akkor részt vettek ezen az alakuló gyűlésen, nemcsak a magyar nemzetiségű művészek szlovák környezeten belüli helyzetét akarták tisztázni és meghatározni, hanem a képzőművészet viszonyát is a szlovákiai magyar kultúra más területeinek képviselőihez. Tisztázzunk végre egy lényeges fogalmat – vagy inkább: fogalomzavart! Mi a képzőművészet, milyen szerepet tölt be a társadalomban, szükség van-e rá, illetve: miként viszonyul hozzá a társadalom?

Mindaddig, amíg a kommunista pártállamban egyedül a Csemadokot ismerték el a magyar nemzetiségi kultúra hivatott művelőjeként, a Csemadok a nagyobb tömegek mozgósítása érdekében elsősorban – vagy kizárólag – az amatőrök és népművészek működését támogatta, és föl sem merült, hogy hivatásos művészekkel is foglalkozzék. Pontosabban: minden erre tett kísérletet – mint pl. a fiatal képzőművészek gombaszögi bemutatkozását 1961-ben vagy a szlovákiai magyar képzőművészek kiállítását Dunaszerdahelyen 1967-ben – bagatellizált, illetve adminisztratív módszerekkel ellehetetlenített. Egy hivatásos képzőművész vállalhatta nyilvánosan, hivatalosan is a nemzetiségét: Lőrincz Gyula, aki egyúttal Csemadok-elnök is volt, azonkívül pedig Új Szó-főszerkesztő, magas rangú pártfunkcionárius, s néhány évig a Szlovák Képzőművészek Szövetségének elnöke. S mindvégig úgy tevékenykedett, mintha itt rajta kívül más magyar nemzetiségű képzőművész nem létezne. ĺgy hát nem került be a hazai magyarság köztudatába, hogy itt, bizony, élnek magyar képzőművészek.

Az írók magyarságához nem fért kétség, hiszen anyanyelvükön, tehát magyarul írtak, s a Csemadok gondoskodott is népszerűsítésükről. Nemzeti – nemzetiségi? – kultúránk korifeusainak figyelmét azonban „elkerülte” az a „csekélység”, hogy közben fölnőtt egy kitűnő képzőművészekből álló nemzedék. Tagjai nagyrészt a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán szerezték ismereteiket és fejlesztették tehetségüket, de nemzetiségükről nem mondtak le. Csak ez kevésbé volt felismerhető, mint az irodalom esetében. Kubička Kucsera Klára próbálkozása a Kisgaléria c. könyv kiadásával 1977-ben, melyben ezeket a művészeket akarta a közönségnek bemutatni, a Madách Kiadó „jóvoltából” félresikerült: a papír minősége, a nyomás, valamint a szöveg megcsonkítása nem méltó egy képzőművészeti kiadványhoz. A könyv nem csak a tartalomra nézve volt hátrányos, hanem a grafikai szerkesztő, René Murat szakmai rangját is sértette.

Miért írok most erről? A hazai magyar képzőművészek 1989-ben pontosan ezeket a méltatlanságokat elkerülendő kezdtek szervezkedni. Hogy végre megfelelő kivitelben mutathassák meg a társadalomnak alkotásaikat, jelenlétüket, nemzeti elkötelezettségüket, s felhívják a figyelmet arra, hogy a képzőművészet nemzeti kultúránk szerves része.

Az első „hideg zuhany” mindjárt a társaság megalakulását követő hetekben ért bennünket – amikor fölajánlottuk a Csemadoknak az együttműködés lehetőségét, a hivatalban lévő titkár felvilágosított, hogy a Csemadok hivatásos művészettel nem foglalkozik (akkor mindjárt felmerül a kérdés, vajon miért foglalkozott és foglalkozik ma is például az írókkal). Tehát, abban a pillanatban, hogy deklaráltuk hivatásos művészeink nemzetiségi elkötelezettségét, a szlovákiai magyar kultúra hivatásos – és mai napig privilegizált – képviseleti szervezete kifejezésre juttatta a tartózkodását.

Tekintettel arra, hogy nincs működő magyar galéria-hálózat – az egyetlen bevallottan magyar galériai intézmény a Kortárs Magyar Galéria (magyarországi kezdeményezésből és támogatással) Dunaszerdahelyen működik –, valamint kevés az aktív magyar nemzetiségű szakember, a tizenöt éve létrejött, és 1993 óta Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága néven működő egyesület koldusként próbálja magát bekönyörögni különböző kiállítási intézmények kegyeibe. S mivel ezek az intézmények zömmel Nyugat-Szlovákiában találhatóak, a Kelet-Szlovákiában élő művészeink hátrányt szenvednek, hiszen sokkal nehezebben juttatják el műveiket a kiállításokra, mint a közelben élő kollégák, és természetszerűleg ugyanígy hátrány éri a keleti közönséget is.

Igaz, létrejött időközben két, hivatásos magyar kultúrával foglalkozó múzeum: a pozsonyi és a komáromi. Azontúl, hogy mindkettő Nyugat-Szlovákiában van, mai napig nem tisztázódott, ki mivel foglalkozzék. Meg kéne osztani a feladatokat: egyik foglalkozhatna a szlovákiai magyar kultúra történetével, s ezen belül az elmúlt korok művészetével, másik a kortárs kultúrával, s ezen belül a kortárs művészettel is. De rivalizálnak, nem egyeztetnek, s pénz híján részben improvizálnak is, illetve Magyarországról importálnak kész kollekciókat.

Ebben a tisztázatlan helyzetben érkezett el a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága megalakulása 15. évfordulójához. Az eltelt évek alatt bizonyos rendszer alakult ki: lehetőleg évente egy tagsági kiállítás, kétévenként az Illusztrált könyv c. kiállítás, szimpóziumok, egyéni kiállítások. A Társaság megalapította saját szakmai Nívódíját, melyet a független szakember bevonásával alakított zsűri eddig a Társaság hat tagjának ítélt oda a mindenkori előző év legrangosabb művészi teljesítményéért.

2004-ben az SZMKT – a rendkívül alacsony anyagi támogatás dacára – az ötből négy tervezett rendezvényét megvalósította. Májusban megrendezte Dunaszerdahelyen a Kortárs Magyar Galériában az Illusztrált könyv c. biennálét, melyhez kapcsolódóan – a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete támogatásával – harmadszor valósult meg a könyvkiadók és illusztrátorok közös szimpóziuma. Ennek a rendezvénynek a szervezők nagy jelentőséget tulajdonítanak, többek közt azért is, mert az SZMKT tagjai közt sok illusztrátor van, s meg kell teremteni a kiadókkal a méltányos együttműködés körülményeit, de végeredményben azért tartjuk fontosnak ezeket a fórumokat, hogy a hazai magyar könyvkiadás színvonalának emelésében a kiadók segítségére lehessünk.

A Társaság a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum kiállítótermében megrendezte aktuális tagsági kiállítását. 2002 óta ezeket a kiállításokat nem „szalon”-jelleggel rendezzük, hanem minden évben valamilyen központi gondolatot javasol a Tanács, s a kiállítandó műveket zsűri válogatja ki. E bevált módszer jóvoltából tagsági kiállításaink színvonala minden szempontból kiállja a próbát. A 2004-es kiállítás címe: Múló és állandó. A téma megragadta a kiállítók fantáziáját, új művek is születtek, így a 26 részt vevő művész 62 alkotásából valóban rangos kiállítás állt össze. E sorok írója, aki egy személyben a kiállítás rendezője is, nem méltathatja magát a kiállítást. ĺgy csupán – higgyék el, segítő szándékkal – arra szeretnék rámutatni, hogy a Csallóközi Múzeumnak nincs pénze a szép, célszerűen épült kiállítóterem karbantartására, melynek tetején befolyik az eső. Csak a múzeum munkatársainak áldozatkész segítsége jóvoltából sikerült valóban szépen megrendezni a kiállítást, melyre az SZMKT nem kapott anyagi támogatást. A helyi TV-stáb és a Pátria rádió munkatársa jelen volt, tudósítottak a kiállításról, de napilapjaink nem vettek róla tudomást. Van az országban más hivatásos magyar képzőművészeti egyesület? Nem luxus-e egy ilyen országos jelentőségű rendezvényt figyelmen kívül hagyni? A kiállítás rendezője nemcsak szervez (koncepciót állít föl, levelez, telefonál – többnyire a magántelefonján), gondoskodik a szállításról, elméletileg előkészíti és (fizikailag is) megrendezi a kiállítást, megnyitja, de még kritikát is maga írjon magáról? S végül támogatás híján arra sincs pénz, hogy a kiállításról legalább szerény katalógus jelenjék meg.

Párhuzamosan nyílt meg nívódíjas művészünk, Szabó Ottó kiállítása. Mint említettem, a Nívódíjat – Darázs Rozália szép bronzplakettjét és a Kalita Gábor tervezte díszoklevelet – mindig az előző év rangos teljesítményéért ítéljük oda valamelyik tagunknak. Szabó Ottó a 2003-as évben egy „térgrafikával” vonta magára a közönség és a szakma figyelmét. A vérbeli grafikus háromdimenziós grafikát alkotott Tessék belépni címmel, melyet Losoncon, Salgótarjánban és 2004-ben Komáromban mutatott be. A vashuzalból készült „vonalak” egy zárt térben alkotnak hálózatot, a térbe kerettel körülvett nyíláson át lehet nemcsak benézni, de valóban belépni is. A nyílással szemben lévő falon ugyancsak vashuzalból forrasztott, széttárt karú alakot ábrázoló „kép” függ. A térbe belépő néző minden lépésénél más-más képet láthat. Ez is volt a művész szándéka: hogy bevonja a nézőt az alkotási folyamatba.

Az SZMKT megalakulása óta szorgalmazzuk szakmai csoportosulások létrejöttét. Lehet, hogy ez most lassan kikristályosodik az illusztrátorok spontán szerveződésével, de más műfaj szerinti csoportok már csak azért sem tudnak kialakulni, mert tagjaink földrajzilag is messze élnek és alkotnak egymástól. Ennek ellenére Dr. Kubička Kucsera Klára most megvalósította egy régi tervét: egy térben bemutatni az SZMKT tagjai közül azokat az alkotókat, akik térben gondolkoznak s installációk révén fejezik ki magukat. Október 15-én nyílt meg a komáromi LIMES Galériában Itt és most címmel ez a hat alkotót bemutató kiállítás. Dolán György, Balázs István, Štefunková Szabó Erzsébet, Matuštik Munk Kyra, Kosziba Klaudia és Lipcsey György alkotásai töltik ki a patinás „Katonai Templom” grandiózus belső terét. A művek nagyrészt e kiállítótér számára készültek, a megadott téma mentén, illetve a rendező, Dr. K. Kucsera Klára választotta ki őket a kiállítás céljára. Dolán György olajjal elöntött, homokba mélyesztett jelei ugyanúgy a múlandóságot jelképezik, mint Matuštik Munk Kyra Radnóti emlékét idéző festményei, melyek egy – eredetileg a somorjai At Home Galleryben bemutatott – installációból lettek kiválogatva. Š. Szabó Erzsébet festményei a természeti alakzatok, növények, állatok múlandóságára utalnak, szemben vele Kosziba Klaudia a folyóvíz örök mozgását jeleníti meg, ekként mutatva rá arra a folyamatra, aminek az alkotás is része. Megragadható-e a pillanat, vagy máris elmúlt, amint kimondjuk vagy tudomásul vesszük? Kicsit derűlátóbban közelíti meg a témát Balázs István hatalmas, színes mandalája, mely a művész eddigi alkotói fejlődésében is bizonyos optimistább korszakra utal. Lipcsey György plasztikái a Tér kereteit, behatároltságát s a behatárolt térnek a nagy egészhez – talán a Kozmoszhoz? – való viszonyát kutatják. A tömör formák szobrásza immár néhány éve foglalkozik a térből kihasított alakzatok körvonalainak plasztikus megjelenítésével. Ez valóban „itt és most” kérdése.

A templom karzatán válogatást láthat a néző az SZMKT 2003-as, Jel és szimbólum címmel Dunaszerdahelyen, az Art Ma Galériában bemutatott tagsági kiállításából. A térhez alkalmazkodó válogatás meglepően jól igazodik az Itt és most jellegéhez, hangulatához. Csak remélhetjük, hogy a LIMES Galéria látogatói vállalkoznak a csigalépcső „megmászására” s megnézik ezt a válogatást is, így nyerve bővebb képet a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága munkásságának szélesebb spektrumáról.

Az SZMKT ismételten levélben kérte a Szlovák Köztársaság kulturális miniszterét és a Kisebbségi Kultúrák Főosztálya vezetőjét, hogy méltányolják az országban egyedüli magyar hivatásos szakmai csoportosulás működését, s vegyék figyelembe szakembereink véleményét minden képzőművészettel kapcsolatos döntés meghozatalában. A kultúrát irányító szervek és a nyilvánosság tudatában összemosódik a népművészet az amatőrizmussal és a hivatásos művészettel. A véresen komoly és elkötelezett vallomásokat a köztudat hajlamos szobadíszként kezelni, csak azért, mert nevelési rendszerünkből hiányzik az igényes, korszerű vizuális nevelés. Még mindig hat az elmúlt negyven év kultúrpolitikai hozzáállása a képzőművészethez, s hogy ezen az elmúlt tizenöt év sem tudott változtatni, az nem az alkotó művészek vétke vagy mulasztása. Mai napig hiányzik az a demokratikus kulturális fórum, amelyik végre tudomásul veszi és rangjának megfelelő módon kezeli a kortárs szlovákiai magyar képzőművészet egészét. Ebben igénybe kell venni a szakértők, a hivatásos műértők segítségét.

A harmadik évezred a vizuális kultúra korszaka, s ez gondolkodásunk megújulását kívánja. Jó lenne, ha az SZMKT ezt tudatosító közegben tervezhetné a 2005-ös év tevékenységét.