TGM: Még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lesz

A pozsonyi Comenius Egyetem zsúfolásig telt nagytermében a posztfasizmusról adott elő pár hete. Mi a posztfasizmus? Elsősorban 1989 után szerte a világon kezdtek megjelenni olyan szisztémák, amelyek számos vonatkozásban hasonlítanak a fasizmushoz, anélkül, hogy megszüntették volna a parlamentáris rendszerek kereteit, s terrort vagy diktatúrát vezettek volna be. A lényeg azonban ugyanaz: a szuverén hatalom meghatározhatja, hogy ki az állampolgár és ki nem. A fölvilágosodás óta az az alapföltevésünk, amely egyébként szerepel valamennyi vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumban is, hogy minden egyes személyt megillet az állampolgárság, megillet az állam védelme, valamint az a jog, hogy beleszóljon az állam, voltaképpen MINDEN állam ügyeibe. S ettől senkit sem lehet megfosztani. Azt se, aki ma (még) nem állampolgár, hanem „idegen”. Ez persze a valóságban nem így van. Majdnem húsz évvel azután, hogy 2000 nyarán ezt a Boston Review-ban megírtam, jött a menekültválság, amely különösen kiélezte ennek a hivatalos ideológiának a válságát. Arról nem is beszélve – nemzetiségi lap olvasóinak ezt nem kell magyarázni – , hogy a különböző kisebbségek jogait is korlátozzák. Ez megnyitja az utat a posztfasizmus felé, mert az egyenlőség, amin elvileg az egész rendszer alapszik, nem érvényesülhet.  1989-et említette mint mérföldkövet. Az világos, hogy a keleti blokk számára ez miért volt jelentős, de mit jelentett a nyugati világ számára, ahol nem volt rendszerváltás?  1989 még fontosabb változás volt a Nyugatnak, mint nekünk, mert a hidegháború befejeződésével megszűnt a világhatalmi egyensúly, s ezzel együtt az a kényszerítő körülmény, amely miatt a nyugati országoknak vigyázniuk kellett a politikai gyakorlatukra. Amíg fönnállt a „kommunistaveszély”, meg kellett békíteni a munkásokat és a gyarmati lakosságot. (Ez utóbbit végül „el is kellett engedni”, és megadni neki a szabadság futó illúzióját.) 1989 után olyan gazdasági intézkedéseket hoztak a nyugati államokban, amilyeneket a „kommunistaveszély” árnyékában senki nem mert volna meghozni. Mikre gondol? A szociális állam leépítése, a munkanélküliség megnövekedése, a munkajogok erőteljes megnyirbálása, a munkahelyi beleszólás megszüntetése, a tőke adóztatásának csökkentése és a többi. Ez egyébként szét is verte a hagyományos baloldalt és a szakszervezeti mozgalmakat. Tehát 1989 ahelyett, hogy a jogok szélesítését hozta volna, a szűkítésüket jelentette. És mi a helyzet Kelet-Európában? Itt se jöttek létre ideális államok. Európában az első háború a II. világháború óta ’89 következtében keletkezett – a délszláv konfliktus. Államok estek szét – erre jó példa Csehszlovákia, amelynek az állampolgárai ezt a mai napig traumaként élik meg, bár itt nyugalom van. Ellentétben a volt Jugoszláviával és a volt Szovjetunióval, ahol továbbra is súlyos konfliktusok vannak és lesznek. Lényegében az ellenkezője következett be annak, amit vártunk: erőteljes nemzetiségi üldözés, etnikai konfliktusok, diktatórikus kísérletek. Ön szerint miért alakult ez így? Mert nem vettük tudomásul, hogy minek volt köszönhető az 1945 és 1989 közötti béke: a nyugati országok számára jólét és viszonylagos szabadság, de még a keleti tömb számára is némi stabilitás és fejlődés. És minek volt köszönhető? A nukleáris egyensúlynak és annak, hogy a Szovjetunió, Kína és a nyugati kommunista pártok együtt hatalmas erőt jelentettek, s ettől félni kellett: nem lehetett akármit csinálni. Tudatosítanunk kell, hogy a polgári szabadságjogok egy részét – mint például az általános szavazati jog vagy a nők egyenjogúsága – egyáltalán nem a polgárság és a liberálisok vívták ki (helyeselték, de gyöngék voltak hozzá), hanem a polgári társadalom ellenségei: a marxista és szociáldemokrata baloldal. Az olyan kiváltságokat, mint a nyugdíj vagy a társadalombiztosítás, azért hozták létre a tőkés államok, mert rettegtek a szociáldemokratáktól, s később a (nyugati) kommunistáktól is. S az uralkodó osztályoknak ez a rettegése a dolgozó osztályoktól üdvös, mert az egyik alapvető garanciája volt a szabadságunknak és biztonságunknak. Ezek szerint ma nem rettegnek. Miért? Mert nincs mitől. A munkásmozgalom és a baloldal elveszett. Hogyhogy? Nyugaton azáltal, hogy a modern ipari és szolgáltatási szektorban a munkások életszínvonala annyira megemelkedett, hogy komoly támogatója lett a fönnálló rendszernek. De hát a munkásosztály életszínvonalának az emelkedése pozitív dolog, nem? Katasztrófa. Történetileg a reformista munkásmozgalom győzelme a veresége. Katasztrófa az, hogy ezek az emberek jobban kezdtek el élni? Számukra bizonyára nem… Természetesen nem az a katasztrófa, bár a fogyasztási őrület társas­lélektani vonásai aggasztók, hanem az ellenállás megszűnésének a következményei. Ezeket a vívmányokat ráadásul bármikor el lehet venni, s el is vették, kivéve – részben – azt a pár államot, ahol még megvannak a maradványai a szociális államnak. Akkor tehát inkább maradt volna a munkásosztály a mélyszegénységben? Dehogyis. Sikereik ellenére megmaradhattak volna, s néhol meg is maradtak az ellenállás álláspontján. Egyébként maga a munkásosztály soha nem volt mélyszegénységben, az a szubproletariátus meg az agrárproletariátus. A szociális vívmányok különben a legteljesebben a leggazdagabb országokban maradtak meg, Ausztriában, a skandináv államokban, Németországban, a volt keleti tömb országai közül Csehországban. De a proletárok ott se tartoznak a rendszer ellenzékéhez, ha védik is a saját (szigorúan csak a saját) érdekeiket. Az nem lehet, hogy a munkásosztály úgy érezte, már nincs ki ellen harcolnia, mivel elérte, amit akart? Kérdés, hogy ezt érezte-e, vagy így manipulálták a pártjai, amelyek természetesen választási és egyéb sikerekre ácsingóztak, és ezért megalkudtak a polgári társadalommal. Talán volt ilyen érzés. De volt valami más is. A munkásosztály Közép- és Nyugat-Európában a fasizmus (később meg a sztálinizmus) alatt megtanulta, hogy a proletár ellenállásért koncentrációs tábor és halálbüntetés jár. Jobb megegyezni. Ennek következtében a modern társadalom történetében legelőször megszűnt az igazi rendszerellenállás, a fundamentális ellenzék, aminek az alapja az osztályharc gondolata volt. Ezek után a hatalom nagyjából azt teheti az emberekkel, amit akar. A második világháború után Nyugat- és Kelet-Európában kiharcolt munkásjogok többségét különösebb ellenállás nélkül hagyták elvenni, a munkanélküliséggel fenyegetett és így megjuhászított proletariátus relatív társadalmi helyzete az 1970-es évek óta folyamatosan romlik világszerte. Hol van a szociális lakásépítés? Hol van az ingyenes üdülés? Hol van a biztosított munkaszünet? Az állásbiztonság? Az átképzés? A beleszólási jog, a vállalatok együttkormányzása? A mozgóbérskála? A jóléti állam halott, alig olvashatunk róla mást, mint neoliberális rágalmakat: s mindez a kapitalizmus, a polgárság győzelme az osztályharcban.‘ S mi a helyzet Kelet-Európában? Itt a „kommunista ellenség” képének érthető és méltányolható öröksége, valamint a nyugati modellbe vetett, teljesen téves meggyőződéseken alapuló föltétlen hit szintén lefegyverezte az ellenállásokat. Így a politikai aktivitásnak egyetlen formája maradt, ez pedig az etnicizmus. Ez képes egyedüliként még mindig mozgásban tartani a politikai társadalmakat, bármennyire nem tetszik ez nekem. Itt a szélsőjobb erősödésére gondol? Nem csak arra. Mi a különbség ma a Jobbik és a Fidesz között? Semmi. Mivel jobb Fico a Szlovák Nemzeti Pártnál? Semmivel. Fico tipikus sovén-jobboldali politikus, aki szociáldemokratának nevezi magát, ami a világ egyik legrosszabb vicce. De a cseh szociáldemokraták se baloldaliak, de még a Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja se baloldali, hanem nacionalista, konzervatív párt, hamis és üres „komcsi” külsőségekkel. Ezek mind ugyanazt gondolják. Akkor miben rejlik ön szerint a valódi baloldaliság? Nem szerintem, hanem a történelem tanúsága szerint két fő vonása van: az antikapitalizmus és az antinacionalizmus. A kettő nem megy egymás nélkül. Aki azt állítja, hogy antinacionalista, de nem antikapitalista, mint némely liberálisok, az vagy magát csapja be vagy másokat, vagy mindkettőt. A baloldal szembenáll a társadalmi hierarchiával, azzal, hogy a szegények a gazdagokkal szemben, a nők a férfiakkal szemben, a feketék a fehérekkel szemben, a műveletlenek a műveltekkel szemben, a vidékiek a városiakkal szemben hátrányt szenvedjenek. Ez pedig enyhén szólva nem túl népszerű. Ez a fajta társadalom nem teljes utópia? Ön szerint ez reálisan megvalósítható? A kérdés persze nem az, hogy utópia-e, hanem az, hogy helyes-e az eszmény. De ha nem akarjuk, hogy az emberiség elpusztuljon, akkor meg kellene valósítani. Különben elpusztul az emberiség? Hogyhogy? Úgy, hogy különben a piac által okozott anarchia, az etnikai összecsapások és a természeti szerencsétlenségek nagyon hamar legalábbis élhetetlenné teszik a földgolyót: nagyon ráférne a racionális dialógus. Ezt nem lehet lefolytatni, amíg olyan militarisztikus szörnyállamok, soviniszta vezetések és önző idióták uralkodnak, akiket látunk. Mindannyian látjuk, hogy a kései kapitalizmus, amelyben élünk, milyen rettenetesen gyors mértékben züllik, s ez a vezetők kiválasztásában is megmutatkozik. Hasonlítsa össze Trumpot Roosevelttel, Theresa Mayt Churchill-lel, vagy Christian Kernt akár Bruno Kreiskyval – az előszobába nem engedtek volna be olyan embereket valamikor, mint a mai világvezetők. Az emberek általánosságban nem jobbak és nem rosszabbak, mint korábban, így azt a megaláztatást, hogy ilyen vezetőink vannak, nehéz elviselni. Miközben ez csak egy jel, egy szimptóma, nem oka a dolgoknak, hanem a következménye. Idekívánkozik a kérdés, hogy mondjuk Kim Dzsongun észak-koreai vezető mennyivel jobb ennél? Észak-Korea, csakúgy, mint annak idején a Szovjetunió nem kommunista, hanem államkapitalista rendszer, annak is egyik legrosszabb fajtája. Ott sem érvényesül az egyenlőség. Ennek a kérdésnek tehát semmi alapja. Mindenesetre a nézetei nagyon radikálisak. Mintha elszoktunk volna az ilyen gondolkodástól…  Ez azért van, mert az emberek az igazi közéleti vitától el vannak tiltva a médiaszerkezet és az általános kulturális hanyatlás következtében. 1902-ben Pozsonyban senki nem csodálkozott volna azon, amit mondok. Az viszont tény, hogy az emberek azokban az államokban élnek a legjobban, ahol a legfejlettebb a kapitalizmus. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy a fejlett nyugati országokban uralkodó társadalmi-politikai rendszer az eddigi legjobb az emberiség történelmében, mind az életszínvonal, mind az emberi jogok terén. Ez nem mond ellent annak, hogy a kapitalizmus egy eleve rossz rendszer? Nem értek egyet ezzel az állítással. Miért, volt jobb rendszer a történelemben? Volt, a múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben a nyugati világban. Kapitalizmus, szocialista nyomás alatt. Ami jó volt benne, azt a szocializmus – a szociáldemokrácia és ettől függetlenül a sztálini Szovjetunió fenyegetése – hozta létre. Amilyen rossz volt Sztálin az oroszoknak, olyan hasznos volt a franciáknak és az olaszoknak.  A múlt század 50-es, 60-as, 70-es éveiben szintén kapitalizmus volt Nyugaton, nem? Igen, de az kombinálva volt rendes szociális állammal. Ezt pedig megszüntették. „Történelmi kompromisszum”, ahogy Olaszországban nevezték. Ehhez le kellett győzni a fasizmust, és be kellett venni a munkáspártokat a pakliba. Ezek szerint azonban a kapitalizmus tud jobban is működni. Azt szokás mondani a liberális kapitalizmusról, hogy ez az egyetlen rendszer, amely képes önmaga korrekciójára. Nem lehet, hogy csak korrigálni kell a meglévő rendszert? Ugyan hol képes a rendszer az önkorrekcióra? Hiszen omlik össze az egész. Omlik össze? Ezt miből gondolja? Nézzen körül. Csak ilyen jeleket látunk, semmi mást. Láthatja, hogyan próbálja például az amerikai állam megfosztani saját állampolgárait a jogaiktól, hogyan próbálja visszavenni az egyik legfontosabb vívmányt, a környezetvédelmet, hogyan politizál a lehető legfelelőtlenebbül gazdasági és katonai téren, hogyan uszít a nők ellen. Mindez konkrétumokban fog megvalósulni – a családtámogatási rendszerek és az egészségügyi rendszer tervezett tönkretételében, abortusztilalomban. Ekkora visszafejlődésnek még nem voltunk a tanúi. Ráadásul az egész trend a háború és a politikai instabilitás felé mutat, lásd az Európai Unió végvonaglását. Nem lát tehát lehetőséget a korrekcióra? Attól függ, milyen áron, és mit nevezünk korrekciónak. Egy forradalom kétségkívül kijavítaná ezeket a dolgokat, de elég magas áron. Nem hiszem, hogy az emberiség annyiban fogja hagyni ezeket a dolgokat, ám jelenleg nem látom a jelét a korrekciónak. Elég megnézni, kik a leginkább feljövő európai politikusok Marine Le Pentől Geert Wildersig. Nem ők vezetik az országokat. Akkor is nagy befolyásuk van, mert egyre inkább erre terelik a mainstreamet. Hollandiában nemcsak a liberális szocdem, hanem még a radikálisabb baloldali pártok is átveszik Wildersnek nemcsak a retorikáját, hanem a törökellenes, arabellenes uszító hangnemét is. Ugyanez történik Ausztriában, ahol a kormány legutóbbi rendelkezésében rendőri jogköröket adott a hadseregnek. Békeidőben, civilizált államban 1945 óta ilyesmi még nem fordult elő. Ezt egyébként a magyarországi törvényekből vette át Ausztria.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"274047","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"337","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Arra nem lát esélyt, hogy mindez újraaktivizálná a baloldalt? A baloldalt létre kellene hozni, mert politikai értelemben megszűnt. Vannak baloldali gondolkodók, baloldali csoportok, baloldali közvélemény, itt-ott még sajtó is, tehát létezik a társadalomban baloldali érzékenység és baloldali érzelmű emberek, de őket nem reprezentálják a parlamenti pártok.  S nem lát esélyt arra, hogy ez megváltozzon? Nem. Különben is, a parlamenti rendszer haldoklik, ezért nem is biztatnék senkit, hogy parlamenti politikával próbálkozzék, mert ennek vége. Megjegyzem, a parlamenten kívüli politika is polgári jellegű – a polgári fiatalság mozgalmai jelentek meg Romániában, most meg Magyarországon és legutóbb Szlovákiában; az Aleksandar Vučić elleni szerbiai tüntetéseknek vannak baloldali és proletár elemeik, de ez kivétel.  Mi akkor a kiút? Nincs, jelen pillanatban legalábbis. Még nagyon sokat kell szenvedni, és még sokkal rosszabb lesz a jelenleginél, mielőtt jobb lesz. Kétségkívül a veszedelem magukhoz fog téríteni embereket, s az is kétségtelen, hogy hosszabb szünet után van a fiatal értelmiségnek egy kisebb része, amely az emberi emancipáció baloldali híve. De azért a fiatal értelmiség többsége is főleg a pénzzel törődik, és az alulról és kívülről érkező, zömmel képzelt betolakodóktól retteg. Miért marad ki a középkorosztály? Mert Kelet-Közép-Európában ez volt a rendszerváltás nemzedéke, amelynek a tagjai liberálisok vagy konzervatívok. A fiatal nemzedéknél ismét megjelenik az antikapitalizmus, s egyben hatalmas Marx-reneszánsz tanúi lehetünk, amely ugyan a sokadik már, de ettől nem kevésbé fontos. Rengeteg új lap, könyvkiadó, rádióműsor jeleníti meg ezt a gondolkodásmódot, ami kétségkívül az ellenállás kezdete. Mindig így kezdődött egyébként – nincs olyan modern politikai mozgalom, amelyet ne az értelmiség kezdett volna el az elmúlt negyed évezredben. Azt nem tudom, hogy ebből mi lesz, de a csírák megvannak. Az előbb azt mondta, még sokkal rosszabb lesz, mielőtt jobb lenne. Ezen mit értsünk? Folytatódni fog a Trump megválasztásával és a brexittel megkezdődött folyamat. Az EU alig létezik már, s mindenki utálja – még az is, aki profitál belőle. Ennek az első számú oka az etnicizmus soha nem látott megerősödése. Nem szabad az etnicizmust összetéveszteni a nacionalizmussal, amelynek voltak demokratikus sajátosságai. Petőfi Sándor nem Bayer Zsolt, s még Ľudovít Štúr sem Marián Kotleba. Ne rágalmazzuk meg a múltat. Amit most látunk, az etnicizmus, s ez tovább fog erősödni, s kifejezett rasszista karaktert ölt, ami a mi régiónkban erős cigányellenességgel és menekültellenességgel jár. Erősödik a nőgyűlölet – ez ott van a jobboldal mögött, s tulajdonképpen az emberek közötti szabad viszonyok iránti gyűlöletet jelenti. Ez össztársadalmi keretekben mit fog jelenteni? Rettenetes viszonyok lesznek. A szolgaság számtalan formája jelenik meg. Ezt persze nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy méltóságos úrnak fogjuk szólítani a főnökséget, és SS-rohamosztagok masíroznak az utcán. A tekintélyelvű formák már megjelentek az életünkben. Ezt nem én állítom, ez így van – látjuk a közvélemény-kutatásokból, az attitűd- és értékvizsgálatokból, az emberek közötti viszonyok nagyon komoly szociálpszichológiai vizsgálatából. Több mint másfél évtizede nagyon sokan áhítoznak a hierarchia visszatérésére: jómódú, diplomás, fiatal, fehér férfiak nem akarják elhinni, hogy egyenlők a félig írástudatlan, hiányos fogazatú, öreg cigányasszonyokkal – pedig azok. Az egyenlő státusra törekvőket, akik ki akarnak törni az elnyomatásból, el kell pusztítani. Meg a védelmezőiket, az olyanokat, mint én.