Tévhitek és kiutak

Ha Trianont csupán a magyar–szlovák államhatár szemszögéből nézzük, akkor is el lehet mondani, hogy számos történelmi mítosz és sztereotípia terheli. Noha aláírása óta 85 év telt el, a magyar és a szlovák közvélemény – s ebben a történetírás is meglehetősen ludas – szinte csak bebetonozott érvrendszer mögül képes visszatekinteni rá. A szlovákok számára Trianon a vélt vagy valós évszázados nemzeti sérelmek jogos jutalma, amely végre lehetővé tette, hogy a szlovákság érvényesítse önrendelkezési jogát. Az 1920-ban meghúzott magyar–szlovák határvonalat pedig úgy szemlélik, mint amely nemcsak az 1918-ban megalakult csehszlovák állam alapvető gazdasági és katonai érdekeit tükrözte, hanem amelynek néprajzi-etnikai megalapozottságáról még vitát sem szabad kezdeményezni. Ebben a tekintetben a szlovák történészszakma is teljesen egységes, hiszen például Martin Hronský, aki egyébként kitűnő történeti munkákban tárta fel Csehszlovákia megalakulásának és a szlovák–magyar államhatár kialakításának körülményeit, a vegyesen lakott területek közepén húzott kompromisszumos határvonalról ír, amivel azt sugallja, hogy etnikai szempontból jobb határt nem is lehetett volna húzni Trianonban.

A magyar köztudat ezzel szemben nem csupán az államhatárok meghúzását, hanem a történelmi Magyarország felosztását is összeesküvésként értékeli. Olyan eseményként igyekszik látni Trianont, mintha mindannak, ami 1918–20-ban történt, semmiféle történelmi előzményei nem lettek volna. A dualizmus korának elhibázott nemzetiségpolitikájával való szembenézés helyett pedig önálló életet élnek a magyar közvéleményben az olyan motívumok, mint a franciák magyargyűlölete, a csehek által hajózható folyóként beállított Ipoly és Ronyva-patak, vagy az, hogy Kun Béla eladta az országot.

Az alábbi írásban arra kívánok választ adni, vajon a fenti állítások mennyire felelnek meg a valóságnak, s milyen irányban kellene korrigálni ezeket a nézeteket ahhoz, hogy végre konstruktív diskurzus alakuljon ki a trianoni kérdéskörről a két ország történészei között. Ha Trianon okait keressük, a mértékadó szakmai művek – jócskán leegyszerűsítve az ok-okozati összefüggéseket – leginkább három dologban jelölik meg azt: Magyarországnak az első világháborúban játszott szerepében, a térség kis nemzeteinek nemzetállami törekvéseiben és a háború végén kibontakozó nagyhatalmi szándékokban. E három ok közül pedig kétségkívül az utolsó, a nagyhatalmi akarat játszotta a legfontosabb szerepet.

Noha az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásának terve nem volt új keletű gondolat, csupán 1918 nyarán, az első világháború utolsó szakaszában született döntés róla. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a Monarchia és vele együtt a történelmi Magyar Királyság fennmaradásához a győztes antant hatalmaknak nem fűződik érdekük, s e helyett a velük szövetséges nemzetek: délszlávok, csehek és szlovákok, lengyelek, románok államainak megteremtését, illetve megerősítését támogatják. Abban pedig, hogy az antant államai ilyen döntésre jutottak, nem csupán az imént felsorolt nemzetek – egyébként jogos – államalapítási törekvései játszottak szerepet, sőt nem is valami irracionális magyarellenesség, hanem elsősorban a német kérdés. Az, hogy a francia elképzelések szerint a világháború utáni Európa új rendjének alapját a francia dominancia, s egy végletesen legyengített Németország képezte volna. Mivel azonban az egyoldalú francia erőfölénytől tartó britek és az amerikaiak Németország drasztikus megcsonkításában nem voltak érdekeltek, előtérbe került egy franciabarát Közép-Európa kialakítása. Ez pedig csak a Monarchia feldarabolásával és a cseh, szerb, román és lengyel törekvések szinte feltétel nélküli támogatásával látszott elérhetőnek. A német kérdésnek Magyarországra gyakorolt hatását nem csak a mai történetírás látja ilyen meghatározónak, ezt már a kortársak is észlelték. A kérdés kiváló szakértője, Zeidler Miklós említi, hogy Teleki Pál, aki egyike volt Magyarország képviselőinek a békekonferencián, már 1920 tavaszán úgy nyilatkozott, hogy Párizsban a német kérdés 80%-os szerepet játszik, míg a magyar csupán 4 százaléknyit.

Magyarország sorsa és az önálló Csehszlovák állam létrehozása tehát a dualizmus korának nemzetiségi problémáitól függetlenül is napirendre került volna. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországot ne terhelné felelősség Trianonért, hiszen a korabeli magyar nemzetiségi politika szűkkeblűségét, hol rejtett, hol pedig nyílt asszimilációs szándékait nem lehet kétségbe vonni. S ha az asszimilációs politika hatékonyságáról lehet is vitatkozni – hiszen a szlovákok, románok stb. döntő többsége egyáltalán nem volt rákényszerülve, hogy megtanuljon magyarul –, mégis ez a politika okozta azt, hogy 1918-ban a válaszút elé kerülő szlovák értelmiség, amely szlovák nyelvű közép- és felsőoktatás híján nem Budapesten vagy Pozsonyban, hanem Prágában, Brünnben és Bécsben tanult, a magyar hazával való szakítás mellett döntött. Az első világháború végén hatalomra kerülő magyar politikai elit nehéz helyzetét az okozta, hogy a győztes nagyhatalmak és a Duna-medence kis nemzetei egyaránt Magyarország feldarabolásában látták érdekeik megtestesülését. Ezt sokáig Károlyi Mihály sem volt képes megérteni, s még 1918 őszén is a Wilson elnök által 1918 januárjában megfogalmazott igazságos béke programjára alapozta politikáját, noha ez akkor már nem volt aktuális. Kevésbé ismert azonban az, hogy Tisza István 1918 októberében sem látta ezt másképp, s a „cseh népfaj rablási törekvéseivel” szemben lehetséges kiútként a wilsoni elvek megvalósulását nevezte meg.

Bár az új államhatárokat illetően kizárólag az 1919 januárjától ülésező békekonferenciának volt döntési joga, a Masaryk és Beneš által irányított cseh politika szándéka az volt, hogy kész helyzet elé állítsa a döntéshozókat: vagyis már a végső döntés előtt elfoglalják azokat a területeket, amelyeket szerettek volna megszerezni. Mindezt persze a győztes hatalmak jóindulatú közreműködésével tették, ezért táviratozhatta Beneš Párizsból az akkor már Csehszlovákia első miniszterelnökévé kinevezett Kramářnak: „Kérem Önöket nagyobb feltűnést nélkülözve elfoglalni ezt a területet. Itt a csendben végrehajtott fait accompli, a harcok és a helyzet uralása fog dönteni. A jogot ehhez megkaptuk.” S amikor nehézségek támadtak (hiszen a november elején a Nyitra, Pozsony és Trencsén megyébe betörő csehszlovák csapatokat a magyar kormány erőinek még sikerül kiszorítaniuk), akkor Beneš elérte, hogy a Foch marsall által aláírt antant jegyzék a cseh elképzeléseknek megfelelő – a Duna, az Ipoly és a Rimaszombattól az Ung folyóig húzódó vonalban meghatározott – demarkációs vonal mögé parancsolja vissza a magyar egységeket. Az Itáliából hazatért cseh-szlovák légiók ezt a területet január első napjaiban, a békekonferencia megkezdése előtt meg is szállták.

A vesztes államok kizárásával rendezett békekonferencián a magyar államhatárok kérdésével a csehszlovák és a román–jugoszláv területi albizottságban foglalkoztak, de egyikben sem Magyarország, hanem Csehszlovákia, Románia vagy éppen Jugoszlávia szempontjából. Az albizottságok javaslatait a Területi Bizottság tárgyalta meg, majd a végső döntést a Tízek Tanácsa (ezt a győztes hatalmak – Franciaország, USA, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán – két-két képviselője alkotta) hozta meg. A Csehszlovák határelképzeléseket Beneš 1919. február 5-én háromórás beszédben terjesztette a Tízek Tanácsa elé. A történelmi valóságot és a statisztikai adatokat szabadon kezelő beszédében a csehszlovák külügyminiszter a Pozsony–Vác– Miskolc vonaltól északra fekvő területek mellett Kárpátalját, illetve a Csehszlovákiát és Jugoszláviát öszszekötő ún. korridor Csehszlovákiának ítélését is kérte a békekonferenciától. A csehszlovák követeléseket február 27-én kezdte tárgyalni az illetékes területi bizottság, s március közepére már döntés is született. Az amerikai, de az olasz és a brit delegátusok is számos alkalommal fejezték ki kételyeiket a cseh határelképzelésekkel kapcsolatban, a francia szakértők azonban következetesen támogatták azokat. A francia J. Pichon, aki a háború előtt a prágai egyetem francia lektora volt, ezt a következő szavakkal magyarázta: „Nem kétséges, hogy a mi érdekünk nem egyszerűen egy életképes, hanem egy olyan erős Csehszlovákiának a létrehozása, hogy az a nyugat felé irányuló germán expanzió leghatalmasabb akadályainak egyike legyen.” Noha a Területi Bizottság által a Tízek Tanácsa elé terjesztett javaslatról – elsősorban a Csallóköz hovatartozása miatt – még további heves háttéregyeztetések folytak, a Tízek Tanácsa május 12-én jóváhagyta azt, majd június 12-én ezt a döntését megerősítette. ĺgy az egy évvel később aláírt békeszerződésbe néhány kisebb korrekciótól eltekintve (pl. Ligetfalu Csehszlovákiához csatolása) az 1919 márciusában meghúzott határvonal került.

Amint a fentiekben már történt rá utalás, a trianoni határok kialakításával kapcsolatban számos legenda él a közvéleményben. Az egyik szerint – erre a szakmailag teljesen értékelhetetlen Koltay-féle Trianon film az élő példa, amely aktuálpolitikai célzattal valamiféle balliberális összeesküvésre szeretné kenni Trianont – a tanácsköztársaság negatívan befolyásolta a határkérdést, s a kommunista vezetők közvetett felelősséget viselnek ebben az ügyben. A valóság azonban ezzel szemben az (bár ez nem menti fel Kun Béláékat a számtalan bűn alól, amit elkövettek), hogy a tanácsköztársaság kikiáltásának idején a bizottsági döntés már megszületett a magyar–szlovák határról. Ezen később annak ellenére sem változtattak jelentősebben, hogy a tanácskormány Károlyiékkal ellentétben az aktív ellenállást választotta, s a vörös hadsereg teljesen a lengyel határig vetette viszsza a Magyarországra támadó cseh-szlovák csapatokat. Visszatekintve pedig nyilvánvalónak tűnik, hogy a békecsináló hatalmak egyáltalán nem voltak tekintettel arra, milyen ideológiájú kormány irányítja Magyarországot. Egyformán elutasítottak minden magyar javaslatot, jöjjenek azok a nyugatbarát pacifista Károlyitól, a bolsevik Kun Bélától vagy a fehérterrort hosszú ideig elnéző mosollyal szemlélő Horthytól.

Hasonló tévhitnek kell neveznünk azt a véleményt is, miszerint a döntéshozók egyáltalán nem voltak tisztában a térség etnikai és földrajzi viszonyaival, s elhitték a csehszlovák küldöttségnek, hogy a Csallóköz nem tisztán magyarok által lakott terület, az Ipoly és a Ronyva pedig hajózható folyók. Erről azonban szó sincs. Mind a franciák, mind pedig az angolok és amerikaiak felkészült szakértői háttérrel rendelkeztek, akik meglehetősen jól ismerték a térség viszonyait, s amikor döntöttek, nagyon is jól tudták, hogy esetenként színmagyar, máskor egyértelműen magyar többségű területek elcsatolására bólintanak rá. Ami pedig a hajózható folyók legendáját illeti, Ablonczy Balázs mutatott rá egy tanulmányában, hogy a békekonferencia dokumentumaiban semmiféle utalás nincs erre a motívumra. Nem úgy a vasút szerepére, amely tényleg döntő fontosságú volt a határok megállapítása szempontjából.

Végső konklúzióként talán azt vonhatnánk le, hogy egy olyan érzelmektől túlterhelt témában, mint Trianon, egy ideig még biztosan nem lehet mindenki számára elfogadható értékelést adni. A történetírásnak azonban arra mindenképpen törekednie kell, hogy a témát megszabadítsa végre a rárakódott sallangoktól, sztereotípiáktól, érzelmi robbanótöltetektől. Magyar részről ideje volna már véglegesen szakítani minden olyan nézettel, amely a Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország integritásának a szempontjából – tehát eleve negatív előjellel – vizsgálja Csehszlovákia megalakulását. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a történelmi Magyarország felbomlása minden előzmény nélküli, csupán az adott nagyhatalmi viszonyokat tükröző lépés volt. Be kell látnunk, hogy Magyarország nem csupán a nemzetiségi kérdés, hanem a korabeli demokratikus minimum tekintetében sem volt képes megújulásra, s ennek esélye sajnos még a háború utolsó évében sem látszott. Ennek fényében pedig a szlovák nemzet önrendelkezési jogának érvényesítését és a csehekhez való kapcsolódását logikus és legális lépésként kell elfogadnunk. Arra persze lehet hivatkozni, hogy ez csupán néhány (többnyire evangélikus és erős csehországi kapcsolatokkal rendelkező) szlovák értelmiségi döntése volt, ám a nemzetek életében a jelentős döntéseket általában egy szűk réteg hozza meg, s a tömegek ezt idővel vagy akceptálják, vagy ellene fordulnak. A szlovákság pedig választott, s bár a magyar kormányhoz a húszas-harmincas években befutó jelentések arról szólnak, hogy a szlovák lakosság szívesen térne vissza Szűz Mária országába, az ilyen értékelések valós értéke vajmi kevés volt.

Persze Trianon kapcsán a szlovák (és cseh) történetírásnak is meg kellene már szabadulnia a szemellenzőtől. Egy ország történelmét ugyanis nem lehet hamis mítoszokra építeni. A szinte öszszes szlovák értékelésből visszaköszönő megállapítás, hogy „a Szlovákia és Magyarország közötti etnikai határt nem lehetett pontosan megállapítani”, a valóság elmaszatolását szolgálja, hiszen az első világháború idején magyar–szlovák viszonylatban még jól kivehető etnikai határok léteztek. A nagyhatalmak és a cseh és szlovák politika egy kis jóindulata esetén nem lett volna gond igazságos etnikai határokat húzni. Egy ilyen megoldás pedig számos későbbi konfliktustól megkímélte volna közös történelmünket.