Tényleg erős várunk a magyar iskola?

Tanárnő, a szlovákiai magyar iskolának mostanában arról kell meggyőzniea(nagy)szülőt,hogyaz oda járó gyerek érvényesülés dolgában egyenrangú lesz a közeli szlovák iskola végzős diákjaival. Ön gyakran találkozik az ebben kétkedő felnőttekkel? 

Már a pszichológiai tanácsadóból származó tapasztalatom, hogy a szülők gyakran nem is a szlovák vagy a magyar, hanem a jobb és a csak meglehetős iskola között vívódnak. Szlovákiában a magyar tanítási nyelvű iskolának ezért azt kell bizonyítania, hogy a gyereket itt készítik fel teljesebben az életre. Hogy a tudás színvonalának biztosítása, az életszerűség, az iskolában naponta eltöltött idő alatt az érzelmi háttér, illetve a szülők iránti tisztelet tekintetében a gyerek itt érzi magát jobban. A kételkedő magyar szülőknek pedig rendre azt mondom, hogy magyariskolapárti vagyok! Ha valaki visszakérdez, hogyan segíthet a gyerekének, ha a szülei őt szlovákba járatták, azt szoktam válaszolni, hogy ő és hatéves gyermeke egyszerűen együtt fognak tanulni, így mindketten nyernek. 

Az anyanyelvi oktatás fontossága mellett azt szintén Comenius fogalmazta meg, hogy tudás nélkül nem lehet, szív nélkül nem szabad tanítani! 

Az alsó tagozat lényegében az iskolai eredményesség szigete: megtanítja teljesíteni a kisdiákot. Ha a pedagógus bebizonyítja neki, hogy a betű és a számok csodavilága feljogosítja őt arra, hogy egyszer majd boldog felnőtt lehessen, akkor azt is hamar megérteti vele, hogy milyen hatalmasat fog fejlődni, ha megtanul írni, olvasni, számolni. Ha ellenben a kisdiák inkább azzal szembesül, hogy mi mindent nem tud, vagy mi mindenben hibázott, akkor elbizonytalankodik. Távolról sem mindegy hát, rávezetjük-e a gyereket arra, hogy ha tanul és jól tanul, nagyon sokra viheti az életben. 

Hatévesen iskolakötelesek a gyerekek. Ez egyben azt jelenti, hogy automatikusan iskolaérettek is? 

Semmiképpen sem. Minden gyereket úgy fontos beléptetni az iskolába, hogy képes legyen rá. Ha az óvodában megtanult szívből játszani, az a tanulás jó megelőlegezése. De ha úgy lép az első osztályba, hogy az iskola nem munka, hanem pusztán játék, akkor könnyen alulteljesít. Számos gyerek számára ezért előnyös – beépülve még a játék és már a tanulás időszaka közé – a nulladik évfolyam, aminek én elvből híve vagyok. Egy másik lényeges szempont pedig, hogy az oktatás valamennyi szintjén „a” pedagógus ne merev felülnézetből tekintsen a tanulóra, mert akkor parancsuralmi helyzet alakul ki. A gondos iskola ezt a függőleges tengelyt vízszintessé alakítja: tanítok és tanulok, formálok és formálódom. Ha a diák ezt a kölcsönösséget érzi, akkor jó helyen, jó kezekben van. 

Ön miként tapasztalja: jelentkeznek olyanok is a pályára, akiknek mérföldekkel kellene elkerülniük minden tanítandó gyereket? 

Találkozni találkozom ilyenekkel, bár ritkán. A korrektség érdekében mindig meg is kérdezem: ki szeretne a pedagógusi pályán maradni? Tény, hogy több olyan hallgatónk is akad, aki ugródeszkaként „csupán” diplomát kíván szerezni, vagy az első diploma megszerzése után sem tudja még valójában, mit is akar... Azt is tudom azonban, hogy sok a jó hazai magyar pedagógus. Megnyugtató, hogy a fiatalok között is; és aki kitart, az többnyire kitűnően végzi a dolgát. 

Mi a teendő, hogy a szlovákiai magyar iskola színvonalas és versenyképes legyen? 

Csak annyit mondhatok: ha a tanár, a tanító emberileg kiváló, akkor a szakmáját szintén remekül és célszerűen fogja művelni. A pedagógia komoly szakma, az iskolának pedig azt kell eldöntenie, hogy tanulócentrikus, szülőcentrikus vagy pedagógusközpontú lesz-e? 

Tanárnő, ön minek a szószólója?

Okvetlenül a tanulóközpontúság elvét szorgalmazom úgy, hogy a szülő a tanuló igényeiből kiindulva működjön együtt az iskolával, ami azonban nem a „belebeszélés” jogát jelenti. Mert ugyan helyénvaló a divatos jelszó, mely szerint az iskola szolgáltatást nyújt – csakhogy nem a szülőnek, hanem a diáknak! Így nem azt nehezményezem, ha a gyerek az iskolából például telefonon felhívja a szüleit; hanem azt helytelenítem, ha ezt, mondjuk, egy napközis osztályban minden kérdezés nélkül teszi. Elvégre szabályoknak a nyitott iskolában is lenniük kell, mert azok alakítják az élet rendjét. A gyerekeknek ebben a tekintetben az iskolában is világos rendszabályokat, biztos támpontokat kell kapniuk. 

Egy jó iskolában elég tantárgyi megfelelésben mérni a diákokat, vagy személyekként s tehetségekként külön is minősíteni kell őket? 

Nyilván a bölcs és egyben a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy a két szempont fúziója biztosítja minden tanuló tudásfejlesztésének, ismeretei folyamatos bővítésének legjobb garanciáját. A gyakorlatban azonban inkább a reproduktív vagy a produktív tudás közötti különbségen van a hangsúly. Azon, hogy a tanár szinte egy az egyben azt kívánja-e visszahallani, amit a tananyagot magyarázva az előző órán ő átadott, vagy a modern pedagógia törekvéseinek utat engedve a diák egyéni kreativitását is produktív módon érvényesülni hagyja-e. Általános tapasztalat ugyanis, hogy mindenkiben ott rejtőzik a kreativitás, pusztán az a kérdés, hogy esélyt kap-e annak kibontakoztatására. Tudniillik a huszonegyedik század gyermekében – a figyelem meg az emlékezet kárára – éppen az alkotókészség növekedett. Ezért a csoportban zajló tanítás, a projektoktatás, az egyéb innovatív és alternatív módszerek kerülnek előtérbe. 

Szlovákia közoktatási rendszere a párbeszéd vagy a pártbeszéd iskolája? 

Nálunk sajnos a rendszerváltás óta nem jött létre közös véleményen nyugvó egyetértés a politikum és a szakma között, így a döntési jog inkább a politikáé. És hogy a számos megoldatlanság közül talán csak két kiragadott problémakört említsek: hosszú ideje nincs érdemben eldöntve a nulladik, azaz a fejlesztő évfolyam kérdése, illetve az alsó tagozaton az egész napos oktatás dilemmája. 

Egy kivételes tehetségnek szintén szüksége lehet/lehetne az ön által fontosnak tartott nulladik évfolyamra? 

Egy amerikai kutatás következtetései szerint a hatéves gyerek egy dollárt ér, viszont az iskolaérett, felkészült gyerek 17 dollárt! Ez azért nem olyan adat, amit holmi kutatói rigolyaként csak úgy lesöpörhetnénk az asztalról. A kivételes tehetségű gyerek már hatévesen egyvalamit biztosan, de akár több dolgot is nagyon tud, viszont a cipőjét bekötni talán nem. Vagy képtelen barátkozni, hiszen baj mutatkozik a szociális készségével. Érdemes hát a nulladik évfolyam mellett kardoskodni, mert a nívós iskolában a tanulók a képességeik és lehetőségeik szerinti differenciált oktatásban találják meg a helyüket. Ez adja meg számukra az esélyegyenlőséget. Sajnos, Szlovákiában a 21. század második évtizedének vége felé még mindig inkább az egyszínűség mellett vagyunk, egyszerűen nincs elég választási lehetőség. E gyakori egysíkúság eredménye, egyebek mellett, hogy a középiskolákban a legnagyobb a radikalizálódás. 

A szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban is? 

Szerencsére nem, mert az itt tanuló diákság társadalmi tudatában eleve jelen van mind a szlovák többség, mind a viszonylag magas arányú roma kisebbség is. Ez a hazai közéleti valóság három színezetét jelenti, ami a gondolkodást és az elfogadást gazdagító toleranciát segíti. 

Kijelenthető, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok zöme felelősséggel tudatosítja, hogy kisebbségi közösségünkben a tanítóság alkotja az értelmiség és a felsőfokú végzettségű emberek legnépesebb csoportját? 

Én abban bizakodom, hogy igen. Persze, nem tudhatom, kinek-kinek a személyi habitusában mennyire tudatosul, hogy a társadalom szavunkban, hangütésként, ott van a társ, helyzetünkben tehát a szlovákiai magyarság közösségi „társadalma”. És bár a jó pedagógus húsz év múltán is tudatosítja, miért lett tanító, ám hogy a szó gárdonyis értelmében is „lámpás” tud-e lenni, azt manapság nehéz megválaszolni. Nehéz, mert Szlovákiában a pedagógus a leginkább elszegényedett középréteg, és az ilyen egyéni gondok többnyire felülírják a közösségi érdeket. A helyi pedagógus akkor tud meggyőződéssel véleményformáló, pozitív jelzéseket adni, ha nemcsak a vele szemben támasztott elvárásokat érzi, hanem környezetétől megkapja a pedagógusszakma tekintélyének hivatásbeli és anyagi elismerését. A tanítóság iránti társadalmi tiszteletet nem lehet odalapátolni, azt „csak” kialakítani lehetséges! 

Gondolom, éppen a beíratások heteiben nem eretnekség leszögezni, hogy a rossz magyar iskola önmaga legnagyobb ellensége! 

Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen az oktatás már-már versenyágazattá vált. A szülőt meg kell nyerni az ügynek, hogy a többi intézmény konkurenciájában a magyar iskola fenntartható legyen. Nyitni kell. Folyamatos kapcsolattartással, nyitott órákkal, szabadprogramokkal, havonta tartott családi napokkal, az eredetiség, az újszerűség és a rugalmasság bizonyításával. Napjaink nyitott és versenyképes iskolájának profiljához a segítő szakmák is hozzátartoznak: az iskolapszichológus, a szociálpedagógus, az iskolai egészségügyes, a gyógypedagógus, az iskolai szociális munkás, a kiüresedett kultúrházzal együttműködve a művelődésszervező. De gondolni érdemes például az úgynevezett steril szobára is, ahol a cukorbeteg gyerek az inzulinját tudja beszúrni magának. Hogy a magyar iskolát választó család az intézmény sokoldalúan megtartó erejét érezze. 

Miklósi Péter