Tanulmányok könyve

Duba Gyula legújabb könyvét még a nyári vakáció előtt kezdtem olvasni, ám végigböngészése, tanulmányozása, ízlelgetése egy picit elhúzódott; mire átrágtam magam rajta, már a költöző madarak is elrepültek. De nem könnyű olvasmányról van szó, mivel elgondolkodtató, jelentős szellemi értéket őrző és feltáró munka. „Az író foglalkozásszerűen ír! Munkája szakmai feltételeit ismernie kell — közli a szerző a bevezetőjében. — Amikor ezeket kutatja, a dolgát teszi. Mindenről ír, önmagáról is. Önmagáról elsősorban magának és írótársainak. Az írás öncél is, önmagáért való tevékenység! Műhelytitkainak a feszegetése maga is irodalom.” Azaz előrejelzi ennek az ő műhelyéből kikerülő irodalmi tükörnek a jellegét. De nemcsak az írás és önmaga foglalkoztatja, hanem mindaz, amit látszólag nem is az ő akarata, s nem is az írás, hanem közelebbről meg nem határozható kényszer irányít: „Az írói képzelet anyagformáló mozgásában a tudatalatti mélyből feltörő erők megragadják a fogalmakat, és világra lökik a szavakat, s a mondatok láncát összefűzik.”

Erőforrásai első műhelyeként Duba Gyula az iskolát nevezi meg, a lévai Magyar Királyi Állami Gimnáziumot, mely a háború vérzivatarában „oly messzire került tőlem, mintha a holdra löktek volna ki”. A későbbiekben az olvasás jelentette számára az íráshoz szükséges erőforrást, s tájékozottságához nem fér kétség, hiszen ismereteinek köszönhetően az irodalom bármilyen kérdéséhez avatottan hozzá tud szólni. Véleménye az olvasóit is emlékeztetésre készteti, így a könyvében haladva felidéződik bennünk Grendel Lajos híres tanulmánya, a Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén, új és újabb — régi és mostani — nevekre bukkanunk, de az egyes fejezetek névadói, Tőzsér, Cselényi, Ozsvald Árpád Zs. Nagy Lajos is akaratlanul eszünkbe juttatják irodalmunk múltját. Például A Hét című képes hetilapunkat, mely tíz évvel ezelőtt szűnt meg, s azóta sem volt akarat vagy mód a visszaállítására, pedig csaknem négy évtizeden át a szlovákiai magyar kultúra közvetítője volt, s írónemzedékeket nevelt fel (a fentieken kívül eszünkbe juthat Bábi Tibor, Gyurcsó István, Lovicsek Béla, Mács József, Ordódy Katalin és sokan mások).

Koncsol Lászlóról az alábbiakat jegyzi meg Duba: „írói pályája és szellemisége alkalmat ad és feljogosít bizonyos szívmelengető visszatekintésre. ĺrásait olvasva, szégyen, nem szégyen, már-már meghatódtam! Hát volt idő, amikor író és kritikusa még értették egymást! Azonos lelkiség hőfoka és érzések tüze melengették őket!” Akik közelebbről ismerik Koncsol Lászlót, vagy hallották lelkes előadásait, igazolhatják, hogy Duba Gyulához hasonlóan éreznek. Koncsol karizmatikus egyénisége és tekintélye mögött nagyon szerény embert találunk, akit a sors nem kényeztetett el. Ő is „a múltban találja meg azokat az erőket, magyar és egyetemes eszményeket, amelyek a gondolkodás megújhodását és a szellemi értékek folyamatosságát biztosítják” — írja e helyt Duba, s ebben sem téved.

A Cselényi Lászlóról szóló fejezetet nehéz néhány sorban megragadni, annyira szerteágazó magának Cselényinek a munkássága, költészetének más-más korszakai; s mindegyikben érződik a személyes élmény, az élményszerűség mozzanata. Ezek, írja Duba, „a Cselényi-kozmosz jelzései”. Hát erről (is) van szó a Cselényi László költői, szerkesztői és tanári munkásságával foglalkozó fejezetben.

Ozsvald Árpád A Hét legendás csapatának volt az az utolsó tagja, aki a kezdetektől a megszűnéséig kitartott a lapnál, onnan vonult nyugdíjba. Hogy mely korszaka jelenti életművében a csúcsot, nem tudom. Talán mindegyik. Fontos volt a szava, ha régi szövegeket, századokra visszanyúló könyveket rendezgetett, mutatott be, s akkor is, amikor tapasztalatait halk szóval adta át kis, szűk szerkesztőségi szobájában a fiatalabbaknak. Nagyon csendes, példásan rendes ember volt, akiről Duba egyebek közt ezt írja: „Az írói alapértékeit gyerekkorában szerzi. Ozsvald versei egyre inkább az érzések jegyében lesznek, a rend mellett az érzés, a kettő együtt adja az alkotó embert. Ozsvald lírája érzékre és rendre épül.” Mindnyájunk nevében is ő, Duba Gyula búcsúzott Ozsvaldtól a pozsonypüspöki temetőben...

A Hét szerkesztőségének másik oszlopfője Zs. Nagy Lajos volt, aki pozsonyi „hányattatásai” után (egyetem, rádió, Új Szó) 1963-ban került a laphoz, onnan ment nyugdíjba s vissza falujába, ahol az idén nyáron hunyt el. ĺrt a dráma kivételével mindent és mindenről: remek verseket és riportokat, novellát és karcolatot, humorral átitatott történeteket. A humor mezején Duba Gyulával együtt verhetetlen bajnok volt.

A könyvben irodalmunk pallérozó mesterei külön fejezetet kaptak: Fábry Zoltán, Turczel Lajos és Szeberényi Zoltán, a jeles nyitrai pedagógus, aki nemrég ünnepelte 75. születésnapját.

Az egyik fejezetben az Új Szó megalakulásának történetéről is olvashatunk, itt Duba Fábryt idézi: „Ültünk húsz év előtt Major István Pravda-beli igazgatói irodájában, rajta kívül négyen: Lőrincz Gyula, Fábri István, Barsi Imre és jómagam. Mire elváltunk, megvolt a lap címe — Új Szó — és megjelenésének dátuma.” Barsi Imre visszaemlékezése szerint ’48 december 15-én szerkesztőként ott állt a Pravda épületében a rotációs gép mellett, mely az Új Szó első példányait nyomtatta. A vezércikket (névtelenül) Major István írta. Egyszer csak leállították a nyomást, a cenzúra ugyanis közbeszólt a vezércikk egyetlen fél mondata okán („a keserűség minden utóíze nélkül”), mely a jogfosztottságra utalt. Gyorsan ki kellett javítani, s a mondat az idézett helyettivel ezzel a résszel szépült meg: „az egyenjogúság érzésével”.

Átfogóak az Illyés Gyuláról, Márairól és Peéry Rezsőről írott fejezetek is; róluk egyébként elég gyakran olvashatunk más forrásokból is. Ámde a Mednyánszky Lászlóról formált jellemrajz nagyon kellemesen meglepett, s Duba Gyulának a festészet iránti fogékonyságáról, szeretetéről vall. A puritán főnemes festő a természet és az emberek iránti szeretetét nemcsak a művészetében váltotta valóra, az életével is kinyilvánította. Rengeteg támogatottja volt, s jóságával sokan vissza is éltek. A szerző nagyon átérzi a művész lelkének érzékenységét, tisztában van adottságaival és vívódásaival is. Ebből a Duba-tanulmányból, kibővítve a festő alkotásaival, szép és olvasmányos album kerekedhetne ki, s magam a szóban forgó írást a könyv legjobbjai közé sorolom.

Az utolsó fejezet címe: Csalódás. Megkapó ballada: egy Magyarországra települt, szerelmében csalódott lány története, mely a történeténél sokkal többet mond számunkra, hiszen arról a második világháború utáni korszakról szól, amelyben nem volt jó magyarnak lenni...

Duba Gyula — nem győzöm hangsúlyozni, kedves olvasóim — nagyon fontos könyvet írt. Műve hosszú esztendők tanulmányainak és tapasztalatainak eredménye. Rengeteg név, könyv- és újságcím elevenedik meg benne, főbb szereplői (Tőzsér, Cselényi és mások) többször is felbukkannak benne. Éppen ennek okán és a könnyebb tájékozódás végett csatolhattak volna a kötet végére névmutatót.

Motesiky Árpád