Tanmese a könyvről

Egyszer volt, hol nem volt, nem az Óperenciás tengeren túl, nem is az Üveghegyen túl, hanem itt valahol a közelben – talán a botlófüzes Csallóközben, a zöldesbarna Ipoly mentén, a dimbes-dombos Gömörben vagy tán a ticcés Bodrogközben – volt egyszer egy ember. Azazhogy nem is ember, csupán egy kisfiú. A mesebeli medve, a huszári kardlappal megleckéztetett, bizonyára legyintett volna csak, ha látja őt, mondván: ez még nem az ember; ez még csak lesz ember. Nem volt ebben a kisfiúban az égvilágon semmi különös; nem jött táltosfoggal a világra; olyan volt éppen, mint a vele egyívású falusi gyerkőcök; termete, arca, beszéde, ruházata pontosan beillett a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji falucska surbonkóinak hadába. Azt az életet élte, mint bármelyikük: négykézlábról két lábra állva előbb a döngölt, csapott talajú konyhát hódította meg, majd az udvart vette birtokába, ismerkedve káráló, sziszegő, bégető, nyerítő népségével; végül lemerészkedett a kertbe, s még később fölfedező útra indult a tocsogókkal, erekkel, nádfoltokkal tarkított mezőben, a sas-, vércse- és bagolyfészket rejtegető erdőkbe, portyázott a falut félkör ívben ölelő szőlődombok lankáin, az álmosan kanyargó, már-már földöntúli nyugalmat árasztó Ipoly partján, csalitosokban, sarjerdőkben, tavaszi lomb- és virágzuhatagban, őszülő fák orgonazúgásában keresve a világból elsajátítandót: a mindig ismeretlent.

Mit csinált még ez a fiú?

Télen, fülefagyásig és csonttá dermedésig, a szánkóját hajszolta föl s le a dombokon, este pedig megbújt a tollfosztó asszonyok köténye mellett, s szomjasan itta szavaikat, melyek a felnőttek – a „nagyok” – s a falu mindennapi életéről adtak hírt neki. Találós kérdés, mese és monda akkoriban nemigen hangzott már el az asszonytársaságban; közös dalolásra sem igen nyílott a száj. Mert a kisfiú faluja már a két háború közötti időkben erősen polgáriasodni kezdett már, s az ötvenes évekre csak halvány visszafényét őrizte meg annak a lángnak, melyet benne valaha a folklór lobogtatott? Vagy mert azokban az esztendőkben – pár esztendeje hegedtek még csak a világháború sebei, s alig halványultak még a korábbi sebeket újabbakkal tetéző kollektív jogfosztottság élményei – nóta és móka helyett inkább a panasz vagy még inkább a csend ült a szájakon? A szövetkezetesítéssel járó, régi gyökereket kiszaggató, új gyökereket még nem eresztett életformaváltás okozta volna, hogy a népi képzeletből kiszorult a csoda, a „népi szürrealizmus”, hogy a gondolkodás földönjáróvá, gyakorlatiassá, helyzettől-naptól helyzetig-napig terjedővé vált? A magukat akkoriban még szinte kisebbfajta lakodalommá kinövő, családi-rokonsági-szomszédi szálakat egybesodorító disznótoros vacsorákon is főként igaz történetek, frontélmények jelentették a mesét; az epikai hajlam a kézzelfogható világ érdes-szúrós rögei között araszolgatott, bukdácsolva, mint szárnyaitól megfosztott madár. A mitikus, a parabolikus vonás, amely pedig a művészi általánosításnak egyik fontos jegye, nem volt sajátja e paraszti mesélő-beszélő kedvnek.

Akár így, akár úgy – ezeket a gondolatokat már az utólagos tűnődés veti ki az emlékezés mélyrétegeiből. Mert a kisfiú akkor még nem gondolkodott sem a kérdéseken, sem a válaszokon. Mit csinált hát? Tavasszal, mihelyst szikkadó föld és zsendülő fű szaga töltötte be a levegőt, halbicskájával lyukat vájt a földbe, s színes agyaggolyócskákat gurítgatva pitykövezett a pajtásaival; csajákat – cserebogarakat – hajkurászott a réten; versenyre kelt társaival a kora tavaszi első fürdés ügyében. Nyaranta tűt vagy gombostűt izzított gyertyaláng fölött, csőnyelvű fogóval behajlította, horog formán; cirokból buktatót készített s kötött egy zsinegre, egyenes, hosszú, könnyű bot után kajtatott a folyópart bodzabokrai közt, s készen is volt már, hiphoppra, a horgászbot, amely mellett hosszú órákig üldögélt, riogatva a fémesen villogó, félrecikázó halacskákat. Kora reggel és késő délután a halász libapásztorrá vedlett: kezében bottal, nyakában elemózsiás tarisznyával baktatott a mezei utak forró porában, a libafalka fölverte porfüggöny mögött az aranysárga tarlók felé. Mi tagadás, csintalankodott is. Hozzácsapódva a tarló népes gyerekhadához, félkereszteket dúlt szét, hogy kunyhót építsen belőlük; máskor meg embernyi mély vermet ásott a félig kész szalmakazlakba, hosszú, vékony ágakkal befedte, szalmaréteggel leplezte, s tisztes távolságból szemlélve az eseményeket, jót mulatott, amikor másnap reggel a kazalrakók egyike-másika, mit sem sejtve a csapdáról, úgy tűnt el hirtelen, mintha a föld nyelte volna el.

Mit csinált még ez a kisfiú, akiben, mondom, nem volt semmi rendkívüli; termett ilyent ez a föld, a Csallóköztől a Bodrogközig, százat is, ezret is, de még többet is annál. Mit csinált ősszel? Nos, az egyik őszön édesanyja alaposan megmosdatta, megfésülte, kiöltöztette fiát, majd kézen fogta s elvezette őt a kívülről ütött-kopott, belülről is viharvert, mégis igen-igen fényes iskolába. S ott aztán, egy-két esztendő után, amikor azok a papírra rótt firefuraságok, apró fekete krikszkraszok már szófogadón és értelmesen viselkedtek, kiderült, hogy ez a kisfiú mégsem egészen olyan ám, mint a többi. Mert ez a kisfiú hamarosan csodás dolgoknak jutott a birtokába. A jó tettért jó tettel adózó betűk serege csipegette-szedegette össze számára, mint mesebeli hangyasereg a zsáknyi rizsszemet, morzsáit a csodáknak? Vagy repülő szőnyege volt ennek a kisfiúnak, magasra s messzire szálló; arra telepedve utaztatta át magát a falusi udvarból, az istállók és ólak birodalmából, az izmot-verejtéket faló kukoricaföldek világából, a kapanyeles-kaszanyeles földhöz kötöttség mindennapjaiból, józan puritánságából a képzelet hetedhét országába? Segítségére lehetett e kisfiúnak a betűk hangyaserege ugyanúgy, mint a nyitott könyv repülő szőnyege. Becsülte is kis hősünk a segítséget; gondosan őrizgette a betűk hangyaserege által összegyűjtött kincseket, képzeletével tovább fényesítgette az amúgy is fényes drágaköveket, aranyszemcséket; ha meg a repülő szőnyeggel szállt, tágra nyitotta ám a szemét, s eszébe vésett mindent, amit csak látott.

De hát hogy is ne őrizgette volna magában azt az országot, ahol minden megtörténhetett, s ahol érdekesnél érdekesebb, könnyesnél könnyesebb, mosolyosnál mosolyosabb dolgokat látott! Hogyan is ne őrizgette volna emlékezetében a mézeskalács házikót a kolbászból font kerítéssel, a csengő barackot és szóló szőlőt termő kerteket, amelyeknek aranyalma-fáit a leggondosabb őrizet ellenére is meg-meglopta egy nagy madár! Hogyan is ne zárt volna szívébe a legkisebb királyfikat, a legkisebb legényeket, akik nem ismerték soha a félelmet, soha a lehetetlent; akik túljártak fél világ eszén, s igazságot osztó vaskezekkel térdig, derékig, nyakig vágták talajába az ólomszérűnek a gonoszok gonoszát, a hét-, a kilenc-, de még a tizenhét fejű sárkányt is! Csoda-e, ha nem afféle tedd-ki-hadd-hűljön ember, nem nyámnyila anyámasszony katonája, nem Nyakigláb meg Csupaháj meg Málészáj szeretett volna lenni a kisfiú maga is, hanem olyan, mint Fanyűvő meg Vasgyúró meg Hegyhengergető; meg törhetetlen derekú, mint a csillagszemű juhász, aki senki emberfiának, még a nagy hatalmú királynak sem mondta, hogy „adj isten egészségére!”; meg talpraesett szeretett volna lenni, meg önérzetes, mint az öntelt Döbrögit háromszor megleckéztető Lúdas Matyi; meg... És sorolhatnánk még hosszan; három nap és három éjjel sem volna elég, hogy egytől egyig elmondjam a sok-sok csodát, töviről hegyire elbeszéljem, mi mindent élt meg a képzelet szélenincs-végenincs országában a kisfiú. Ám hogy nem hiába járt ott, annyit mondhatok. Igazság és hamisság dolgában, ha az erejüket fitogtató, nyers kamaszok megkergették a tarlókon, vagy ha elkényszerítették tőle egy-egy féltett talált tárgyát, kínált a maga kis élete is tapasztalatokat; mégis: a komolyabb leckét az Ember természetéről, Jó és rossz örök harcáról attól a többször hetvenhét magyar népmeséből kapta, melynek világát nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon-nagyon sokszor járta be keresztül-kasul. ĺgy és itt jutott birtokába a népi mitológiának, nemzedékek élettapasztalatának, melyet a képzelet emelt a puszta példázatok szintjéről a művészet – a lebilincselő módon nevelő művészet – magasába. Élő mesefák híján mesekönyvek segítségével kapaszkodott föl – lábán a kíváncsiság elnyűhetetlen bocskorával, kezében a képzelet időket-tereket átütő kisbaltájával – a népi epika égig érő világfájára, megérintve azokat a csillagokat, amelyeknek fényét a kisfiú gyerekkorának falusi-paraszti társadalma már-már elfelejtette, de amelyik a feledés szürke felhőrétegei fölött a teljes létet besugárzó fénykörrel ezüstlöttek.

Nemcsak a mese-világfa megmászásához érzett kedvet persze ez a kisfiú. Csak annyit kellett mondania hipp-hopp!, s máris legtávolibb zugaiban termett a világnak, ezúttal valós talajt érezve lába alatt. Ha úgy akarta, a híres utazó, Molnár Gábor „puskahordozójaként” Brazília zöldarany vadonjait rótta; máskor meg Széchenyi Zsigmondot s Kittenberger Kálmánt kísérte el afrikai vadászútjaikra. A szavannákról, ha kedve úgy kívánta, a repülő szőnyeg segítségével az Antarktisz vakító jégmezőin termett. Ekkoriban tanulta meg, hogy nemcsak apró szalmahal meg paduc meg busa meg harcsa hasítja a világ vizeit, hanem hatalmas bálnák meg félelmetes cetek is; hogy a faluját félkör ívben karoló csendes, de tavaszonként-őszönként rakoncátlan folyócska sárgás-barna kiöntései még a legnagyobb jóakarattal sem hasonlíthatók a világtengerek mérhetetlenségéhez; hogy nemcsak szelíd akácosok kapaszkodnak az ég kékje felé, hanem hatalmas, félhomályos dzsungelek meg ember nem járta tajgai rengetegek is; hogy a falu tocsogó-vizenyős rétjein kívül vannak a világban vége-nincs szavannák meg sztyeppek meg aszály verte sivatagok is. Nyitott könyvek repülő szőnyegén szállva, a kisfiú – aki akkoriban már nagyobbacska, romantikától megcsapott surbankóvá cseperedett – továbbra is mindent alaposan szemügyre vett; tudta, amit a repülő szőnyegre (önhibájukból? mások hibájából?) föl nem jutók nem tudhattak: hogy nagy-nagy állat- és füvészkert ez a világ, hogy csodálatos a természet, mert van benne sikló és anakonda, kecske és antilop, vidra és fóka; búzavirág és húsevő növény, s hogy ott, hol aratni se kell, kenyérfa termi a – milyen is lehet? – kenyeret.

„Tizen”-éveinek kezdetére érve, nemcsak a tér korlátaira hányt fittyet a kisfiú, hanem az időéire is. Hála a könyv repülő szőnyegének, bármikor visszatérhetett párducos Árpád meg kürtfúvó Lehel meg faldöngető Botond korába, együtt száguldva, csatázva hős eleinkkel. Máskor az egri vár falán forgatta a kardot, Dobó István apródjaként, fájó szívvel siratva a gonosz Jumurdzsák által elrabolt Gergőt meg a kis Évát. Később a kurucokhoz szegődött, rontva a labancot; majd Kossuth apánkat szolgálta, s bizony nem csalfa verbunk, hanem a közösségi hovatartozás parancsának első – fél-tudatos, mégis döntőnek bizonyuló – megérzése állította őt jó ügyért küzdők oldalára. Azok oldalán harcolt akkor is, amikor az Ifjú Gárda kamaszaival együtt izzadt puskát markoló tenyere a halálsötét bányafolyosók zegzugaiban, vagy amikor a Garammenti krónika kamasz hősével együtt rohant, vadul kalimpáló szívvel, levegő után kapkodva a kötésig érő hóban, a partizánok tanyája felé. A dél-szlovákiai suhanc, pedig akkor még a szlovák magashegy-vidéket sem látta, élénken maga elé képzelte ezt a jelenetet, s nagyon kívánta a sikert annak a hegyi fiúnak. Repülőszőnyeges utazásai során – bár ezt akkor talán még nem is tudatosította – nemcsak tájakkal, növényekkel, állatokkal ismerkedett meg, hanem emberekkel is; pajtásokkal és sorstársakkal. Volt akit gyűlölt, mint a kőszívű Baradlayt; volt, akire fölnézett, mint az acélos akaratú Robinsonra; volt, kiért könnyet is hullajtott, mint szegény kis Nemecsek Ernőért... Beleélte magát a neki kedvesek sorsába, s közben önmagát is olvasta szüntelenül próbára téve, vizsgálva – és: vizsgáztatva! – értelmi és érzelmi világát, jogos ellenérzéssel vetve ki belőle mindazokat, akik a mindenkori Nemecsek Ernők nevét méltatlanul kisbetűvel merészelik írni. A kisfiút – aki azóta már persze nem kisfiú – ösztönei és megérzései ahhoz az igazsághoz vezették el, amelyről Shelley azt mondta, hogy e rendbetételre szoruló világnak a költők a törvényhozói.

A hajdan volt kisfiú – a maga olvasói tapasztalatai alapján – megerősítheti Comenius szavait, melyek szerint a jó könyv valóban „a tehetség köszörűköve”, az „ítélőképesség ráspolya”, a „szem kenőcse”, a „bölcsesség tölcsére”, a „mások gondolatainak és tettének tükre, a mieinknek irányítója”. Ez a meggyőződés ad erőt a régi-régi könyves kisfiúnak – aki azóta már édesapa lett –, hogy a napi munka gondjaival terhelten is találjon időt, erőt és kedvet az esti meseolvasáshoz (immár nem a maga, hanem a gyermekei épülése végett); ez vezeti őt arra, hogy ügyeljen rá: a gyerekszoba bútorai közül ne hiányozzék a könyvespolc sem. Az egykori kisfiú kisfia ma még talán csak játékként veszi kezébe a képeskönyvet, a leporellót: lehet belőle vonat, kígyó, hegygerincvonulat; egy apának azonban tudnia kell azt is: lehet a könyvből holnap kerítés is, védőgát az édes szavainkat ostromló idők hullámverése ellen; lehet belőle világfa is, melynek tetejéről holnapi kisfiunk, véreink nézhetnek szét a világban, hogy megleljék benne a nyelvhűség, a hagyományhűség, a közösségi hűség, az emberi hűség őrizendő helyét – nem az Óperenciás-tengeren túl, nem az Üveghegyen túl, hanem itt valahol, egészen a közelben, a Csallóköztől a Bodrogközig.