Tájkép csata után: létformák a rezervátumban

Nem szeretnék ma szerb író lenni. Ezt egy barátom jelentette ki a minap, nem titkolt cinizmussal. De nem is teljesen megalapozatlanul, hiszen többségi írótársaink jelentős része az elmúlt években – hangosan vagy a háttérből – a háborút támogatta. Nem lenne szabad megfeledkezni arról sem, hogy a 80-as évek végén Jugoszlávia felbomlasztásának, valamint a szerb területek összecsatolásának képletét a Szerb Tudományos Akadémiában dolgozták ki. S Milosevicsben találtatott meg az a személy, aki rövidesen az elképzelés élére állt.

A nemzeti eufória áthömpölygött mindenen. Azzal kezdődően, hogy a Belgrádi Televízió hirtelenében cirill betűs feliratozással sugározta immár a külföldi filmeket. A teherautók sofőrei a mindenható elnök plakátjaival ékesítették a szélvédőt, a könyvesboltok kirakatait elárasztották a túlharsogott nemzeti buzgalom kiadványai. A helység- és utcanevek tábláit pedig átírták. Srebrenica, Dubrovnik, Szarajevó és a mosztári híd pergőtűz alá került, de senki sem emelt szót a pusztítás ellen. A szerb értelmiség voltaképpen asszisztált mindehhez, s most keresi a visszavonulás méltóságteljesnek minősíthető módozatait. A múlt év októberében bekövetkezett fordulat erre mindmáig komoly esélyt kínál, a mezváltás azonban nehézkes. A sajtóban ez viszonylag gyorsan lezajlott, már csak alkalmazkodási kényszerből is, a nagy tömbben azonban a tektonikus mozgásokat a szeizmográf még alig méri. Ez annál inkább furcsább, mert a hatvanas években bevezetett gazdasági reform révén az országból közel egymillióan váltak Nyugaton vendégmunkásokká, új tapasztalatokat és munkaszokásokat szerezve, nyitott útlevéllel utazhatott mindenki bármerre, a keletközép-európai térségben a jugoszláviai értelmiség pedig köztudottan elsőként hangolódhatott rá a friss európai értékekre. Van azonban valami, ami nehezen megmagyarázható. Talán az ortodox hagyományokhoz való kötődés, a belső biztonság büszkesége, a másság szokásrendjének elvetése, egyfajta ösztönös bizalmatlanság – egy adott pillanatban ez mind képes volt a visszafordításra, s most a kirakat-elit mellékutakon próbál visszavergődni szalonképes helyzetébe.

A vajdasági magyar értelmiség teljesítménye az elmúlt években – a számos jószándékú próbálkozás ellenére – alig elégséges. Ennek persze úgymond objektív okai is vannak, hiszen a háború elől menekülve tízezrek hagyták el az országot. Mindenekelőtt a középgeneráció, építeni pedig rájuk lehetett volna. Szinte egyetlen magyar család sem maradt távozó nélkül. Gimnáziumi érettségizők teljes osztályai választották inkább Magyarországot, utcák néptelenedtek el, mesteremberek és jómódú középpolgárok költöztek el. Szomorúan jegyzetelhetjük, hogy a maradék vajdasági magyarságot a falvak népe tartja még egyben, ők ugyanis nem vehették földjeiket a vállukra. Azt diplomájával egy orvos vagy egy tanár könynyebben megteheti. Menni vagy maradni? – ez volt az eldöntendő kérdés éveken át, igen éles formában. Aztán oldódott a hangulat, elfogadva a tételt, mindenki önmaga dönt saját sorsáról. Lelkek terhei oszladoztak ebben a nehezen feloldható párhuzamban. A Vajdaságban maradt – talán még 300 ezres létszámú – megcsonkult magyarságnak viszont szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy folytatódását pusztán egy rezervátum-lét körülményei közepette rendezheti.

A látható gyorskép persze nem ennyire borongós hangulatú. Lapjaink még rendre megjelennek, a Fórum Könyvkiadó produkciója – köszönve a magyarországi támogatásnak – nem esett vissza, az újvidéki Rádió ismét szinte napi teljes 24 órán át sugároz műsort anyanyelvünkön, a tévén este fél nyolckor rendszeresen jelentkezik a félórás magyar híradó, s naponta még 2-3 órás különműsort is adnak. Úgy-ahogy iskoláink is tartják magukat, tehetséges fiatalok sokasága jelentkezne a közéletben. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a magyar értelmiségiek – nagyobb létszámban – egyetlen itteni párthoz sem kapcsolódtak, azoknak ugyanis nem volt meg az ehhez szükséges felszívó ereje. Vagy igénye. Ambivalens körülmények folytán értelmiségünk is tagolódik. A legerősebb továbbra is az újvidéki egyetemek és kiadóházunk mentén tömörülő kör, ezt hagyományosan a szabadkaiak szeretnék ellensúlyozni, közben a Tisza mentén (Zenta, Ada, Kanizsa) megerősödőben egy izmosodó nemzedék. Önmegtartó térhiányban az összekülönbözések ez idő tájt kevésbé kimutathatóak, ám hiányzik egy integráló rendszer. Öt magyar pártunk erre nyilvánvalóan képtelen, egymással sem értenek szót. A közélet átformálását valójában a civil szerveződések hivatottak átvenni, ez azonban még várat magára.

Bárhogyan is közelítünk: a vajdasági magyarság sorsának irányítása kicsúszik a pártok és értelmiségiek kezéből, bár közvéleményt alakító képességük továbbra is jelentős. Egy távlatokat nyitható magyar polgári réteg megerősödése most kifejezetten a szerb kormány további lépéseitől függ. Egy markáns európai irányultság esetében az itt élő magyarok kulcsszerepbe juthatnak, fő közvetítőként Szerbia és a Nyugat, valamint a regionális együttműködés viszonylatában. Ez szinte az egyetlen esély. Ily módon az eltávozottak is szálakat keresnének az itthoniakkal. S nem szakadna meg a kulturális összefonódottság sem, amely komoly kifutási lehetőség.

Várakozóban így a vajdasági magyar közösség. Türelemmel és bizakodással, átélve a háborúskodás évtizedét. De továbbra is naponta megharcolva a menni vagy maradni ismétlődő kérdésével.