Szonettbe szőve

Ötvenedik születésnapján, azaz pontosan egy évvel ezelőtt a Kalligram folyóirat méltóképpen köszöntötte a mai magyar irodalom egyik klasszikusát, Parti Nagy Lajost. A tavalyi év októberi számának minden írása valamiképpen kapcsolódott az író művészetéhez: az életút alakulását nyomon követő beszélgetés, az újonnan megjelent verseskötetet (Grafitnesz) boncolgató kritikák és az irodalomelmélet nehézfegyverzetét felvonultató tanulmányok mellett üde színfoltot jelentett a szépirodalmi blokkban helyet foglaló szonettkoszorú, amelynek ideája az akkori főszerkesztő, Hizsnyai Zoltán fejéből pattant ki. Felkérte Parti Nagy Lajost egy mesterszonett megírására, s az elkészült szonett egyes sorait eljuttatta a kiválasztott költőtársakhoz azzal a kéréssel, hogy a sorok „felhasználásával” írjanak szonettet az ünnepelt tiszteletére. Az elkészült szonettkoszorú várakozáson felül sikerült. Kis túlzással élve azt is mondhatnánk: megszületett a kortárs magyar szonettköltészet reprezentatív antológiája.

Érdemes legalább egy felületes pillantást vetni arra, hogyan épülnek be a Parti Nagy-sorok a pályatársak szonettjeibe és kezdenek ott új életet, s hogy miképpen felelgetnek egymásnak e művek — röviden tehát azt, hogy mint teszi bele a kévébe mindenki a magáét. A pályatárs Kukorelly Endre egy ideje a másik térfélről szemlélheti és tapasztalhatja, hogy milyen is az, ha az ember „Immár magával ötven, mint a kéve.” Önreflexív, „felelgetős” szonettjének zárlatából — az eredetiben nem szereplő betoldásnak köszönhetően — mintha a bizakodás hangjait hallanánk: „Az ember érik nagyjából. (De persze nem) hiába.” Jász Attilát ezzel szemben, úgy tűnik, nem az emberi élet mulandóságának kényszerű tapasztalata ihlette meg (hiszen messze van ő még az ötventől!), hanem a mester formaművészete. Szonettjében, mely kiváló stílusimitáció, a Parti Nagy-líra legmívesebb kliséihez méltót alkot: „A zember elteng, el vagy ötven Éva, / múltat növeszt, ahová beleréve.” Mizser Attila ezúttal sem hazudtolja meg magát: elsősorban a szavak hangalakján alapuló, az olvasó képzettársításaira nagyban építő, akár nyelvtörőnek is beillő költeményének sorai már-már zavarba ejtik az olvasót: „farknyi attakot mint sortűzt kiállta / piszoárt csuklóból ügyelve piárra”. Borbély Szilárd ennél jóval klasszicizáltabb versében „metafizikus rendet” épít, s bár lírai alanya leugrik egy „nonstop áruházba”, a szerelmi dráma ezúttal elmarad: „Szabadnapos ma Ámor.” A szonettkoszorú következő darabja, Térey János verse mintha még néhány pillanatig kitartaná az előbbi költemény metafizikus akkordjait; a harmadik strófában elhangzó költői (?) kérdésre csakis filozofikus válasz adható: „A vendégjog rugalmassága bír rá, / Hogy kérdjem, mint bűvöl beírt papírrá / Sajtcédulát a kósza alkalom?” Orbán János Dénes versét az ősz hangulata hatja át, nem véletlenül, hiszen a megadott első sor így hangzik: „Rendben hogy ősz, beért az évszakába”. A költő nagy nyelvi leleménnyel aknázza ki az „ősz” szó mélyén rejlő kétértelműséget: „Halak kúsznak az ember hajzatára / S hátrahagyják ezüstkék színeik. / Még elhever a zörgő szívharasztban (...), / Arra gondol: mily Herbsttagadhatatlan...” Ugyancsak ezt teszi, mégis teljesen másképpen Balla Zsófia. Az „ősz” jelöltjét nehezen lehetne meghatározni a következő sorban: „de ontja ősz gőzét a vak kazán”. Ugyancsak figyelemre méltóan hozza játékba a szonett utolsó sorában („Rőt lomb alól kirí a semmi ága”) szereplő „kirí” szó í-r fonémapárját: „a Fáma hogy sír, mint szorul a fába. / Gyógyír a hírnév? Néha fülrepesztő.” Peer Krisztián verse nemcsak a Parti Nagy-oeuvre-rel, hanem, némi túlzással, az egész költészeti hagyománnyal létesít kapcsolatot: „Húzd rá, s ha nem, hát hullj szét darabokra — / eképp fogalmaz Charlie áriája. / De Szent Mihály útján kell ezt közölni? / Megírni nem szeret, viszont szöszölni?” Varró Dániel életképe a versén órák hosszat ügyködő költő kínjait tárja elénk, a rá oly jellemző kínrímeléssel (golyhó — bolyh, ó). A zárlat Arany János-allúziója kitűnően rímel a megadott utolsó sorra, s egyúttal a vers egészére kiterjeszthető architextuális utalásként is felfogható: „S míg földi békák húznak át a gangon, / jól elszöszöl a görgő nyelvi lommal.” László Noémi versének huszáros csinnadrattája egyenesen Parti Nagy Lajos nálunk is nagy sikerrel játszott drámáját, az Ibusárt idézi, de Sárbogárdot Kemény István költeménye is megidézi. A „forma kényszere” Vörös István versének jelentéssíkját egyszerre tolja a gasztronómia, a létfilozófia és a zeneművészet irányába: „akár a sópárlóban barna tonhal, / kikezd a ninccsel, és lejátssza mollban: / szonettbe fogja, mint ez alkalommal.” Tóth Krisztina verse az előzőeknél kifejtettebb módon veti fel nyelv és szubjektum kérdését: „Szonettbe fogja, mint ez alkalommal, / — mit is? Magát: fogja magát az Én”... A koszorú utolsó darabjában pedig Kovács András Ferenc lantján szólal meg „őszi szóda, sanszonett s elégi”, miközben a költő lelkét „tintakéjbe” önti.

A Kalligramban megjelent szonettkoszorú a Mintakéve című kötetnek azonban csupán egyik felét adja, pontosabban egy másik szonettkoszorú (vagy ahogy megalkotója elnevezte: Szonettkosz) alkotja a másikat. Ha hihetünk (és miért ne hinnénk?) a kötet utószavának, a költő-szerkesztő Hizsnyai Zoltán attól való félelmében, hogy a kért szonettek nem érkeznek meg időben, maga is írt szonettet — minden sorpárra egyet-egyet. A Mintakévében az eredeti szonettkoszorú darabjai mellett most ezek is olvashatók. Bár a Szonettkosz egyetlen költő alkotása, majdnem annyiféle hangon szólal meg, mint a vele párba állított szonettkoszorú darabjai. Közülük különösen azokkal folytat érdekes párbeszédet, amelyek az idő, az úton levés és az elmúlás kérdéseit feszegetik. Egyes szólamok vissza-visszatérnek, mégis minden szonett újabb meglepetést tartogat az olvasó számára. Nyelvhasználat szempontjából ugyancsak színesek e versek, hiszen Arany János népiességét ugyanúgy aktualizálják, akárcsak a pesti szlenget.

Keserű József