Szoláris tél

Danny Boyle rendezései különlegességszámba mennek, ám rendre megosztják a filmkritikát. A Trainspotting sikere és a 28 nappal később elismertsége után a Napfény című produkció szintén jó úton halad efelé, hiszen az eddigi recenziók felemásan viszonyulnak a teljesítményhez. Egyrészt elmarasztalják a filmet azok, akik úgymond „többet várnak” egy sci-fi történettől; másrészt viszont azok felértékelik, akik a látvány kidolgozottsága alapján a technológiai sci-fi „feltámasz?tását” látják benne. A sztori valóban nem túl bonyolult: 2057-ben egy nyolcfős űrhajó halad a kihűlőben lévő Nap felé, hogy egy nukleáris detonációval újraindítsa a csillagot. A vizuális kivitelezés azonban pazar; többet nyújt, mint a már sokszor „eltemetett” műfaj legutóbbi fejleményei. Ez nemcsak a belső terek kidolgozottságával, hanem az űrbeli képek és a Nap közeli viszonyok attraktív megvalósításával áll kapcsolatban. (Vagyis az alapmű, a 2001. Űrodisszeia rajongóinak va?lószínűleg Boyle alkotása is tetszeni fog, bár utóbbiban szerephez jut az izzadtság és a vér is.) A Napfény tehát egy olyan technológiai sci-fi – egy kis horrorral megspékelve: hívatlan „vendég” az űrhajón –, amely bizony képes növelni a műfajjal szembeni elvárásokat. Mindezt hosszasan lehetne fejtegetni, a továbbiakban azonban a történet hátteréről, a Földet sújtó szoláris télről ejtenék néhány szót.

A fikció szerint a Nap haldoklik. Hogy miért, arra a film fizikus narrátora (és egyben főhőse, Capa, akit Cillian Murphy alakít) nem ad magyarázatot. Ha természetes jelenséggel állunk szemben, akkor a szituáció több mint rejtélyes. A 4,5 milliárd éves Nap ugyanis a belsejében lévő hidrogénnek még a felét sem használta el. Vagyis a fúzió – ha nem jön közbe semmi – még kb. 5 milliárd évig működni fog. (Csak ezután következik majd az a szakasz, mely?nek során csillagunk vörös óriássá duzzad, tehát elég nagy és fényes lesz ahhoz, hogy elpusztítsa bolygórendszerét.) Mindebből következik, hogy Boyle filmjének kiindulópontja egy több milliárd évig tartó folyamatot tömörít, fordít vissza, vagy térít el természetes lefolyásától. (Persze ennek a kihívásnak köszönhető, hogy – képletesen szólva – a stáb virtuális kamerát juttat a Nap közvetlen közelébe.)

De mi történik a csillag pusztulása közben a Földön (azon túl, hogy az előbbi környezetében egyre melegebb, az utóbbin egyre hidegebb van). A film ezt is részben homályban hagyja (másra fókuszál). Annyit tudunk meg, hogy beköszöntött a szoláris tél. Vagyis nem jut elég napenergia bolygónkra az emberi élet hosszú távú fenntartásához. Nagyon is jól tudjuk azonban, hogy ebben az esetben mi történne. Más okokból ugyanis a Föld már átvészelt ehhez hasonló kríziseket. Ha magunk elé képzeljük például egy kozmikus ütközés forgatókönyvét, fogalmat alkothatunk a szóban forgó jelenség hatásairól. A fajok egy jelentős részének azonnali kipusztulása ennek csak az egyik oldala, a szoláris tél ugyanis olyan geokémiai változásokat generálna, melyek a nyomelem-mérgezéstől kezdve az oxigénhiányon át az óceánok sótartalmának módosulásáig (és így tovább) terjedne. A biomassza pusztulása azonban nem egyenlő annak teljes eltűnésével. A szoláris télben ugyanis – a változások mértékétől és gyorsaságától függően – akadhatnak túlélők is.

Eljátszhatunk tehát a gondolattal, hogy a Nap fokozatos kihűlése bizonyos fajok számára akár kedvező életfeltételekhez vezethet. Egy biztos, a Föld teljes megsemmisüléséig az evolúció sem fog leállni, számtalan úton-módon próbálja majd „menteni a ment?hetőt”. Akkor is, ha ennek az időszaknak már végképp nem lesznek emberi tanúi. (Jobb esetben azért, mert szétrajzottak a kozmoszba.) De még ennél is tovább mehetünk, hiszen – bármennyire nehéz is ezt megemészteni saját magunkkal kapcsolatban – való?színűleg minden faj sorsa a kihalás. A Napfény című film „mögött” nyíló távlat tehát közel hozhatja annak tapasztalatát, hogy mivel csillagunk fénye sem tart örökké, érdemes felkészülnünk egy, a szolárisnál jóval hosszabban tartó télre…